Ráérősen sétáltam végig a suli üres folyosóján közben hallgatva, ahogy cipőm minden lépes után egy „pluty” hangot hallat, mivel sikerült belelépnem egy pocsolyába ide felé jövet. Alig egy perce vagyok itt, de már okot találtam arra miért nem kellett volna eljönnöm. Ha nem lépek ki az utcára, nem toccsanok bele egy pocsolyába, és most nem lenne vizes a zoknim s a kedvenc sportcipőm. Mindennek ez a hülye a suli oka. 

Apu ébresztése hiába valónak bizonyult, ugyanis a hideg víz ellenére se értem be időbe. Már a házból kilépve egyértelmű volt, hogy elkésem, így nem is siettem, lassan ballagtam végig az utcákon közben a madarak csivitelését és az autók dudájának kellemes ötvözetét hallgatva. Egyáltalán nem viselet meg a tény, hogy kések az első órára – ami pont matek – nem először fordul elő. Átlagosan 1 héten 3-szor kések el, ha egyáltalán bemegyek. Az utóbbi időben a személyiségem megváltozásával egyetemben, a lógások száma is megtöbbszöröződött. Épp ezért nem lepődtem meg azon, hogy bukásra állok matekból, inkább az lepett meg, hogy Mr.Normth vette a fáradságot és megírta ezt apámnak. Sajnos el kell őt keserítenem, feleslegesen fecsérelte idejét mivel e-mail ide vagy oda, úgyse fogok neki állni matekozni. Régen lehet, hogy kétségbeesetten körmöltem volna a matek példákat és írtam volna egymásután a javító dolgozatokat a kettes megszerzése érdekében, de már nem vagyok ugyanaz a lány. Az a Carolina eltűnt. Valószínűleg örökre. 

A megfelelő terem elé érkezve kopogás nélkül nyitottam be a terembe ahol érkezésemre mindenki felkapta a fejét. Mr. Normth csak morgott valamit az illemről, a nem létező bajsza alatt miközben a naplóhoz lépett és tollával belefirkált. Több figyelmet nem is szenteltem a morcos, köpcös öregembernek, táskám pántját megrántva megcéloztam a legutolsó padsor egyik szabad padját és levágtam rá a táskámat. 

- Miss. Dean, megtudhatnám késének okát? – érdeklődött lealacsonyító hangnemben Mr.Normth mire én elégedetten hátra dőltem székemben és tollamat ujjaim közt forgatva megválaszoltam kérdését 

- Természetesen. Lefoglalt, hogy nem izgatott – ajándékoztam meg egy vigyorral mire a tanár úr feje pillanatok alatt változott át egy túl érett paradicsommá. Már szinte vártam, hogy fülén keresztül süvítve távozzon belőle a gőz, mint a mesékben, de sajnálatomra ez nem következett be. 

- Írtam édesapjának egy levelet. Nem tudom, tud e erről? – váltott témát váratlanul, hangja meglepően nyugodtnak tűnt. Szavaira válaszolva csak bólintottam egyet, Mr.Normth pedig folytatta – a levélben tájékozattam arról, hogy jegyei átlaga nem éri el az elégséges szintet, és ha ez nem változik, év végén kénytelen leszek megbuktatni. – magyarázta, de a mondat végén nem vitte le hangját ebből tudtam, hogy monológjának még nincs vége – de mivel tisztában vagyok azzal hogy önmagától nem fog elkezdeni tanulni én pedig nem szeretném ha a pótvizsgán boldogítanánk egymást kijelölök egy diákot aki segít magának felkészülni a következő dolgozatra. – osztotta meg velem fergeteges ötletét, amit én közel se találtam olyan fergetegesnek, mint ő.  Egyrészt, melyik ostoba stréber volna hajlandó feláldozni szabadidejét azért, hogy engem pesztráljon arról nem is szólva, hogy nem minősülök túl népszerűnek az osztály okoskái körében mivel általában oltogatni szoktam őket, ezáltal nem kedvelnek túlzottan. Mi a fenéért vállalnák el a korrepetálásomat? 

- Kit? – kérdeztem kurtán a tollamat csattogtatva. Az osztályban megfagyott a levegő, mindenki Mr.Normth válaszát várta, amivel kihirdeti a végső ítéletét annak a szerencsétlennek, akinek kötelessége lesz egy kettesre elég matek tudást beleverni a fejembe. Valljuk be, ez szinte lehetetlen vállalkozás, és nem azért mert hülye lennék, hanem mert pont leszarom a matematikát.   

- Mr. Bronghton – bökte ki az áldozat nevét majd az említett személyre vezette tekintetét, aki a második padsorban ücsörögött, ceruzájával játszva. Mr. Normth kijelentésére nem csak ő fagyott le, hanem én is. – Volna oly kedves, hogy segít felkészülni Miss. Dean-nek?- Nincs olyan ember ebben az osztályban, akivel szívesen matekoznék, de vele semmi pénzért nem töltenék kettesben egy percet sem. Joseph Alexander Bronghton, a maga kékvérűségével, nemesi származásával és hercegeket megszégyenítő viselkedésével az őrületbe kerget. Ő az iskola kis hercege, mert előkelő család sarja kik nem szégyellik mutogatni, mennyi pénzük van. A villájuk messze kimagaslik a város épületei közül és ők az egyetlen család itt, akik elmondhatják magukról, hogy saját sofőrjük van.  Joseph az egyetlen fiúk, és mint örökös, óvodás kora óta képzik. 3 nyelven beszél folyékonyan, kitűnő tanuló és szabadidejében vívni és lovagolni jár. Lenéz engem a stílusom miatt, én meg lenézem őt a viselkedése miatt. Kölcsönösen gyűlöljük egymást, ezért nem volt kétségem afelől, hogy a maga választékos beszédével vissza utasítja Mr.Normth kérését. 

- Természetesen, tanár úr – felelte mézes mázos ám mégis határozott hangon, amitől nekem felfordult volna a gyomrom, ha nem foglal le a válasza okozta döbbenet. Oké, gondolom, a kék vérűsége nem engedi, hogy ellentmondjon egy tanárnak, de komolyan képes feláldozni magát az etikett miatt? Ha tényleg így van, akkor valóban nem százas ez a kölyök.