Hogy milyen érzés némának lenni?

Én pontosan tudom a választ. Az emberek kinéznek, csak azért, mert nem tudsz, vagy az én esetemben nem akarsz beszélni. Nyomasztó. Egyszerűen mindenki megkérdezi, ha elmondom neki, hogy miért nem akarok beszélni. Senki nem érti meg ezt az egészet. Néha, még a legjobb barátom sem. De, hogy jutottam ide?

A nevem Cassidy Morgan és néma vagyok. 12 éves korom óta. Erre egy balaset vezetett rá.

Egy teljesen egyszerű nyári nap volt. Mind a négyen bennt ültünk az autóba. Apa vezetett, anya mondta neki az utat. Éppen nyaralni készültünk. Én énekeltem a hugomnak, aki csak ámult, azon. Hogy hogyan hajlítottam meg olyan egyszerűen azt a nagyon nehéz dalt.

-Nagyon szépen énekelsz- mondta szinet elámulva.

-Köszi Anne-mondtam és megsimogattam az arcát-Egy nap majd te is így fogsz énekelni.

-De te sokkal jobb vagy-hajtotta le a fejét.

-Akkor majd megtanítalak-mosolyogtam rá a kis szőkeségre. Imádtam énekelni. Anya egyre hangosabban magyarázott apának, aki egyre idegesebb lett.

-Cassy, kérlek abbahagynád egy kicsit az éneklést, tudod, apa vezet, szóval koncentrálnia kell- Abbahagytam. Aztán megint elkezdtem énekelni. Anya hátrafordult, majd megtörtént. A kocsi vezető felöli oldalába. Annak is az elejébe. Vér volt mindenhol. Még ott is, ahol azt hittem lehetetle. Apa meghalt. Csak apa.

A világ legjobb embere. Meghalt, miattam. Ha képes lettem volna befogni a számat, akkor talán még itt lenne közöttünk. De meghalt. Azóta a baleset óta egy szót sem szóltam. Annak már öt éve. Szerintem már el is felejtettem, hogy kell beszélni. De nem igazán érdekel. Aki nekem fontos, annak le tudom írni a mondandómat, vagy pedig el tudom mutogatni jelnyelvvel. Igen, azt is megtanultam, mivel valahogy ki kellett fejeznem magam.

Emellett zongorázok. Imádom a zenét még mindig, annak ellenére, hogy nem beszélek. Épp ezért járok zenei suliba. A zongorázás a szenvedélyem. Akár órákon át el tudok veszni a dallamban. Néha komponálni is szoktam. De szinte soha nem adok elő semmit, csak akkor, hogyha valaki énekel hozzá. De ez van. Zenei iskolába járok, úgy, hogy közben néma vagyok, mivel túl jól zongorázok ahhoz, hogy ne vegyenek fel. Ez van. De mindent meg lehet oldani, nem igaz? Az embereknek sikrerült az, hogy még akkor is szarul érezzem magam, ha azt csinálom, amit szeretek. És ez rohadtul fel szokott húzni. Miaz, hogy ők bepofáznak nekem, úgy, hogy semmit nem tudnak rólam. És persze jönnek a pletykák, hogy miért nem beszéltem egyik napról a másikra. Nah mindegy.

Szóval, ez vagyok én. Egy 17 éves lány, aki néma, de a zene az élete.