Egy Jonetsu élete tele van szépséggel, titokzatossággal, és reménnyel. Egy külső szemlélő szemével tökéletesnek és megközelíthetetlennek tartják őket. De belül töröttek, fénytelenek, és rettegnek mások kritikájától. Ők azt a szépséget próbálják megmutatni, amit az emberek már régen elvesztettek. Ezért minden egyes Jonetu aki ezen a világon élt, azt szeretné ha a közemberek nem csak bennük, hanem magukban is megtalálnák a szépséget. Ha lehunyják a szemüket, azért imádkoznak hogy a holnapjuk ne legyen bizonytalanabb a mai napnál. Így hát te is légy büszke, és akármi történjék, szegezd fel az álladat! 

-Abba hagyom ha fáj! -Jungkooknak megremegett az ajka az aggódástól, és elemelte a kezemtől a tűt.

-Kérlek folytasd, nincs sok hátra. -Magyaráztam idegesen. Ismert vagyok az önuralmamról, de Jungkook aggodalma nagy hatással volt rám, és ideges lettem tőle. Sóhajtva varrta tovább a kezemet, már csak a színezés vége hiányzott. Az volt a legfájdalmasabb. Már egy ideje egyetlen pontot satírozott, ezért nem bírtam csukva vartani a számat, és felkiáltottam. 

-Jimin ne akard hogy megálljon a szívem! -Villantotta rám a mérges szemét. -Ha fáj szólj, és ne a fülembe kiálts. 

Pár mozdulattal beszínezte az utolsó sarkot, majd fellélegezve dőlt hátra a székében. Miután a szívem üteme lassulni kezdett, halkan fölnevettem. Úgy reagáltuk le ezt a tetoválást, mintha egy amputáción estem volna át. Jól esett hogy aggódott egész idő alatt értem, de agysajogató volt már a folytonos szövegelése. 

Jungkook felállt a székből, és eltűnt egy ajtó mögött. Addig én megszemléltem a vörös hullámzó fonalat a karomon. Sosem fogom elárulni neki, hogy ez rá fog emlékeztetni. Visszajött hozzám, egy sima fekete lepedővel, és három ledszalaggal. Leterítette az anyagot a földre, a szalagokat pedig bedugta a konnektorba. A világító csíkokat pedig ízlésesen helyezte el a lepedő körül. 

-Feküdj be a közepére. -Utasított, majd megpillantottam a kezében a telefonját. -Le foglak fotózni. 

Bólintottam, és vigyázva az égőkre, lefeküdtem oda, ahová kérte. 

-Tarts a kezed úgy a fejed mellett, hogy jól látszódjon a tetoválásod. -Bólintottam, és a fejem mellé emeltem, ahogy kérte. Bólogatni kezdett, de láttam rajta hogy még valamit szeretne. -Egy nagyon kicsit lentebb húzhatod a válladnál a kimonódat. -Lentebb csúsztattam, majd kényelmesen elhelyezkedtem, nehogy úgy tűnjön, mintha egy merev fadarab feküdne a földön. Jungkookra pillantottam, úgy hittem minden készen áll a fotóra, de továbbra is csak nézett engem. Megköszörültem a tokrom, hogy kiszakítsam a mélázásából. Sóhajtott egyet, és maga elé emelte a telefont, egy ideig még gondolkodott milyen szögből kéne, majd meghallottam a fotó hangját. Mosolyogva figyelte a képet, majd felém mutatta a készüléket. 

-Hm...Jó lesz. -Sosem tetszettem igazán magamnak. Képeken annál inkább. 

-Nem...Tökéletes. -Helyet foglalt mellettem a földön, és kikereste a sulink adatlapját. Majd pár perccel később, kiposztolta a képemet, és érthetően kiírta hozzá, "Park Jimin tetoválása" rám mosolygott, majd lepillantott a karomra. -Le kéne kenni valamivel, aztán fóliát rá. 

Éppen újra kifelé vette volna az irányt, mikor csörögni kezdett a mobilja. Fölvette, majd a füléhez nyomta. De előtte volt egy másodpercem, megszemlélni a nevet, a kijelzőn. Hanat hívta. Jungkook kedvesen köszöntötte, hiába kaptak össze pár órával ezelőtt. De minél tovább beszéltek, annál mérgesebb, és kedvtelenebb lett. Egyre inkább frusztrálni kezdett a nyomott hangulat, ami leülepedett a szobára. Pár perc múlva, tettetett nyugodtsággal emelte el a fülétől a készüléket, és lerakta maga mellé. 

-Amikor belefogtam ebbe vállalkozásba, egyedül kellett szabályokat írnom, ügyelnem másokra, a tanmenet döccenőmentes folyamatára, és kiviteleznem a részleteket. Ezért mondhatom nehéz volt számomra az az időszak. A semmiből nem kezdhettem el ezt az egészet, ezért társulnom kellett egy céggel, ami engedélyezte a vállalkozásomat. De egyedül még mindig nehéz volt, ezért keresnem kellett oktatókat, és egy helyettest, aki Hanatban valósult meg. A cég akinek a jóvoltából létesítettem egy iskolát, egy fokkal felettem áll ezért jogosultak arra, hogy részt vegyenek a tanmenetben. Miattuk járhatsz mai napig minden nap órákra, és felmérőkre. Ha úgy gondolják tehetségtelen vagy, én már nem tehetek semmit sem, és kicsapnak. 

-Mire akarsz kilyukadni? 

-Ágytáncod lesz ma este a csarnokban. -A hangja elcsuklott, de az arca kemény maradt. Mereven néztem rá, kérlelő szemekkel. De ekkor elfordította a tekintetét, és lehajtotta a fejét.Abban a pillanatban sem félelmet, sem aggódást nem éreztem igazán. Inkább mérhetetlen ürességet. Mert tudtam hogy úgy is elfogok bukni. Még tanulatlan vagyok, és azok az idők amik rám járnak, csak rontanak a helyzeten. Kifejezéstelen arccal meredtem Jungkookra aki sajnálkozó arccal pillantott vissza rám. De nem tehetett semmi egyebet az érdekemben.

Reszkető lábakkal álltam a csarnok öltözőjében, és Jungkook karját szorongattam. Még volt húsz percem kezdésig. A székek tumultusig tömve, akár egy szardíniás doboz. Még a levegő is állott, és elhasznált volt odabent. Kedvemre volt hogy ennyien kíváncsiak rám, de a gondolat hogy külön egy férfi is kíváncsi rám másképpen mint a többi ember, még az oxigén is sikítva rohant fejvesztve a tüdőmből a gondolatra. A tükörben egy más Jimint pillantottam meg. A piros kimonóm felett egy Robu állt, azaz Japánul palást. A hajam puha lett a rengeteg vegyszertől amit rá fújtak, és a sötét karikák is eltűntek a szemeim alól, a tömérdek alapozó alatt. 

-És hány éves? -Kérdezte a nő Jungkooktól, aki éppen a ruhámat igazgatta. 

-Huszonegy leszek. -Felelte, de lélekben ő sem volt itt. 

-Na és Jimin, csak férfiakkal szoktál együtt lenni? -A kíváncsisága az idegeimre ment. 

-Mással nem lehetek. Csak ha aranyruhás leszek. -Sóhajtottam gondterhelten. A nő észrevette a frusztráltságomat, ezért bólintott, és sunyin kisietett a parányi helyiségből. 

-Jimin. -Lépett elém Jungkook, és kétségbeesett arccal simogatni kezdte a karomat. Akkorára tágultak a pupillái, hogy fekete lett a szeme. -Jonetsu lét ide, vagy oda. Ha félsz, és nincs ínyedre a dolog, menj el. Én majd tartom a hátamat. Vissza mehetsz Koreába, és elfelejthetsz mindent. 

-Túl büszke vagyok ahhoz, hogy hátat fordítsak. Igenis kifogok oda menni, és mindenkinek megmutatom milyen egy igazi Jonetsu. -Szegeztem fel az államat, Jungkook pedig lemondóan engedett el. 

-Megértettem. -Rázta meg a fejét mérgesen. 

-Jungkook! foglalja el a helyét, egy perc múlva kezdődik az előadás. Az első sorban Hanat már lefoglalta magának a helyet. -Nyitott be a szobába egy férfi, és igencsak siettette őt. 

-Aztán tényleg nem gondold meg magad. -Vetette oda nekem Jungkook, majd elhúzott szájjal kilépett a szobából. Ekkor tört rám, a félelem. Egyedül éreztem magam. A férfi visszafelé kezdett számolni, ezért én is épp ki akartam lépni az öltözőből, hogy a függönyök mögé állhassak, de Jungkook vissza jött hozzám. -Ne haragudj rám. Figyelj, ott fogok ülni, és figyelni foglak. Ne érezd magad egyedül. 

-Köszönöm. -Bólogattam hálásan. Könnyek szöktek a szemembe, de elfojtottam őket, hogy ne mosódjon el a sminkem. Meg akartam őt ölelni hálából, de akkor sietősen távozott. A férfira pillantottam, aki már tíz másodpercnél tartott. Majd arra az alakra, aki a függöny másik végén állt, és engem nézett. Felfordult tőle a gyomrom. 

Ekkor elhúzódtak a függönyök. Fel kellet magamra öltenem a tökéletes álcát, ami hazugan simult az arcomra. Ezért hozzá kellett igazodnom, ehhez a képzeletbeli tárgyhoz. A színpad vörös színben, és füstbe burkolózott, így úgy érezhettem magam, elbújhatok emögött. Kattogtak a fényképek, és a telefonok vakuja, de nem pillanthattam a nézők felé. Megszólalt a zene, ami fülsüketítően hangos volt, de így elrejtőzhettem a gondolataim, és ez emberek sugdolózása elől. Túl magas volt a cipő, és a eleje lejtett. Így olyan mozgás kölcsönzött nekem, mint az arany ruhás férfinak. Igen...Rá fogok gondolni, és a bőrébe bújok. Kihúztam magam, és könnyed léptekkel haladtam a férfi felé. Már az első lépésnél sikoltozni kezdtek a nézők, és füttyök zaja hangosabbnak bizonyult a zenénél. Megálltam előtte, és a tarkójára fogtam. Csúfondárosan elmosolyodott, élvezte a helyzetet. Végig a szemeibe néztem, majd levezettem a kezeimet a derekára, amik úgy remegtek, mint a nyárfalevél. Lassan az egyetlen díszlethez vezettem, az ágyhoz. Másik kezemmel az arcára simítottam, és ahogy tanultam, a csóknak kellett volna következnie. De ehelyett a nyakára adtam a forró puszit, minek következében meghallottam a kuncogását. Egy kicsit elváltam tőle, majd leengedtem az egyik vállamat, hogy megmutathassak egy kicsit magamból. Csak most kezdődött volna a tánc lényege, amikor hangos jajveszékelések ütötték meg a fülemet. A zene is lehalkult, én pedig a nézőtérre vezettem a tekintetemet. Hangosan nevetni kezdtem, és a szám elé kaptam a kezemet. Jungkook verekedésbe kezdett egy férfival, akit játszi könnyedséggel dobott a tömegbe, így elkezdődött a tömeges verekedés. Ekkor összeforrt a tekintetünk, majd rám kacsintott. Felsietett a színpadra, és karon ragadva lehurcolt onnét. A szája felszakadt, de egyéb sebesülést nem láttam rajta. 

-A tömeges balhé, a legjobb indok a műsor lefújására. -Húzta féloldalas mosolyra a száját. Mikor kiértünk az épületből, már rendőr kocsik állták el a csarnok kijáratát. Ekkor én Jungkookot magam felé fordítottam, és szorosan magamhoz vontam őt. Nem volt kedvem szavakat pazarolni a cselekedetére. Úgy éreztem amivel legjobban kitudom fejezni a hálámat, az egy ölelés volt. 

Sziasztok! volt időm ezért még ma megírtam egy részt. Remélem tetszett. A következőben találkozunk, PÁPÁ! :3