- Férjhez mész?! – ismételte meg megrökönyödve utolsó szavaimat Joseph majd egy öblös nyeléssel koronázta meg kérdést miközben lemászott rólam és elterült mellettem a fűbe.

- Sajnálom – makogtam szégyenkezve mialatt kezemmel megkerestem övét és finoman végig simítottam kissé szőrős bőrén ám ő elhúzta jobbját ezzel mélységes fájdalmat eredményezve mellkasomban. Joseph ülésbe tornázta magát, lábait felhúzta mellkasához és kezeivel átölelve őket, elkezdte a pázsit egy pontját figyelni. Agyalt. Mindig agyal. Ezért nem tesz soha semmit hülyeséget. Ezért gondolkozik most ahelyett hogy engem csókolna olyan szenvedélyesen mint az előbb. Ajakim még mindig bizseregtek vészbuzdító csókjától és egyre csak azt skandálták: még. még. még. Rosszabb volt mint a drog. Azt bármikor betudod szerezni ha van rá pénzed ehhez viszont ő is kell. Neki is akarnia kell, máskülönben nem hódolhatok a szenvedélynek melyet csókja okoz.

- Joseph – szólítottam meg halkan, finoman, féltem, ha hangosabban szólok hozzá elmenekül. Vagy összetörik. Olyan gyengének és sebezhetőnek látszott ahogy ott ült, lábaira kulcsolt karokkal, védekezően összehúzva magát közben ajakit rágcsálva. Bizonytalansággal tekintetében. Mellé akartam bújni. Átölelni és a fülébe súgni hogy csak vicceltem, majd újabb csókcsatára csábítani de sajnos nem tehettem. Nem mondhattam hogy csak hülyéskedtem mivel ez volt a kegyetlen igazság. 2 hónap múlva már férjes asszony leszek egy hatalmas villában, pénzes férjjel és belső medencével. Bármit megkaphatok majd, elég lesz kiejtenem a számon de soha nem leszek boldog ugyanis amit én akarok, az nem vehető meg pénzen. Szabadság és igaz szerelem. Az elsőt 2 hónap múlva veszítem el, az utóbbit abban a percben.

- Mr.Parker, igaz? – bökte ki végül, érzelemmentes hangja akár egy tör, úgy hatolt a szívembe. Fájt hogy így szól hozzám, azok után hogy mik történtek kettőnk közt néhány perccel ezelőtt. Hihetetlen mennyi minden megtudod változni pusztán néhány perc leforgása alatt. Azt viszont egyáltalán nem értettem hogy jön ide most az köcsög, miért ejti ki a gyönyörű ajkai között annak a rohadéknak a nevét. Ezért nem válaszoltam neki, csak értetlenül bámultam rá mire ő egy mély sóhajt követően kibővítette kérdését – Ő vesz feleségül, ugye? – az ő szájából még kegyetlenebbül hangzott és a szavak súlyát csak még inkább tetőzte fájdalmas tekintete melyet rám villantott. Ennyire még soha nem utáltam magamat mint akkor, ott, a pázsit közepén.

- Igen – suttogtam sajnálkozva, igyekeztem minden ellenszenvemet belesűríteni ebbe a kis, jelentéktelen, 4 betűs szóba ezzel Joseph tudtára adva hogy mennyire nem akarom ezt a frigyet. Azért csinálom mert rákényszerítenek. Mert az érdek ezt kívánja. Mert az élet ilyen igazságtalan.

Joseph vontatottan bólintott egyet aztán kezeit a földre támasztva állásba tornászta magát. Leporolta makulátlan fekete farmerjét, kisimította a fekete-fehér kockás ingjén keletkezett nem létező redőket majd kezeit zsebre vágva elnézett a bokrok irányába de egyelőre nem mozdult. Ismét a gondolataiba mélyedt.

- Most hova mész? – ugrottam fel rémülten közben fékezve magamat hogy ne kapaszkodjak bele kezébe és tartsam magam mellett akarattal. Nem akartam elengedni. Tudtam, ha most elsétál innen azzal az életemből is kisétál. Mégse tettem semmit. Ha mellettem marad, annak a saját döntésének kell lennie, nem az én gyerekes ragaszkodásom miatt.

- Át kell gondolnom pár dolgot – felelte a tőle megszokott selymes hangon melyet hallva könnycsatornáim megnyíltak és rövidesen megéreztem forró könnyeimet ahogy végig csorognak arcomon. Joseph továbbra se nézett rám, így nem láthatta ahogy megtörök. Miatta. Magam miatt. Miattunk. – egyedül – tette hozzá kissé erélyesebben aztán bizonytalan léptekkel elindult a bokrok felé ám mielőtt kiléphetett volna a pázsit terültéről megtorpant és anélkül hogy egy pillantást is vette volna rám, csak ennyit fűzött hozzá a történtekhez – remélem, meghívsz az esküvődre – azzal kíméletlenül átvágott a sűrű növényzet között és eltűnt a látókörömből. És az életemből is. Az volt az a pillanat mikor már nem bírtam tovább idegekkel. Joseph távozása eltört bennem valamit. Valamit, melynek a létezéséről eddig nem is tudtam. Nem érdekelt ki lát, ki mit gondol és az se hogy ezzel felrúgok mindent amit eddig felépítettem. A fölre rogytam és kezeimet az arcom elé téve keserves zokogásba kezdtem. Sminkem teljesen elmosódott, ruhámat könnycseppek áztatták de ezek mint semmiségeknek tűntek akkor. Nem érdekelt semmi csak az hogy elvesztettem azt az embert aki a legtöbbet jelentette nekem. Aki ismét felszínre hozta a régi énemet. Aki hitt bennem akkor is mikor senki. Aki ismert engem holott soha nem beszéltem neki magamról. Aki meglátott bennem valamit amit más nem. Aki megkedvelt és ezt nem volt rest bevallani. És akit én is szerettem, szeretek most is. De mindez mit ér már? Elvesztettem őt. Elveszettem őt amiatt az undorító szarházi miatt! Ezt sose bocsátom meg se neki, se magamnak.

Mikor – egy tetemes idő elteltével – elfogytak könnyeim, feltápászkodtam a fűből és a bokrok felé vettem az irányt közben vaktában igyekeztem a lehető legtöbb fűszálat eltávolítani a nadrágom hátuljáról. Mélyen a fejembe húztam kapucnimat hogy nem látszódjon elmosódott sminkem és a sírástól kivörösödött szemeim aztán haza ballagtam. Nem gondoltam semmire, nem nézelődtem, csupán a sétára koncentráltam. Egyik lábat a másik után. Mert mikor nehéz, akkor is tovább kell menni. Az élet nem áll meg, ahogy az embernek se szabad. Mindig, egyenesen előre. Micsoda közhelyek. Joseph büszke lenne rám – torkom elszorult mikor üres gondolataim közé bekúszott Joseph mosolygós arca mely rövidesen átváltott a délután látott képekre. A zaklatott, fájdalmas tekintetű Joseph-re, ahogy soha nem akartam látni.

A házunkhoz érve felküzdöttem magam az öreg fára, végig kúsztam a faágon egészen a fürdőszoba ablakig mely most se hagyott cserben, nyitva várakozott rám. Beugrottam a szűk nyíláson aztán végig sietve a folyosón bezárkóztam a szobámba. Csak akkor jutott eszembe hogy akár a bejáraton is jöhettem volna mikor már az ágyamon feküdtem, kiterülve akár a döglött béka az aszfalton. Abban a pillanatban én is pont úgy éreztem magam mint egy halott béka. Egy védtelen állat akin átment egy kamion.