Kinyitottam a kocsiajtót, majd kikecmeregtem belőle az éjszakába. Nem volt fűtés az autóban, kiszállva azonban mégis sokkal hűvösebbnek tűnt a levegő. Megráztam magam, majd összébb húztam túlméretezett pulcsimat a mellkasomon. Abban a pillanatban a homlokomra csöppent valami. Eső. Egy jóleső káromkodást hallatva fejemre csaptam a kapucnim, majd a kocsi tetejéhez és az ajtóra támaszkodva lehajoltam, és Jesse-re szegeztem kemény tekintetem.

-  Holnap, ugyan ekkor. Ne késs.
- Te ne késs. – közölte ridegen, majd felbőgette a motort, jelezve, hogy indulni kívánna. Megforgattam szemeimet, majd ismét rápillantottam.
- Egy fasz vagy, remélem, tudod. – böktem oda, majd rávágtam az ajtót, és a kapubejáróhoz sétáltam.

Felcammogtam a két szürke, levert és meggyötört lépcsőfokon, majd belöktem a méretes, nyikorgó faajtót, és már bent is voltam a lakhelyemnek nevezett romhalmaz épületben. Egy hatalmas, nyolcemeletes panelház volt, aminek a felső három emeletét már nem lehetett lakásként használni, mert a padlót még a legfinomabb értelemben sem lehetett stabilnak csúfolni: mondhatni, az embernek állandó félelme volt odafent, hogy vajon melyik lépésnél fog beszakadni az alatta lévő lakásba. Így ezen emeleteket leginkább patkányok, csótányok, és denevérek használták lakóhelyként. Egy pillanatra megálltam, és körbenéztem a számomra már jól ismert lépcsőházban. Ha nem milliószor, akkor egyszer sem mászkáltam rajta keresztül, tekintve, hogy eddigi tizenhét életévemet itt éltem le. Az egykor szürkés színű márványhatású padlózaton ma már jó pár milliméter vastagságban ült a kosz, por, mocsok, és vér, a falakat pedig letépett plakátok ottmaradt szélei, cellux darabkák, szögek, és hasonló mocskok díszítették, mint a padlót. A jobb oldali falon elhelyezkedő postaládákból tonnaszám lógtak ki a szórólapok, miknek fele már így is a földön lelte végső nyughelyét: egy csepp kétely sincs bennem afelől, hogy senki az életben nem fogja már őket felvenni. A lépcső az ajtóval szembeni folyosóvégen volt található. A lépcsők felének le volt törve, vagy kopva a széle, ami erősen megnehezítette a feljutást egy olyan embernek, aki nem itt éli le mindennapjait, de én már rutinszerűen kapkodtam fel a lábaim az emeletre a félhomályban. A harmadik lépcsőforduló után egyenesre váltottam, majd lenyomtam a kilincset balra az első ajtón, majd beléptem abba a lakásnak csúfolt lyukba, amit anyukám a lakásaként tartott számon. Cipőmmel csoszogtam kettőt az előszobai szőnyegen, ez egyfajta megszokás volt, mikor ide betérek. Anyukám annak ellenére, hogy egy bárban dolgozott pultosként, igen rendszerető asszony volt, és nehezen viselte a koszt és a rendetlenséget. Ezt a tulajdonságát sosem tudtam megérteni, honnan ered, hiszen Benti volt ő is, örökletesen került ide, nem pedig átdobták, de igyekeztem ennek a rigolyájának eleget tenni, így becsületesen eltávolítottam a mocsok egy részét a cipőm talpáról a rongyos, vörös szőnyegben. Ázott pulcsimat le sem véve a miniatűr nappaliba trappoltam, és elégedetten levágtam a pénztárcát anyukám mellé, aki épp az öreg, néha hangyafocis tévénkben az épp aktuális kedvenc szappanoperáját.

- Nem értem minek nézed. Az életünk durván ráver erre a szarra. – huppantam le mellé, majd mosolyogva meglobogtattam a pénztárcát a szeme előtt.
- Mennyi? – kérdezte komoran, de nem bírta elfojtani az örömét, amit ez a vékonyka tárca okozott neki. A szeme vadul csillogott, arca ránculatai pedig elárulták visszatartott mosolyát.
- Kétszáz volt. Ebből harminc elment a fuvarra, tíz meg a motorra. De a százhatvan sem rossz. – terítettem le elé a köteget kettőnk közé a pár helyen szakadt és foszló, koszlott, poros kanapéra.
- A Gazdag negyedből szedted? – fogta a fejét fáradtan.
- Onnan. Máshova még átköpni sem éri meg. – rendezgettem a köteget idegesen. Nem szerettem, ha beleszól a dolgaimba. Okkal választottam azt a zónát.
- Hidd el nekem, nagyon hamar le fognak kapcsolni... - aggodalmaskodott tovább.
- Anya, hidd már el nekem, hogy van eszem. Sosem ugyanott mászom át, sosem ugyan abban az időben. Sosem egyfajta embertől lopok, sosem túl sokat. És, - rángattam meg az arcomba lógó fekete csuklyámat – kapucni. Plusz kétlem, hogy bárki azt feltételezné, hogy egy tizenhét éves csóringer lány lopkodja a gazdagok mütyűrjeit.
- Én csak azt mondom, hogy ha a másik kettőből... - kezdte újra, de félbeszakítottam.
- Anya, ha esetlek birkát, vagy fazekas korongot szeretnék lopni, megígérem, oda megyek. – álltam fel ellentmondást nem tűrő hangon, majd egy puszit nyomtam hófehér homlokára.
- Egy kincs vagy. – közölte arcomon végigsimítva, majd felállt, és a bőröndbe kezdte pakolni a pénzt, ahova gyűjtjük.

Mosolyogva figyeltem, majd lassan hátat fordítottam neki, és az öcsém szobája felé indultam. Hármat kopogtam az ajtón, majd lenyomtam a rozsdás vaskilincset, és beléptem. A rozoga íróasztalánál ült, és rajzolt. Lépteim hallatára felém fordult, majd szélesen elvigyorodott.

- Cassie! – örült meg nekem, én pedig elmosolyodtam, majd megöleltem.
- Na, mi a helyzet? – érdeklődtem.
- Mennyit hoztál? – felelt kérdésre a kérdésemmel.
- Százhatvanat. – válaszoltam, mire őszinte izgatottság ült ki az arcára.
-  És én mikor mehetek veled? – kérdezte izgatottan.
- Soha. Különben is, ha mindkettőnket elkapnak, ki vigyáz anyára? – mondtam, majd neki is egy nyomtam egy puszit a fejére.

Kyle még csak tizenöt volt, de már teljesen rá volt pörögve a lopásra. Majdnem minden este megkérdezi, hogy mennyit, hogyan, kitől, és hogy jöhet-e velem. Ezen utóbbira a válaszom a biztos soha, hiszen nem veszélytelen ez a mászkálás, plusz ha nem vagy elég gyors, igen fájdalmas is. És az „embert nem hagyunk hátra, pláne ha az öcséd" katonai beütésű elvem miatt kevésbé hatékony is, és tovább tetőzné a veszélyt. Egy rövid ideig csevegtem még vele, részletesen leírtam a rablást pontról pontra, majd elbúcsúztam, és kimentem a szobájából. Anya még mindig a kanapén tévézett. Odamentem hozzá, és tőle is búcsút vettem.

- Átmegyek Aaronhoz. Reggeli előtt érkezem. – mondtam, majd egy mosoly kíséretében távoztam a lakásból.
- Aludj jól! – kiabált még utánam, majd kiléptem a dohos folyosóra, és a következő ajtóhoz léptem. Ez volt a közös lakásom Aaronnal.

Aaront már egész kiskorom óta ismertem, mindig is itt laktak a szemközti blokkban a szüleivel, és a húgával. A családjuk viszont igen hamar leágazott, édesapja már kiskorában beállt a seregbe, így vele négy éves korától a havi egy levélen kívül nem igazán tartotta a kapcsolatot. Ők voltak a mintapéldája a szabálytalan katonai tisztviselésnek, hiszen a törvény világosan kimondja, hogy a katonák csak 45 éves koruk után alapíthatnak családot. Ez a helyzetükben máshogy alakult. Apja már 18 évesen felcsinálta az akkor 21 éves anyját, és az egyetlen lehetősége az volt, hogy még akkor beáll a seregbe, mielőtt a gyermek megszületik, máskülönben barátnője indulatos és erőszakos apja igen hamar véget vetett volna életének. A kérvényt egy hónapon belül be is nyújtotta, de mivel Halálzónabeli emberről beszélünk, alapos felülvizsgálásra szorult, ami pontosan öt évig tartott, de mivel a katonai egyenruháját, a fegyverviselés jogát, mint büntetlen előéletű ember, és a fegyverét már akkor megkapta, így az „após" nem igazán mert vele cseszekedni. Apja seregbevonulásakor anyja depressziós lett, hiszen mint utólag kiderült, ismét várandós volt egy gyerekkel. Katie-t mindig is boldog, optimista, csupa szív lánynak ismertem meg, aki a légynek sem tudna ártani: épp ezért lepődtünk meg, mikor ő okozta a legmélyebb vágást anyja már amúgy is meggyötört szívén. Két éve közölte, hogy megismert egy Munkás fiút a kerítés túloldaláról, és összeházasodik vele. Ekkor volt tizenöt éves. Velem egyidős. Akkoriban elképzelhetetlennek tartottam, hogy lehet képes egy ekkora árulásra. Az én szememben a házasság, a szerelem csak egy ámítás volt, egy illúzió, hisz a mai napig úgy tartom, nem bízhatsz igazán senkiben, aki nem a közvetlen környezetedből való. Nagyon sokáig elítéltem ezért a döntéséért Katie-t, mondván, mi életre-halálra küzdünk, ő pedig mosolyog szépen kettőt, és már át is érkezett a túloldalra. Ma már kicsit talán jobban meg tudom érteni. Egyszerűen nem bírná itt. Nem neki való ez a közeg, és sosem tartozott igazán ide. Azt tette, amit tennie kellett, amit helyesnek érzett. Ezzel persze nem tudta, milyen következményeket indított el. Anyjuk pár hónappal az átköltözése után öngyilkos lett. Nem bírta tovább, hogy a számára fontos emberek közül már kettő elhagyta őt. Búcsúlevelében arra hivatkozott, hogy inkább ő távozik, minthogy Aaron is elhagyja őt. Pedig sosem tette volna. Aaron nem olyan. Mindennél jobban szerette édesanyját, és minden pillanatban mellette volt. Azóta nem is nagyon beszéltünk az anyjáról.

A tragikus eset után egy ideig nálunk lébecolt, majd már lassan egy éve felfedeztük, hogy a mellettünk lévő lakás azért gyanúsan csendes, mert az alkoholista szomszédunk egy éjjelen lefordult a székről és meghalt, így fogtuk magunkat, és beköltöztünk. Csak ne álljon már ott üresen.

Lakásunkba érve levettem ázott pulóverem, és az akasztóra hajítottam, majd könyökömmel egy indulatos ütést végezve kapcsolóra, fényt csináltam korom sötét lakásunkban. Bepillantottam a jobboldalt található apró és felszereletlen konyhánkba, ahol szintén csak a sötétség és a síri csend fogadott. Egy vállrándítás kíséretében beléptem, hogy valami étel után nézzek: rettenetesen megéheztem ezek után az esti hadjáratok után. Reménykedve nyitottam ki rozoga hűtőnket, és húztam ki az alsó két fiókot is, de mindhiába, alig pár konzerv, félig száradt kenyér, és egy láda sör alkotta készletünket.

- Luxusellátás. – morogtam magamban, majd kikaptam egy sört, és a konyhapult élével felnyitottam. A fémkupak csilingelve hullott a földre, majd fél métert gurult. – Ez meg kurvajó.

Morogva indultam a kupak után, majd mikor lehajoltam, villant egyet a lámpa, majd teljes sötétség borult az egész lakásra. Sóhajtva emelkedtem fel, majd látatlanban az ablak alatti kuka felé hajítottam a kupakot.

- Csont nélkül. – örültem magamnak, de ez nem tartott sokáig.

A következő pillanatban hatalmas robaj hallatszódott a szobámból. Pillanatok alatt a falhoz simultam, bicskámat előhalásztam farzsebemből, villámgyorsan kinyitottam, majd támadó pozícióba vágtam magam, és kisandítottam az apró előszobába. Senki, de a zajokat továbbra is hallottam. Lassan, hang nélkül vettem a levegőket, próbáltam kideríteni mi okozhatja. Az első zajt biztosan egy földre érkező könyvkupac adta, a másodikat nem tudtam felismerni.

Gyorsan mérlegeltem a helyzetet: vagy Aaron pakol számomra ismeretlen okokból a szobámban, vagy épp kirámolnak minket. Mivel hanyag szobatársam nem gyakran érintkezett könyvekkel, sem olvasás, sem rendrakás céljából, így azt alapból ki is zártam. A második lehetőséget sem tartottam túl valószínűnek. Az évek alatt, a folytonos határon átszökésnek köszönhetően kialakítottunk egy bizonyos tekintélyt magunknak, így aki Benti, biztosan nem próbálkozna ilyennel. Átdobott talán, de nem találtam logikus választ arra, miért pont egy kupac könyv hiányozna az életéből, amiért megéri betörni valahova. Lehetőségeimet latolgatva osontam egyre és egyre közelebb a szobámhoz, azon gondolkodva, mi lehetne a megfelelő reakció a helyzetre, amikor is kivágódott a bejárati ajtó, én pedig abban a pillanatban egy jól irányzott dobással megcéloztam a behatoló fejét fegyveremmel, akinek az utolsó pillanatban sikerült elhajolnia halála elől.

- Cassie, mi a fasz? – kérdezte őszintén meglepetten Aaron, majd ledobta fejéről szürke kapucniját. Pillanatok alatt mögötte termettem, és befogtam a száját.
- Kussolj már, te hülye. Valaki van a szobámban. – suttogtam a fülébe.
- Igen, – morogta Aaron ujjaim között, majd átlendített a válla felett, mint aki a földhöz akar vágni, de pár centivel a föld felett megtartott. – a macskánk. – fejezte be mondatát, most már tisztán és érthetően.
- Nekünk van macskánk? – kérdeztem tőle szemöldökömet felvonva, miközben segített feltápászkodnom.
- Van, ma óta.

Ezzel a lendülettel ki is nyitotta a szobám ajtaját, és megmutatta újdonsült lakónkat. Egy mocskos, vörös cirmos macska éppen a fehér ágytakaróm rojtos szélét kapargálta éles karmaival. Bepillantva több dologra is figyelmes lettem. Például a fekete rácsvonalas fehér szőnyegemen és barna fa székemen heverő könyvkupacra, amit előre meg is jósoltam. Mindemellett apró asztalomon egy halom összetúrt ruha várt, mellette pedig egy méteres sugarú körben mindenhol papírok, ceruzák és tollak hevertek. A padlóm csupa sár volt, nem is beszélve a szekrényemről, amit alulról fölfelé egyre fogyó, apró barna pöttyök díszítettek.

- Mi legyen a neve? – húzott tovább Aaron, de én meg sem hallottam.
- Kiváglak a macskával együtt, ha még egyszer bejön ide ennyire mocskosan. – indultam a macska felé, felkaptam, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt.
- Ez egy nagyon hosszú név, nem kiabálnám minden nap szívesen. – szórakozott velem továbbra is.
- Kapd be. – löktem arrébb, mire nevetve utánam kapott, és megölelt.
- Na, nyugi. Jót fog tenni a ház hangulatának. – igyekezett megnyugtatni.
- Aaron Meyfer, nem gondoltam volna, hogy valaha macskákat fogsz a házhoz hordani. – ráztam a fejem, nevetésemet leplezve, majd oldalt állva neki, a mellkasának döntöttem fejemet.
- Mennyi jött ma be? – kérdezte témát váltva, míg elvette tőlem a macskát, és a fürdő felé vette az irányt, hogy letakarítsa róla a mocskot.
- Százhatvan. – rángattam le lakótársamról a pulcsiját – Nem sok, de egy darabig elég lesz.
- Szép. A műhelyben is kezd egyre jobb lenni a helyzet. Ma kilencvenet fizetett az egyik tehetősebb tag. – mesélte büszkén.

Aaron már harmadik éve dolgozott egy határhoz közeli autószerelőnek, napi nyolc órában. A fizetéséből magából nem lehetett megélni, sokkal inkább a borravalókból. A Munkások és a Termelők a drága ficsúrok zónája helyett hozzánk hozták járműveiket javításra, mivel az itteni ár negyede sem volt az ottaninak, és hasonlóan jól meg tudták nekik javítani, rövidebb idő alatt. A nevetségesen alacsony ár miatt azonban a visszajárók busás borravalóban részesítették a szerelőket, amiből már sokkal inkább elfogadható pénzösszeget hozott házhoz. Ezért persze igen rendesen meg kellett dolgozniuk.

Aaron kezét, mint mindig, most is olajfoltok díszítették, amit az arcára és a nyakára is rákent. Fekete haja kócosan, vizesen és izzadtan lógott előre gesztenyebarna szemébe, pólója ujján és oldalán pedig méretes lyukak tátongtak. Vállán izmai erőteljesen dolgoztak, ahogy a macskát törölgette szintén olajfoltos törölközőjével. Ahogy figyeltem mozdulatait, gondolataim másfele tévedtek, és percekkel később már teljesen máshol jártam. Elképzeltem, milyen életünk lehetne a túloldalon, a Gazdagoknál. Elképzeltem, ahogy egy hatalmas kertes, fehér fakerítéssel körbevett kétemeletes, verandás, piszkosfehér vakolatú házba térünk haza minden nap, nem ebbe a putriba. Elképzeltem, milyen lehet egy puhább matracon, egy nagyobb ágyban aludni. Friss levegőt lélegezni, száz százalékosan tiszta vizet inni. Barátságos, tiszta utcákon sétálni, ahol nem kell azzal a tudattal élned, hogy bármelyik pillanatban kitörhet egy kocsmából egy csapat férfi egymást ütlegelve, vagy a torkodnak foghatnak egy kést, pénzt zsarolva ki belőled. Olyan helyen élni, ahol a pénz nem akadály, és úgy érezheted, bármit megtehetsz. Ezután Katie-re gondoltam. Két éve még egy szót sem hallottunk felőle, nem tudjuk, mi lehet vele, hol él, hogy él, rendben van-e. Mindig is egy sorházban képzeltem el férjével, amint éppen palacsintát, vagy tojást főznek reggelire, este pedig sétálni mennek a parkba, vagy egy halkan csörgedező patak partján nézik a naplementét. Irigyeltem, hogy ők boldogan élhetik napjaikat, jelentősebb pénzgondok nélkül, de ezt persze sosem vallottam volna be hangosan senkinek. Ezekről a gondolataimról nem igazán beszéltem másoknak. Nem gyakran hoztuk fel egymás közt az ilyesfajta álmainkat, képzeteinket. Mindenkinek voltak, de sosem hallattuk őket, mert ez csak tovább erősítette volna a gyászos hangulatot, amely titkon mindannyiunkat körbelengett.

Sóhajtva megráztam a fejem, majd visszatértem a jelenbe. Még mindig Aaron válla felett néztem, ahogy a macskát mosdatja, aki nemtetszését kifejezve néha bele-bele kapott kínzója karjába. Mellé telepedtem a kád szélére, majd arcomat a vállának nyomtam.

- Na? – kérdezte kedvesen.
- Olyan piszkosul fáradt vagyok. – egyre lassabban és mélyebbeket lélegeztem.
- Feküdj le. Majd reggel kitakarítunk. – nyomott egy puszit a halántékomra, majd visszafordult a macska felé.
- Jó. – álltam fel végigsimítva a vállán, majd visszatértem szobámba. Letéptem ágyamról a macska által összemászkált ágytakarót, lerúgtam cipőimet, majd arccal előre bevetettem magam az ágyba, és szinte azonnal álomba is zuhantam.