Péntek délután, fáradtan, minimális energiával estem be a házunk ajtaján és egyetlen vágyam az volt hogy végre eldőlhessek az ágyamon ki se kellve onnan vasárnap estéig. Ám drága édesanyám keresztbehúzta a számításimat mivel amint feltűnt neki jelenlétem kimasírozott a nappaliból és elém állva kerek-perc kijelentette hogy indulunk ruhát próbálni aztán azzal a lendülettel karon ragadott és kirángatott azon az ajtón melyen alig egy perce besétáltam. Vágyakozva néztem vissza a barna lakásajtóra és szobám ablakára mely mögött ott várakozott puha ágyam de anyámat látva úgy tűnt, későbbre kell halasztanom a napokig tartó alvást. Egészpontosan a „ruhapórba" végig amiről még mindig nem tudtam hogy miért és milyen alkalomra kell.

Az autóhoz érve a diktátor szerepbe bújt anyám folytatta eddigi viselkedését és rám parancsolt hogy tegyem táskámat a csomagtartóba majd szálljak be mellé, én pedig behúzott fülekkel teljesítettem utasításait.

Az alig 20 perces autóút alatt végig faggattam a kocsi sofőrjét úti célunkkal kapcsolatban viszont ő hallgatott mint a sír ezáltal nem jutottam közelebb a megoldáshoz, csak akkor tudtam meg a „ruhapróba" helyszínét mikor anyu leparkolt az épület előtt. Akkor viszont minden megvilágosodott előttem és ha lehetséges, az eddigieknél is jobban csábított az ágyam gondolata.

- Ne vágj már ilyen fancsali arcot! Kevesebb mint 2 hónapunk van mindent megszervezni, az esküvő-időben 2 másodpercnek felel meg – pirított rám anyu ingerülten majd angyali mosolyt varázsolva arcára karon ragadott és berángatott a pokol kapuján amit esetünkben egy esküvői ruhaszalon fotocellás üvegajtaja testesített meg.

- Jó napot! Miben segíthetek? – sietett elénk egy kosztümbe bújt 25 év körüli hölgy ahogy beljebb sétáltunk a laminált padlós helyiségen. A berendezésből ítélve a váróban ácsoroghattunk mivel ruhákat nem láttam, csupán képeket róluk de azok beterítették az összes falfelültet akár a tapéta. Szembe egy pult volt ahonnan az előbb előrohant a hölgyike, a pult mögött egy piros függönnyel takart szoba mely mögött minden kétséget kizárólag a ruhák bujkáltak.

- Jó napot – viszonozta a köszönést anyu selymes hangon közben finoman oldalba könyökölt engem mire én is kinyögtem egy kevésbé lelkes „jó napot"-t – Macy Dean névre foglaltam időpontot – ecsetelte lelkesen minek következtében a hölgy bólintott majd vissza sietett a pult mögé. Gépelt valamit a billentyűzeten aztán szemét a monitorra tapasztotta. Egy fél perc elteltével arca felderült és kezével a függöny felé intett mire anyu izgatott kislányként elém vágott és a függöny szinte letépve berontott a hátsó szobába.

A függönyhöz érve vettem egy utolsó mély lélegzetet majd egy megadó sóhajt hallatva elhúztam a piros anyagot és óvatosan bebújtam a keletkezett nyíláson így képet kapva arról a helyről ahol az elkövetkező 2 órámat fogom elpocsékolni undorítóan csipkés és csillogó ruhák próbálgatásával.

A szobába belépve keserű fintorral az arcomon nyugtáztam hogy a valóság messze felülmúlta minden elképzelésemet ugyanis a látvány rosszabb volt a legdurvább elméletemnél is. A szoba 3 falát végig állványok borították melyeken 2 sorban, szorosan egymás mellé akasztva a legkülönbözőbb színű és fazonú ruhák himbálóztak. A ball sarokban egy kialakított öltözőfülke árválkodott, közepén pedig egy fehér bársony anyagú kanapé kapott helyett mely előtt egy üvegasztal ücsörgött. Ezek alkották a szoba összes berendezését, minden mást ruha borított.

Anyu az ajtótól balra eső falnál ácsorgott, izgatottan túrta a felakasztott ruhákat közben a mellette ácsorgó szemüveges hölggyel diskurálva. Annyira belevoltak merülve a társalgásba hogy észre se vették jelenlétem amit én jelen esetben egyáltalán nem bántam, minél kevesebb időt kell habos-babos ruhákban töltenem annál jobb mindenkinek.

Kihasználva az időt tekintetemmel végig futottam a felakasztott ruhacsodákon és mire a végére értem arcom teljesen lesápadt. Már előre láttam a kínlódás amikor anyu próbál meggyőzni arról hogy bújjak bele egy ilyen borzalomba.

- Áhh, Caroline! Hát itt vagy – kiáltott fel anyu vidáman mikor feltűnt neki hogy én is a szobában tartózkodom. Gyorsan mellém sietett és kezét a vállamra helyezve szembefordított a hölggyel akinek egy centiméter lógott a nyakában, ingjének ujjába pedig millió apró kis tű volt beleszurkálva. Gondolom ezek mind a méret vételhez szükséges eszközök lehettek – Hadd mutassam be a lányomat, Caroline-t, ő az ifjú mennyasszony – az utolsó szót meghallva a hideg futott végig a hátamon, minden erőmre szükség volt ahhoz hogy ne borzongjak meg látványosan hisz ez nem egy olyan szituáció volt. Így kimondva még borzalmasabban hangzott mint gondolatban pedig ott se volt valami üdítő – Lina drágám, a hölgy Nora Foster, ő fog segíteni a ruhaválasztásban és a méretre igazításban – magyarázta anyu miközben én és Nora egy kézfogással üdvözöltük egymást.

- Akkor vágjunk bele! – csapta össze kezeit színpadiasan Nora aztán jobb kezét finoman a hátamra simítva a jobb oldali állványok felé kezdett vezetni anyu pedig izgatottan követett minket közben végig az elképzeléseit ecsetelve Nora-nak aki azonnal megnyugtatta hogy egész biztos találni fogunk olyan ruhát ami mindenkinek megfelel. Ebbe én nem voltam olyan biztos de nem akartam letörni szárnyaló lelkesedésüket így csupán egy erőltetett mosollyal ajkaim bólintottam egyet beleegyezésképpen. Akkor még nem is sejtettem hogy milyen pokolian hosszú és kínkeserves órák várnak rám anyám és Nora társaságában.