A vacsora befejeztével, mikor már mindhárman a tornácon fázósan toporogtunk, vékony blézeremet szorosabbra húzva magamon alig bírtam kivárni hogy anyuék befejezzék a bájcsevejt Mr.Parker-el – idő közben végre kiderült a neve is – aki beszéd közben a szeme sarkából végig szemmel tartott. Nem tudtam elhinni hogy ez anyuéknek nem szúrt szemet! Olyan feltűnően flörtölt velem egész este hogy azt még a vak is észrevette volna.

Így aztán a végtelennek tűnő kocsi út után úgy ugrottam ki a járműből mint akit ágyúval üldöznek majd az előszobában lábammal idegesen dobolva, karjaimat mellkasom előtt összefonva vártam hogy a szüleim is bemásszanak a házba. Meg se vártam hogy átöltözzenek vagy levegyék a cipőjüket, ahogy apu becsukta maga mögött az ajtót, köntörfalazás nélkül kérdőre vontam őket.

- Magyarázatot követelek! – förmedtem rájuk ingerülten közben nyomatékosítás céljául egy erőteljesest dobbantottam lábammal. Anyuék sokat mondóan összenéztek aztán sajnálkozva vissza rám. Nagyon gondterheltnek tűntek ami semmi jót nem jelentett, már akkor sejtettem hogy jóval nagyobb a gond mint először gondoltam mikor anyu azt javasolta, ezt inkább a nappaliban tárgyaljuk meg, ülve. Az utolsó szót külön kiemelte mire a bennem dúló félelem a kétszeresére növekedett.

Ahogy a kényelmes kanapén ülve felváltva figyeltem a szüleimet akik ugyanolyan aggodalmas arccal pislogtak vissza rám de egy szót se szóltak, kezdtem azt kívánni bár ne kérdeztem volna rá a dologra és éltem volna boldog tudatlanságba, különböző elméletek gyártva. Mert a szüleim viselkedést látva, az igazság jóval durvábbnak látszik mint a legborzalmasabb elméletem.

- Nyögjétek már ki! – kiáltottam rájuk magamból kikelve mert az elfojtott feszültség hatására az idegeim kezdtek sorra elpattanni. Kevés dolgot utálok annál jobban mint hogy valaki némát játszik egy feszült helyzetben csak hogy kicsit húzhassa az időt mielőtt robbanna a bomba. Tapasztalatból tudom hogy ennek a módszernek semmi értelme hiszen ilyenkor már régen nem az a kérdés hogy a bomba robban e hanem az hogy ez mikor következik be.

- Mr.Parker egy régi ismerősöm aki annak idején, még a kapcsoltunk elején, kisegített minket anyagilag mikor hullám völgybe kerültünk – kezdte végül apu, elfojtott hangon viszont a mondat közepén elcsuklott a hangja és szavak helyett mindössze egy mély sóhaj szaladt ki a torkán. Anyu, aki úgy ült mellette mint aki karót nyelt és mereven pásztázta az arcomat, bátorítóan megszorította a kezét aztán átvette a szót aputól.

- Nem egy kis összegről volt szó amit még a mai napig törlesztünk Mr.Parkernek és nem is volt gond, egészen a múlt hónapig amikor megszűnt a munkahelyem. Először nem is estünk kétségbe, hiszen biztosak voltunk abba hogy találok munkát de mint te is látod, azóta se sikerült sehova bejutnom – ezúttal a szerepek felcserélődtek és apu folytatta az elkezdett történetet.

- Ez valahogy Mr.Parker fülébe jutott és mivel tudta, így képtelenek leszünk a megadott határidőre kifizetni az összeget alkut ajánlott – apu pillantásán és hanghordozásán tökéletesen éreztem hogy most jön a dolog rázós része, az amihez nekem is közöm van. A házra halálos csend borult, a levegőben szinte vágni lehetett a feszültséget mely egyre csak emelkedett. Mint egy lufi amibe túl sok levegőt fújtak és várják, mikor durran szét. Az én lufim már pattanásig volt levegővel és apu épp most készült kipukkasztani – körülbelül egy fél éve látott téged a hátsókertben kosarazni és nagyon csinosnak talált – tudtam hogy apu csak a kedvemért használt ilyen finom jelzőket de ezzel nem segített semmit a helyzeten – felajánlotta, hogy amennyiben hozzá adunk feleségül, elengedi a tartozásunkat. Ha pedig nem, akkor életünk végig neki kell dolgozunk – és eljött a pillanat, a lufi szétpukkadt, kibújt a szög a zsákból és bennem pedig összedőlt valami. Köpni-nyelni nem tudtam, szerettem volna kiabálni, beolvasni Mr.Parker-nek és közölni vele hogy inkább a halál minthogy a felesége legyek egy ilyen undorító féregnek, de egy hang se jött ki a torkomon, csak tátogtam mint egy örült. A könnyek marták a szemeimet, ki akartak törni börtönükből viszont ezt semmi pénzért nem hagytam volna nekik. A sírás a gyengeség jele. Én pedig nem mutatkozhatok gyengének.

- Caroline, drágám – szólalt meg anyu mézédes hangon közben felemelkedve eddigi helyéről átült mellém és kezével apró köröket kezdett leírni hátamon nyugtatás képen. De én leráztam magamról és nem törődve azzal hogy megbántom őt, felpattantam a kényelmes bútorról és az emelet felé vettem az irányt. Ki kellett szabadulnom innen, egy perccel se bírtam volna tovább.

- Egyedül szeretnék lenni – morogtam el nekik elhalló hangon aztán választ nem várva felrohantam az emeltre meg se állva a szobámig. Ezúttal apu se szólt utánam a lépcső miatt. Miután az ajtóm becsapódott utánam, a házra ismét gyászos csend borult.

Miután meggyőződtem arról hogy kizártam a külvilágot, egyszerűen az ágyamra vetettem magamat és arcomat a párnába fúrva, néma zokogásba kezdtem. A házra telepedett csend káros hatással volt a bennem dúló indulatokra ugyanis hagyta hogy gondolataim szabadon szárnyaljanak. Szemeim előtt újra és újra leperegtek a vacsora alatt történtek, Mr.Parker önelégült mosolya, fülembe pedig ehhez társulva apu szavai visszhangoztak. „ amennyiben hozzá adunk feleségül" „ meglátott és nagyon csinosnak talált" „elengedi a tartozásunkat" „ha pedig nem, akkor életük végig neki kell dolgozunk"

- Elég! – üvöltöttem a párnába hisztérikusan majd a hasra vágódva, kezeimet erőszakosan a fülemre szorítottam mintha ezzel kizárhatnám a gondolataimat. Hirtelen ötlettől vezérelve kiugrottam az ágyból és az ajtómat kitárva átrobogtam a fürdőszobába. Út közben magamhoz kaptam egy dzsekit aztán a wc tartályra fellépve kimásztam a szűk ablakon amin csípőm épp hogy átfért. Ha ilyen ütemben növekszem tovább, hamarosan új menekülő útvonal után kell néznem. Nagy zajt csaptam ami a szüleimnek is biztosan feltűnt de jelen esetben nem érdekelt hogy lebukom előttük. Csak egy cél vezérelt: ki kell jutnom ebből a házból mielőtt a tehetetlenség és a gondolataim az őrületbe kergetnek.