Vigyorogva pislogtam rá feketére mázolt telefonom képernyőjére megállapítva hogy a kis hercegnek mindössze 2 perce van már csak ide tolni a seggét. Ha nem fog itt állni pontban 3-kor én isten bizony lelépek és leszarom mit fog gondolni Mr.Normth. Én tényleg megpróbáltam, ide jöttem, de drága magántanárom nem jelent meg időben. Erről nem én tehetek. 

Az óra ebben a pillanatban átváltott 3:00-ra én pedig egy hatalmas vigyort villantva már nyúltam is táskámért közben felállva a könyvtár lépcsőjéről. Örömittasan ugráltam egyik lépcsőfokról a másikra közben arra gondolva, sokkal egyszerűbb volt megúszni a magán matek órát mint azt hittem. Joseph elvégezte helyettem a piszkos munkát és még csak nem is tud róla mennyit segített nekem pontatlanságával. 

- Ne siess úgy Caroline – hallottam meg egy mély, dörmögő hangot mögülem melynek tulajdonosát abban a pillanatban a pokolba kívántam. A picsába! Ennyire szerencsétlen is csak én lehetek. Bár csak a hangját hallottam, mivel még háttal álltam neki az arcát nem láttam így is biztosra vettem hogy arcán megint az az önelégült mosoly ül amit sok egyéb tulajdonságával egyetemben baromira gyűlöltem. 

- Szóval ide értél – szólaltam meg keserűen majd egy megadó sóhajt hallatva szembe fordultam bajaim legfőbb okozójával. Szemem sarkából láttam ahogy a Bronghton család fekete, sötétített ablakú autója elhajt mellettünk az úton Joseph pedig diszkréten int egyet a sofőrjének. 

- Azért ne örülj ennyire – jegyezte meg gorombán majd kezeit zsebre vágva fejével az épület felé biccentett – nem megyünk be? 

- Csak essünk túl rajta – vágtam rá lehangoltan aztán rántva egyet táskám pántján elsétálva Joseph mellett ismét fellépdeltem a könyvtár magas lépcsősorán. Már a közepénél jártam mikor feltűnt hogy a kis herceg nem követ így lefékezve vállam felett vissza szóltam neki – jössz vagy külön kérvényt nyújtsak be? – kérdeztem merő gúnnyal hangomban mire Joseph csak látványosan szemet forgatott. Nos, én nem pont viccnek szántam de így is értelmezhetjük. Mindenestre Joseph végre mozgásra bírta lábait és szűk farmerjában, fehér pólójában és divatos zakójában felsétált mellém. 

Innentől már együtt folytattunk utunkat be az épületbe, keresztül az égbe szökő polcok között egészen egy üres asztalig ahova aztán egymással szembe letelepedtünk. Előszedtem vihar vert matek füzetemet és egy fogó tollat majd kérdően Joseph-re néztem ki tengerkék szemivel végig követte minden mozdulatom a leüléstől egészen idáig. 

- Mi van? – horkantam fel nem túl nőisen igyekezve megtudni a szembe ülő fiútól hogy miért bámul úgy mintha most pottyantam volna le az égőből. Joseph nem felelt csak tovább vizslatta az arcomat, még csak nem is pislogva közben. Ekkor hirtelen régi énem átvette az irányítást a testem felett és arcomra, hosszú hónapok után először pír szökött. Soha nem örültem annak ha régi énem előbukkant a homályból de ennél nem is válaszhatott volna rosszabb időpontot. Joseph az utolsó ember ezen a földön aki előtt felfedném a valódi énem, ez a sors fintora. 

- Te….elpirultál? – kérdezte ledöbbenten, akadozva, hitetlenkedve közben tányér nagyságú szemeket meresztve rám. Igen, pont úgy reagált ahogy vártam. Tiszta sor volt hogy ezt már nem tagadhatom le hisz a saját szemével látta, mégis megpróbáltam 

- Nem – vágtam rá olyan magabiztosan ahogy csak tudtam de Joseph arcából ítélve, hangom nem érte el a kellő hatást. Mr. előkelő még csak el se bizonytalanodott. Úgy fest bele kell törődnöm hogy az általam legutáltabb ember betekintést nyert az egész világ elől titkolt személyiségembe. A sors fintora. 

- De – felelte csípőből határozottan – Téma lezárva. Szóval, geometria – csapta fel az előtte fekvő egyik matek könyvet majd vadul lapozni kezdte – Tudod, az amiben a körök és négyszögek vannak – magyarázta lealacsonyítóan mintha egy óvodással beszélgetne. Bár ez kívül nem látszott, azért szíven ütött hogy ennyire lekezelően bánik velem. Attól még hogy ezt mutatom és látszólag leszarom az iskolát még nem vagyok hülye. Csak játszom a szerepet amibe az élet belekényszerített amit van hogy élvezek és van hogy szívből gyűlölök. Most az utóbbi áll fenn. 

- Ennyire azért nem vagyok ostoba – morogtam orrom alatt leginkább magamnak. Nem gondoltam hogy meghallotta ezért meglepetésként ért mikor reagált rá. 

- Ezt örömmel hallom – mondta fel se nézve a könyvből – a pitagorasz tétel meg van? – nézett fel rám kíváncsian. Derengett valami, köze van a háromszögekhez de idejét se tudom mikor használtam utoljára. 

- mélyen – feleltem őszintén egy bólintás mellett 

- mennyire? 

- valahol a „leszarom” és a „mekkora faszság ez?” zóna között – vigyorogtam rá mire a kis herceg csak rosszallóan fejet rázott 

- Nehezebb lesz mint gondoltam – sóhajtotta leterhelten mintha a világ összes súlyát a nyakában hordozná de pontosan tudtam hogy ez csak a dráma része. Amúgy meg, egyetértek. Ennek a görénynek még humora sincs. Nem csoda hogy senki se kedveli. Na, majd én megmutatom neki hogyan kell élni.