A sötét, csendes éjszakában csak az aszfalthoz verődő cipőm hangja volt az egyetlen zaj, és az ereimben lüktető vér, bár ez utóbbit csak én hallottam, a bennem áramló, szűnni nem akaró adrenalin miatt. Végigfutottam a szűk sikátorban, az omladozó falak közt, kezembe szorítva a barna bőrpénztárcát. Futás közben belepillantottam a tárca tartalmába. Nem sok, de egy ideig elég lesz. Fekete farmerom farzsebébe csúsztattam a vékony tárcát, majd egyre szaporábban kezdtem szedni a lábaim. Fejemet lefelé szegtem, fekete kapucnim az arcomba húztam, ahogy rohantam egybeolvadva az éjszakával. Imádtam futni. Ez volt az egyetlen olyan dolog, ami meg tudott nyugtatni. Egyre közelebb értem a hatalmas drótkerítéshez, úgyhogy még inkább fokoztam tempómat. Jesse kocsija már ott állt a túloldalon, járó motorral, indulásra készen. Pontos volt, mint mindig. Négy perccel indulás előtt bekapcsolja a motort, majd a megadott időpontban elindul. Akár ott vagyok, akár nem. Pontosnak kellett lennem, mint mindig, egy percet sem késlekedhettem. Egy másodpercnyi késés, és elhúz innen nélkülem. Én pedig vagy átgyalogolok a város másik végébe, vagy megvárom a reggeli határőrség ellenőrzését, és hagyom, hogy ők intézzék el a hazaszolgáltatásomat. Ami nem biztos, hogy hasznos lenne, ugyanis szigorúan tilos a megfelelő papírok nélkül elhagyni a zónánkat, és átlépni egy másikba, pláne nem lopni egy ott élőtől.
Odaértem a kerítéshez, lendületből elrugaszkodtam, megkapaszkodtam a drótban, és a szokott mozdulatokkal felmásztam a tetejéig, átvetettem a lábam a fenti vastag tartórúd felett, majd egy erőteljes mozdulattal ellöktem magam a kerítéstől, és földet is értem a túloldalon. Egy másodpercig hagytam, hogy mai nyereséges túrám adta dicsőségem kiüljön arcomra, ahogy az alig fél perce megtett utam helyét néztem, majd megráztam a fejem, és gyorsan bevágtam magam a kocsiba a sofőröm mellé.
- Mit gyűjtöttél? – kérdezte, majd a combomra tette a kezét.
- Egy kést, amit belevágok a kezedbe, ha ezt megismétled. – közöltem vele hűvösem, mire ő rövid gondolkodás után jobbnak látta eltávolítani végtagját rólam. Aprót horkantva nevettem, majd előtúrtam farzsebemből a tárcát. – Tessék, harminc, és még tíz a motoromra.
A kezébe nyomtam mai keresetét, majd enyhén lefelé döntve alkaromat, a tenyerembe csúsztattam bicskámat a pulcsim alól, egy másodperc alatt kinyitottam, majd kulcscsontjához szegeztem.
- És nagyon ajánlom, hogy az a tíz a motoromra menjen. – fenyegettem, egyre feljebb csúsztatva a pengét, a torkához.
- A helyedben nem vagánykodnék, mert kiraklak. – közölte hidegvérrel.
- A helyedben nem vagánykodnék késsel a torkodom. – vágtam vissza, hasonló nyugodtsággal.
Jobbnak vélt elhallgatni. Jól tette. Nem vacilláltam volna sokat a dologgal kapcsolatban. Nem csíptem, hogy más lassan egy éve viszi el megszerelni a motorom, amit nem mellesleg ő tett tönkre, de még ugyan olyan szemétdomb állapotban van, mint amikor összeszedtük a darabjait és a megmaradt, ámbár szétroncsolódott részét a főút egy szakaszáról a karambol után.
Kabátja zsebébe süllyesztette a pénzt, majd némán vezetett tovább. Levetettem kapucnim, majd az ülésbe fúrtam magam, és elkényelmesedtem. Néztem, ahogy végighaladunk a csendes utcákon, egyre mélyebbre veszve undorító zónánk labirintusában.
Zónákra voltunk osztva. Pontosabban hat zónára. Mindegyik zónát magas, átvághatatlan, enyhe árammal töltött drótkerítéssel kerítettek körbe, amin az emberek többsége képtelen volt átmászni. Csak nagyon kevesen rendelkeztek akkora fizikai képességgel, hogy felmásszanak egy három méter magas kerítésre, és akinek még sikerült is volna, rettentő nagy tűrőképesség kellett az áram elviseléséhez, amellett gyorsaság. Ha sokat időzöl egy ponton, a testedbe vezető áram fokozatosan erősödik, egészen a sok ezer voltig egy pár másodperc alatt, amibe az ember, akár innen, akár onnan nézzük: belehal.
Az első zóna az Irányítóké. Ők a vezetőink. Mint a középkorban a királyi udvar. a király, a családja, a tanácsosai, és a közvetlenül neki dolgozók. A legapróbb szektor, de egyben a legjobban védett is. Bevehetetlen volt. A kerítésbe, amely más a legkisebb érintésre is működésbe kezdett, kétszer akkora erősségű áram volt vezetve, és nulla-huszonnégy megfigyelés alatt állt a mellette egyenletesen körben elhelyezkedő, erősen képzett határőrök által. Az Irányítónk, Mr. Roussel a lehető leghatásosabb módon igyekezett védeni magát, gondosan kiválogatta őreit, tanácsosait, és a vele személyesen érintkezőket, nehogy az előző Irányító sorsára jusson, és egy lázadás alkalmával véget vessenek életének. Mr. Harris gyilkosa még mindig ismeretlen, ezért okosabban is teszi, hogy tripla figyelmet szentel a védelmének, nehogy ő is áldozatul essen. Nem mintha annyira védeném. Miatta, és a rendszere miatt olyan az életem, amilyen.
Az Irányítók feladata, hogy egyben, rendben tartsák a társaságunkat, egyensúlyt teremtsenek, és elnyomják a lázadásokat, hogy békében élhessünk. Az általuk oly nagyra tartott béke pedig nem működhetett másképp, csak szigorú szabályokkal, és ha mindenki teszi a dolgát. Akár akarja, akár nem. Egy fő Irányító volt, holtáig szervezte rendszerünket, majd halála után a többi, alatta álló három Irányító választja meg az új főt, vagy maguk közül, vagy mást kinevezve. Ezek a politikai dolgok leginkább a gazdagabb rétegeket érintik. Ezen idő alatt szokott kialakulni kisebb válsághelyzet, lefizetésekkel, vitákkal, néhanapján öldökléssel. Ilyenkor az Irányítók elvesztik a kontrollt a rendszer fölött, és botrány tör ki, a bűnözések száma is a háromszorosára nő a többi körzetben. Ezeket minél hamarabb el kellett csitítani, mert ha az emberek érzik, hogy a rendszer instabil, lázadások törhetnek ki, ami a bukást jelentheti. Sok ember szerint ez lenne a vég, míg mások egy gyönyörű, új kezdetnek fogják fel. Én az utóbbiba tartozom. A jelenleginél csak jobb lehet.
Az Irányítók zónáját nem csak a kerítésen belüli határőrség védelmezi, hanem a körülötte, többszáz kilométer szélességben húzódó Katonai zóna is. Minden oldalról teljesen körbeveszi a legfőbb zónánk, ezáltal biztosítva támadhatatlanságát. A Katonai zónát is duplán erősített kerítés övezi, majd egy jól felszerelt, erős hadsereg, és jó pár karizmatikus, erőskezű hadvezér lakja. Katonáknak a tizenöt életévnél idősebb fiúgyermekeket hívják be, de senkit sem köteleznek katonaságra. De ez csak az álca. A gyermekekbe születésektől kezdve belemagyarázzák, hogy az Irányítókat védeni jó, a hadseregben szolgálni jó, nemes cél érdekében teszik, és az effajta nevelés az utóbbi időben egyre inkább erősödik, és elterjed. De ez egy nagy kamu. Félelemből toborozzák ezt a sok embert katonának, mert tudják, hogy egyre több ember vágyik kiszakadni a mókuskerékből, túllépni zónái határát, és elmenni innen a pokolból. Rengeteg história kering az államunkról, vagy minek lehet ezt nevezni. Egyes fanatikusok úgy tartják, ez egy kivételes, elkülönített túlélő zóna, mert a világ többi része pusztul, és ez az egyetlen esélyünk a túlélésre, hogy mi vagyunk az utolsó élők, rajtunk kívül már nincs senki, és semmi. Mások úgy hiszik, a pokolban vagyunk, és épp büntetésünket éljük meg. Mondjuk, nem tévednek sokat. De még a pokol is szórakoztatóbb lehet ennél. Egyesek azt feltételezik, hogy egy teszt alanyai vagyunk, akiken kísérleteket hajtanak végre. Néhányan pedig úgy gondolják, ez egy csapda. Egy illúzió. Egy megtévesztés. Elszigetelnek minket a világtól, hogy csendben, elzártan, sötét tudatlanságban éljük le életünket generációról generációra, az idők végezetéig, miközben ki tudja, mi várna ránk odakint. A legkülső kerítéseken is kívül. Pusztulás, vagy élet. Remény, vagy halál.
A Katonai rétegből kilépve újabb három zónával ismerkedhetünk meg. Az első ezek közül, a földrajzilag legészakabbra helyezkedő a Munkásoké. Ők azok, akik az iparban dolgoznak, akik a gazdagok luxuscikkeit, a mi túlélő eszközeinket, az élelmiszert, a tárgyakat, fegyvereket állítják elő, és látják el vele a rendszerünk lakóit. Kevésbé van sanyarú sorsuk, mint nekünk, de az ő életük az, ami igazán unalmas, és izgalommentes. Nem járnak iskolába, gyerekkoruktól kezdve a szakmájuknak szentelik életüket. Monotonon dolgoznak minden áldott nap, egészen kiskoruktól, és haláluk napjáig meg sem állnak, mindezt épphogycsak elégséges fizetésért, és csekély ellátásért cserébe. Nekem például semmiképp sem érné meg.
A középső a Gazdagoké. Itt élnek azok az ügyvédek, bankárok, jegyzők, és más nemes szakmában elhelyezkedő emberek, akinek megvan a bizonyos mennyiségű pénzük ahhoz, hogy könnyedén megengedhessenek maguknak mindent. Mert pénzzel bármi megoldható. Elkényeztetett réteg, akiknek csak a pénz, a hírnév, és a jó pozíció számít. Az egyetlen előnyük, hogy mindent megadhatnak a családjuknak, és nem kellett küzdeniük a túlélésért, az életben maradásért. Ezt a réteget utálta a mi szektorunk legjobban. Semmivel nem voltak többek nálunk, csupán megengedhették maguknak a normális neveltetést, emiatt illedelmes, hivatalos, tiszta múltú felnőttek lettek, velünk ellentétben.
A térképen legalul elhelyezkedők pedig a Termelők voltak, nekik a nyersanyagok előállítása volt a feladatuk. A Munkásokhoz hasonlóan, ők sem kaptak iskolai oktatást, volt, ki a földművelést, volt, ki az állattartás és –tenyésztés mesterségét tanulta fiatalkora óta. Hasonló bánásmódban is részesültek, mint a Munkások: bőséges ellátás és pénz, a dög unalmas életért cserébe.
Ez a három réteg volt az, aki leginkább támogatta az Irányítókat. Nekik semmi gondjuk nem volt az életükkel, tökéletes békében, nyugalomban, összhangban éltek.
Az utolsó zóna volt a miénk. A mi zónánk. Még hivatalos nevet sem adtak nekünk, ennyire érdeklünk mindenkit. Általánosságban Halálzóna néven futottunk, de ez persze nem volt papírozva. Tulajdonképpen egy igazságot reklámozó jelzőt akasztottak ránk. Mert ez így volt. Vagy így, vagy úgy, az embernek itt hosszú élete nem lehet.
Az egész szektorunk mocskos, lakatlan, omladozó és borongós hangulatú volt. Mindenhol kupacokban állt a szemét, a kosz, a házak falai mind le voltak verve, és néhol csak a pókháló tartotta a vakolatot a falon, amellett zsákszámra lehetett szedni a késeket, golyókat, vagy egyéb más gyilkolás szempontjából alkalmazott eszközöket a szektor bármely pontjából. Még árválkodó fáink, növényeink, parkjaink is az öngyilkosság felé hajlottak, mint az itteni életük folytatása felé. A levegőben szinte kézzel fogható volt a füst, a szmog és az egyéb káros anyagok, ugyanis a Munkások gyárai pont felénk fújták a füstöt, ezzel is tovább szennyezve amúgy is romokban heverő egészségünk, és környezetünk. A friss levegő a legtöbb itt élő számára ismeretlen fogalom volt, mert még életében nem találkozott vele. Iskoláink, munkahelyeink is voltak, a fiatalok 18 éves korukig iskolakötelezettek voltak, majd 18 éves koruk után dolgozniuk kellett menni. Ez esetben semmi értelme nem volt az iskolának, ugyanis semmire nem tudtuk volna vinni esetleges tudásunkkal, ugyanis egyetemeink nem voltak, és ha még lettek is volna, nem tudtuk volna alkalmazni ismereteinket, mert itt nem voltak rendes munkahelyek, kikerülni a zónából pedig csak nagyon nehezen lehetett. Felnőtt korunkban nem sok mindenből tudtunk megélni, nem volt sok lehetőségünk. A leggyakoribb foglalkozások a pénztáros, takarító, pincér, szerelő és egyéb mesterségek voltak, amik még nem is annyira vészesek, a legalja egyértelműen a sztriptíz táncos, illetve a kabaré show-k előadói voltak. A legsikeresebb megoldás azonban messze az volt, ha az ember nyit egy bárt, éjszakai szórakozóhelyet, vagy éttermet. Előfordultak azonban olyan lakók is, akik az iskola után csak lopkodásból, utcai előadásokból, vagy bérgyilkolásból éltek. Végül is nem számított, hiszen innen úgy sem lehetett rosszabb helyre kerülni.
A sok szenny ellenére nem éltünk ősember módjára: áramunk, számító gépeink, telefonjaink, egyéb elektronikai eszközeink mind voltak, amiket az Irányítók küldettek lepukkant áruházainkba, vagy a meggazdagodni vágyó Munkások hoztak be és adtak el nekünk illegálisan. A legbátrabbak még fekete fegyverkereskedelemmel is megpróbálkoztak környezetünkben, pedig ez tilos volt. Pisztolyokat, puskákat, és egyéb hasonló eszközöket csak a Katonai zónába volt szabad beszolgáltatni. Aki ezt a törvényt megszegte, az egyik legkomolyabb büntetést kapta.
Ugyanis a helyzetet lehet még fokozni. Rengeteg szigorú szabály volt, amit be kellett tartani. Például a zónák közti közlekedés. Mint már említettem, a szektorok közt csak a megfelelő papírokkal, szigorú ellenőrzés alapján lehetett be és kilépni. Ez leginkább az Irányítókhoz, és a Katonákhoz való belépésnél volt érvényes, a másik három zóna lakossága viszonylag szabadon közlekedhetett egymás közt. A mi zónánk egy harmadik opciót kapott: kilépésnél a szigorúbbnál is szigorúbb átvizsgáláson estünk át, az összes cuccunkat megnézték, megforgatták, megszagolták, megmotoztak minket és minden táskánkat átnéztek. A saját biztonságuk érdekében, persze, mert aki közülünk való, az csak beteg sorozatgyilkos, tolvaj, vagy bűnöző lehet. Persze ezzel kapcsolatban nem tévedtek. Ha pedig valaki be akart lépni a zónánkba, az is többféle bánásmódban részesült. Ha valaki itteni szeretne visszatérni a zónánkba, azt általában csak átlökik a kapun, ha viszont valami miatt egy más zónabeli szeretne látogatást tenni csodás élőhelyünkön, kiröhögik, átvizsgálják, majd egy „Jó szórakozást a pokolban" mondat kíséretével átengedik. Ezen utóbbi azonban nem valami gyakori eset.
Másik szabály még a fegyverkereskedelem tilalma, és a Termelőkre és a Munkásokra vonatkozó terméksikkasztás tilalma.
A Katonáknak hűen kellett szolgálni az irányítókat, mindenfajta ellenszegülés és lázadás szigorú büntetésekkel járt.
Senkit nem szabadott megölni, vagy meglopni, és tilos volt a nyilvános verekedés.
A zónákon kívül nem szabadott tartózkodni.
És még megannyi, apró szabály, ami ránk nem vonatkozott. Ezek zöme főként a másik öt szektorra volt csak érvényesek.
Nálunk ugyanis majdnem mindent szabadott. Itt nem volt nagy dolog az utcai verekedés, sem a lopás, és még a gyilkolás sem. Az ember naponta találkozott ájultra vert vagy halott emberekkel, betört kirakatokkal, véres foltokkal az úton. Az itt élő emberek élete igazából nem is számított. Az Irányítók felől mind meg is halhattunk volna, senki életén nem változtatna semmit, kedvünkre gyilkolászhattuk egymást. Az egyedüli szabály, ami ránk is vonatkozott, az a külső kerítés átlépése volt, meg persze az Irányítókra, vagy felsőbbrendűekre támadni, gyilkosságukat megkísérelni. Illetve elviekben illegálisan sem szabadna átmászkálnunk más területekre, de mivel erre még nemigen volt példa, hogy egy őr meglátta volna azokat a különleges képességűeket, akik át tudnak mászkálni a kerítéseken, így erre nem volt szabály, vagy büntetés. Ha mégis valaki lebukott közülünk, azt egy rögtönzött fegyelmi félholttá verés után csak visszadobták a zónánkba, majd, mint akik jól végezték dolgukat, tovább haladtak.
A más zónák területén elkövetett bűncselekmény azonban szigorú büntetéseket vont maga után. Ez pedig egészen az enyhe pénzbírságtól az azonnali halálbüntetésig terjedhetett. A legszigorúbb büntetés ugyanis a halálbüntetés volt. Ezt is többféleképpen végezhették. Ott, helyben, elszállítva a Központba, nyilvánosan végrehajtva, vagy az Irányítók tárgyalóterme alatt lévő kivégzőszobában, elzártan.
A leggyakoribb büntetés mégsem ez volt. Sem a pénzbírság, sem a lefokozás. Ha valaki egy súlyosabb bűntettet követett el, egyszerűen csak fogták, és átdobták a Halálzónába. Így kerülhetett valaki ide. Vagy ide született, vagy átdobták.  Az Átdobottak azonban sosem húzták itt sokáig. A Bentiek előbb-utóbb, ha kiszagolták, hogy valaki nem közülük való, megölték, vagy legalábbis felismerhetetlenné verték. Az Átdobottak egyetlen megoldása az volt, ha szövetséget kötnek néhány befolyásos Bentivel, és adnak valamit védelemért cserébe. Pénzt, kapcsolatot, információt, segítséget, vagy bármit, amire szükség volt. Ezzel valamennyire enyhíteni tudta további siralmas életének keserűségeit és szenvedéseit, innen ugyanis nem volt menekvése.
Szabadulni ugyanis csak egy módon lehetett, bár ez nagyon ritka eset volt. Ha valaki nem rendelkezett büntetett előélettel, tehát nem Átdobott, az beházasodhatott egy más zónában élőhöz. Ez alól csak a Katonák voltak kivételek egy bizonyos ideig, ugyanis ők a szolgálatuk végéig, 45 éves korukig nem alapíthattak családot. Ez azonban csak kivételes alkalmakkor történt meg, mert a Bentieknek csak nagyon ritka esetben volt kapcsolatuk más zónabeliekkel, akikkel házasságot tudott volna kötni.
Erről szólt tehát a rendszerünk. A törvényekről, az elnyomásról, a nyomorról, a szenvedésről.