Másnap reggel nyűgösen ébredtem a függönyömön keresztül a szobámba bújó fakó napsugaraktól. Ritka jelenség volt nálunk, amikor egy apró napfény elkergeti a ködöt szürke városkánkból, de nem tudtam neki örülni. Mintha a nap képviselte volna azt az apró reménysugarat a megváltásra, amit sosem kaphattunk meg. Arra emlékeztetett, milyen szerencsétlen életet kell élnünk. Morogva kikeltem az ágyból, és összébb rántottam a függönyöm. Nem akartam, hogy még az égitestek is a nyomorunkon nevessenek.

A konyhába kiérve Aaront találtam az ebédlőasztalnál ülve, egy szendvicset eszegetve a macskánkkal az ölében. Elnéztem, ahogy a komoly, lelkileg sérült, izmos, magánakvaló fiú egy apró szőrcsomót szorongat, és mint egy óvodás tömi magába a mogyoróvajat és kenyeret. Nem tudtam megállni mosolygás nélkül.
- 'Reggelt. - zökkentem vissza pillanatok alatt a valóságba. A hűtőhöz sétáltam, és kivettem egy sört.
- Iskola. - felelte, majd szemöldökét felvonva befejezte egy pillanatra az evést. Vállamat megrándítva lehúztam az olcsó sör felét, majd a szék támlájára támaszkodtam vele szemben.
- Tudod, ki nem szarja le.
Nem tudtam komolyan venni a reggeli alkoholfogyasztás káros hatásairól tartott előadásait. Az iskolánk nagyjából egy vicc volt, a semminél is kevesebbet tanítottak nekünk. De hisz nem is ez volt a lényeg. Nem akarták, hogy a fiatalok az utcákon randalírozzanak lázadásokat tervezve, felbújtva a felnőtteket. Más sem hiányzott nekik, csak pár túlontúl nagy igazságérzettel rendelkező, nagyhangú, vezéregyéniség tinédzser. Gondolták, ha valamivel lekötik a mindennapjainkat, amitől egy kicsit is normálisnak és egyenlőnek érezhetjük magunkat a többiekkel, akkor elfelejtjük ezt a nyomorúságot, ahova taszítottak minket. Ezáltal nemlétezőnek vélték a forradalmi gondolatainkat, mondván, a fiatalság le van foglalva hétköznapi teendőkkel, és nem kezdünk olyan csatába, amit szerintük nem érthetünk. Pedig mindenkinél jobban értettük, mi az a harc. Ha a nagyvilág szeme előtt nem is, az iskolán belül megvívtuk saját harcainkat.

Az ember azt gondolná, hogy amikor egy nagy tömeg ember ugyan abba a szar helyzetbe kerül, mindenki összefog, és az egységben az erőt képviselve az élre tör, és harcol a jogaiért. Nos, ez az Irányítók szerencséjére, velünk nem így volt. Hiába voltunk mindannyian korai halálra ítélve születésünk napjától kedve, nem tudtunk csapatként összefogva mind a rendszer ellen küzdeni kéz a kézben. Ha sok időt tölt itt az ember, mindenkiben az ellenséget látja. Ennek ellenére, hiába bizalmatlan az ember mindenkivel szemben, az őseink úgy látták jónak, ha nem egyedül küzdünk az életünkért. Bandákba taglalódva töltöttük napjainkat. A bizonyos bandák mindegyikének megvolt a saját városrésze, gyülekezője, rejtekhelye, jele, szabályai, kapcsolatai. És természetesen saját célja, elmélete, tervei. Hatalmas és éles ellentétek bontakoztak ki közöttünk. Ez persze nem vonatkozott mindannyiunkra: akadtak magányos farkasok, akik apró csoportokban, vagy egyedül élték mindennapjaikat. Legtöbbjük a zóna nyugati részén, a mezőknél próbált falu-szerűen élni, mindenféle banda-jelleg nélkül, a saját békés közösségüket létrehozva, egy kis jót csempészni velejéig romlott világunkba. Remetéknek csúfolták őket, vagy elnyomottaknak, és folytonos rablások áldozatainak pécézték ki őket, de ők ezzel mit sem foglalkozva termelték a maguknak valót, és éltek visszahúzódva, magukban.Mások persze próbálkoztak a városban, a bandák közt, sehova nem csatlakozva élni, de általában nem húzták sokáig.

A rendszerünkben három banda volt. A Főnixek, a Szilánkok, és a Skorpiók.

A Főnixek a kerítésen túli világban hittek. Hogy a szebb élet a túloldalon vár minket. Túl a kerítésen. Túl az erdőn, túl a végeláthatatlan sivatagon. Túl az ismeretlenen. Őszintén hitték, hogy a falakon túl egy szebb élet várna ránk. Egy elvakult, célratörő banda voltak, akik kitartóan próbáltak átjutni a lehetetlenen. A külső kerítés a városszélen jóval kintebb volt, ahol már csak az erdő határolta világunkat. Eljutni oda is többnapos sétába telt, és mire odaértél, már rég tudták, hogy ott vagy. És aztán levadásztak. Senki nem közelíthette meg a kerítést. Senki nem kísérelhetett meg szökést. Azonnali hatállyal lelőtték, aki a kerítés közelébe lépett. A Főnixeket azonban ez nem riasztotta meg. Közelítettek már gyalogosan, a fákon mászva, de a végkimenetel minden egyes alkalommal ugyan az lett: halál. A föld alatti próbálkozást is megejtették, de rejtélyes okokból a több-száz kilométeren át tartó kitartó ásás után végül tűz söpört végig az alagúton, felperzselve mindenkit, aki az alagútban tartózkodott. Mindig tudták, ha a kerítéshez megy valaki. Épp ez a kitartó hajsza és halálos büntetés táplálta a Főnixekbe a reményt: biztosan van valami odakint, ha azt ennyire el akarják előlünk rejteni. Éppen ezért nem adták fel soha. Éjjeli gyűléseiken hajnalig tervezték az újabb lehetőségeiket, és vitatták meg a friss álláspontokat, vagy épp a zóna részletesebb feltérképezését vitatták.  A zónán belüli társadalmi helyzetüket tekintve sok vizet nem zavartak. A nyugati oldal mellett éltek, a mező és város határán, a város szélén. Ez volt az egyetlen ok, amiért a nyugati lakosok még életben voltak: nem nézték jó szemmel, ha bárki nagy csapatokban illetéktelenül mászkál a városrészükön. Védték, ami az övék, őrizték a területüket, ha kellett, a végletekig elmentek céljaikért, és szép csendben gyűjtögették csapatukat. Számunkra nem okoztak bosszúságot, békésen éltünk mellettük, nem szívóztak feleslegesen.

A másodikak a Szilánkok voltak. Egy aljas, kemény banda, akik egytől egyik gyilkosok, tolvajok, rablók, vagy azok családtagjai, védelmezői voltak. Mindenféle teszt-idő nélkül bevettek maguk közé boldog-boldogtalant, de ha egyet is vétettél, hidegvérrel eltettek láb alól. Nem is igazán voltak banda, semmi összetartás nem volt köztük. Mind hordták a jelüket, mind egy területen éltek, de nem mutattak különösebb bizalmat még egymás felé sem. Ha egyikük bajban volt, nem számítottak egymásra, voltak saját szövetségeseik a bandán belül, bennük bíztak valamennyire. Kontrollálhatatlan, vad emberek, akiket még vezetőjük sem tudott féken tartani. A fiatalok szabadidejükben halálfejes kendővel arcukat eltakarva járták a területükön túleső városrészeket, és firkálták a falakat, a nyomukat hagyták mindenfelé, autókat vertek szét, vagy éppen a nyugati lakosokat fosztogatták. A Főnixeknek sok fejtörést okoztak, ugyanis leginkább az ő részükön garázdálkodtak. Állandó rettegésben akarták tartani az embert, aki nem közülük való. A zónánk uralásában hittek. Ha ez van, ezt kell birtokolni, majd véres forradalom által áttörni a kerítésen, és halálig ölni bárkit, aki szembejön, zónáról zónára haladva. Nagyratörő tervekkel nem rendelkeztek, csak pusztítottak, amíg csak volt mit, ugyanis legalább reálisan felmérték, hogy nincsenek elegen. Ezek ellenére persze a fenyegető üzenet, és az üres keménykedés nem maradt el, mi, a fiatalok gyakran intéztük a nézeteltéréseinket az iskola falain belül, ami eddig csak kisebb verekedésekben, vagy egymás hírének ócsárolásában teljesedett ki. Félnünk kellett volna tőlük, és egy jópáran tették is, de én sosem aggódtam. Mi többen voltunk, és a területünk is nagyobb volt, sőt, mondhatni körbeölelte az övéket: a város szívében, nyomortelep szerűen éltek mind, a miénknél is omladozóbb többemeletes házakban.

És végül mi, a Skorpiók. A nevünket őseink a céljuk elérésének útjához illően választották: csendben, feltűnéstelenül haladni előre, majd halálba taszítani az ellenséget egyetlen pillanat alatt. Nem csoda, hogy mi voltunk a zónánk legnagyobbja. Sokan voltunk, a szervezett rendszerünknek és szabályainknak köszönhetően mégis megdönthetetlennek és mindennél erősebbnek bizonyultunk. Rengeteg feltételnek kellett eleget tennünk, hogy a bandában maradhassunk, és védelmet kapjunk. Először is, mindenáron védenünk kellett a magunkfajtát. Nem volt de, nem volt ha. Ha egyikünk gondban volt, mind gondban voltunk. Egységként éltünk, egységként mozogtunk. Csak így maradhattunk életben. Aki elárulja a vérét, száműzetődik. Aki megöli a vérét, megkínoztatódik. Új tagokat mindig fogadtunk, de csak szigorú próbaidő, és teszt után állhattak közénk végleg. Ha bizonyítottak. A szavaknak itt nem lehet hinni. Továbbá mindennemű fekete tárggyal való kereskedés súlyos következményeket vont maga után, és az is nyíltan ki van mondva, hogy senki nem bánthat egy másik magunkfajtát.
Ahogy a Szilánkoknak az üvegszilánk a fülükben, a Főnixeknek pedig a jobboldalt három kopasz csík a hajukba nyírva,nekünk is megvolt a saját jelünk: a tetoválás. Egy apró skorpiótetoválás bárhol a testünkön. Míg legtöbben a fülük mögé, vagy az ujjukra varratták, az enyém a bal szegycsontom alatt helyezkedett el, közel a szívemhez. Hisz, mégiscsak ott a család helye. Emellett mindannyian hordtuk a ruháinkat: a skorpióval és rózsákkal hímzett dzsekijeink, és a bakancsaink, amik talpán a tetoválásainkkal megegyező skorpió motívum volt megtalálható. Ezen utóbbiak persze közel sem voltak kötelező viseletek, de legtöbben ragaszkodtunk hozzájuk, hisz valahova tartózónak éreztük magunkat tőle. A vezetőnk, Bill "Hawkeye" Johnson rendkívüli felügyeletet és rendet tartott köztünk. Mind a védelme alatt álltunk, cserébe tiszteletet követelt mindannyiunktól. Ezzel persze nem volt gond, tiszteltük mindenféle kényszer nélkül. Tudása hatalmas volt, és semmit nem titkolt el előlünk: nyílt lapokkal játszott, tisztességes ember volt. A legjobb vezető, akiket a Skorpiók kívánhattak maguknak. Folyton az óvatosságra, és meglapulásra intett minket, nem szerette, ha bontottuk a rendet, amennyiben a helyzet nem követelte meg ténylegesen. Már az is elég kockázatos volt, hogy Jesse segítségével átjárok lopni a túloldalra, hát még ha nyílt verekedésbe kezdünk, a Szilánkok is a nyakunkra járnának, és napvilágra hoznák esti kis túráimat, Hawkeye egy pillanat alatt kipenderítene.
A mi tervünk merőben különbözött a többiekétől. Míg mindenki más ki akart törni az ismeretlenbe, mi úgy véltük, először meg kell értenünk, mi is folyik körülöttünk. Nem tudtunk túl sokat, de rengeteg emberünk és kapcsolatunk volt zónán kívül, akik hűségesen szolgáltatták nekünk az információkat. Innen tudok mindent, amit tudok. 
Habár egyet értek Hawkeye óvatosságával, mégis húz a szívem az igazság felé. Mi, magunk között az iskolában, a tanulás helyett sokkal inkább valami mással foglalkoztatjuk magunkat: nyomokat gyűjtünk, és apránként építjük a saját elméleteinket. Nem megyünk vele ugyan sokra, de legalább nem ölbe tett kézzel várjuk a nem létező megváltás elérkeztét.

Miután én elfogyasztottam reggeli sörömet, Aaron pedig tisztességes ember módjára megreggelizett, összeszedtük magunkat, majd elindultunk a saját világunkba, az iskolánkba, ahol a bandázásunk leginkább kibontakozhatott.