A vonzás hatalma mérföldköveket mozgatott meg bennem, Jungkook oktatása óta. A felmérőt csupán játéknak véltem, ahogy az elmém mindig az éjszakára siklott vissza. Minden kérdés után, egy-egy képkocka jutott az eszembe, így magabiztosan adtam be a felmérőt, majd távoztam a teremből. Már csak a reggeli órám várt rám, aztán majd csak este a csarnokba kellett ellátogatnom. Mindent szép sorban, rendezetten. Jungkook azt mondta, sorba kell állítanom a napi teendőimet, a legapróbb részletektől kezdve, hogy ne legyen kusza az elmém. Pedig ha tudná, mennyire összezavarta most ő maga. 

Az órán újra találkozhattam az aranyruhás férfival, aki most is levett a lábamról. A könnyed és üde mozgásával. Most a táncot mutatta be, amit tegnap Jungkook is megmutatott, de csak körvonalakban. 

-Nézd a jobb vállam. -Mondta a férfi, és hüvelyk ujjával magára mutatott. -Nem kell túlzásokba esni, úgy ejtsd le a válladat, hogy épphogy leomoljon rólad a kimonó, és csak egy picit mutass magadból. 

Elkábulva figyeltem, ahogy előttem áll, és a halk lant zenéjére lassan és kimérten mozog. Elsőnek csak a vállai mozogtak, majd hirtelen kissé hátra engedte a fejét, hogy rálássak az íves, karcsú nyakára. Azt hittem eldobom az eszemet. Kilépett a cipőjéből, ami szintúgy mint a ruha, a régi Japán stílust idézte föl. A szemembe meredt, majd egyik kezével kecsesen a másik karjához nyúlt, és tolni kezdte fölfelé a ruha anyagát, hogy ha majd a vállaihoz ér, egy könnyed mozdulattal mutasson meg magából egy kicsit, a hibátlan mellkasából. 

-Elsőre ennyi lesz, a következő órádon már neked is gyakorolnod kell. Holnap várlak. -Azzal visszabújt a cipőjébe, és hangos koppanásokkal ott hagyott engem, a tompa vörös szobában. Egyetlen egy dolgot nem értettem, ebben a férfiban. Ő már biztosan gyakorlott Jonetsu, mégsem hallok róla semmit sem. Ha ilyen sokáig eljutott, az embereknek róla kéne beszélnie. 

Elhessegettem a gondolataimat, és távoztam a szobából. Eszembe jutottak a kecses léptei, és a könnyed mozgása. Egyedül voltam az épületben, itt sosem jár senki. Gondoltam leutánozom pár lépését. Kiegyenesedtem, és fölszegeztem az államat. Próbáltam sarok helyett lábujjhegyre lépni, de az első lépésnél kudarcot vallottam, és arca estem. 

-Oh, a francba. -Ráztam meg a fejemet, és megtámaszkodtam a földön, hogy felállhassak. 

-Te meg mit műveltél? -Jungkook sietett oda hozzám, és felsegített a padlóról. -Az én csapnivaló Jonetsum, már megint ügyetlenkedik. Még jó hogy nem az utcán próbálkoztál. -Felnevetett, és leporolta a kimonómat. 

-Ez inkább förtelmes, mint szórakoztató. -Sziszegtem. 

-Még nem tanultad a járást. Ne hibáztasd magad.  -A szemei ragyogtak, és a mosoly nem tűnt el az arcáról. -Ma hamarabb megyünk a csarnokba. Sokkal többen várnak téged, mint gondoltam. 

-Még csak dél van. 

-Nem várakoztathatjuk meg őket. Siessünk rendben? -Elengedte a karomat, amit még mindig szorított. Majd miután kiértünk az utcára, még távolabb lépett tőlem. Megállt az autója előtt, és kitárta előttem az ajtót. Halkan megköszöntem, majd beültem. Megkerülte az autót, és beszállt, hogy indulhassunk. Vissza kellett mennünk az iskolába, hogy magunkkal vihessük Hanatot, majd pár perc múlva megszemlélhettem a csarnokot. De csak mi hívjuk így. Igazából csak egy régi színház, ami egyben vendégházként is szolgát. Kiszálltunk a járműből, majd beléptünk a helyiségbe. Arra számítottam, hogy majd mindenki minket fog nézni, itallal kínálnak majd meg, és szóval akarnak engem tartani. Ehelyett egy csomóba voltak gyűlve az emberek, és egy fiút kémleltek. Egy asztalon ült, vörös kimonóban, két italos üveggel a kezében, és felhőtlenül csacsogott az őt körülvevő néppel. 

-Mi a franc? -Húzta el a száját Jungkook. Jobban szemügyre vettem a fiút. Ekkor döbbentem rá, hogy Hoseokot látom. A volt szobatársamat, a volt legjobb barátomat. Gondolkodás nélkül felé kezdtem sietni, majd megálltam az asztal mellett. 

-És igen...Számomra a festés nem jelent többet ennél az üveg...Nem tudom minél. Mi is ez? -Hoseok úgy beszélt, mint azok a nők, akiket a piros lámpás negyedben láttam. A kimonója le volt csúszva a válláról, sötét fürtjei szanaszét, a hangneméről és a szavairól nem is beszélve. Ekkor észrevett engem a tömegben, és elmosolyodott. Lerakta a kezében tartott üvegeket, és a karomnál fogva behúzott a tömeg közepére. -Nézzék, itt van a kis sztárvendégünk. Mit keresel itt Jimin? 

-Ez a hely a miénk. Te mit keresel itt? -Kérdeztem komoran. -És mit művelsz? szét vagy csúszva. 

-Dehogy vagyok. Csak követtem a példádat. Botrány hátára botrányt csaptam. -Ízléstelenül mosolygott rám, majd vissza ült az asztalra. -Ő az én jó barátom! igaz? 

Az emberek nevetve nézték Hoseokot, a szégyen lángja volt látható az arcukon. Én sem voltam kivétel ez alól, amikor kijelentette, hogy ismer engem. Többen meg is kérdezték, igaz-e amit mondott. Ekkor megpillantottam Jungkookot, aki nyers undorral az arcán forrt dühében, és megrázta a fejét, hogy mondjam azt, hogy nem. 

-Nem, nem ismerem. -Majd átpásztáztam a tömegen, és vissza mentem Jungkookhoz. Átfogta a vállam, erősebben mint szokta. Mikor kiértünk a friss levegőre, hüledezve káromkodni kezdett, majd Hanathoz fordult. 

-Miattad! -Kiáltott a nőre, karcos hangján. -Úgy fognak egy két éven belül emlegetni minket, hogy kurvákat gyártottunk, és azt akartuk, hogy ezekre a prostikra, emberek nézzenek fel! 

-Nekem semmi közöm ehhez, én csak tanítok. Ha okolni akarsz valakit, az légy te, mert te hozod a szabályokat. Változtasd meg őket, ha nem tetszik. -Hanat mérgesen járt föl alá, majd rám nézett. -Ennyi volt, mindenki elfelejtett téged. Mostantól te is a hulladékokhoz tartozol. 

-Hanat...Akit te most hulladéknak neveztél, az egyetlen Jonetsu, aki nem botrányból akar híres lenni. Most hazamész, és kicsapod ezt a fiút. Ez is  a piros lámpások közé tartozik. Majd találkozunk. 

Jungkook megragadta a karomat, és bedobott a kocsijába. 

-Sajnálom, ne haragudj. -Kért bocsánatot, majd remegő kezekkel segített normálisan beülni az autóba, majd sietősen szállt be mellém. -Ha választhatnál, tetoválóhoz mennél, vagy megbíznál bennem? 

-Azt hiszem megbíznék benned. -Néztem rá. -De a tetoválás a tiltólista legelején szerepel számunkra. 

-Ha ez a kis tudatlan fiú, aki úgy viselkedik a saját csarnokomban, az én iskolámban mint egy örömfiú, had engedje már meg nekem a világ, hogy tetováljak a Jonetsumra. 

-Értem. -Nem mertem többet mondani. Csak szótlanul ültem mellette, és gombóccal a tokomban néztem kifelé az ablakon. Egy évvel, vagy legalábbis fél évvel ezelőtt, kővel dobálták volna az emberek az olyan Jonetsukat, mint most Hoseok. De változik a világ, szórakoztatóvá vállt az emberek számára, az olyan titokzatos burokba öltözött Jonetsuk parádéja, amin nevetni tudnak. Ez pedig mélyen megsértett engem. Bár biztosra veszem, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Fent kell tartanunk a létünk csodáját, különben mindenki idáig fog süllyedni. Jungkook nagyot fékezve állt meg, és sietősen szálltunk ki. 

Mikor felértünk a lakására, mindent összedobált, rombolt. Majd előhúzott egy dobozt, amiben egy tetováló gép feküdt. Még csillogott rajta a lakk, és az illata is újszerű volt. 

-Ülj le kényelmesen, és gondolkozz el, mit szeretnél. Állatot, alakot, akármit. -Nem nézett rám, éppen a gépet szerelte össze. Remegtek a kezei. Ettől kissé megijedtem. 

-Egy fonalat. 

-Mi? -Nevetett fel. -Mi értelme egy fonálnak? 

-Japánban nagyon régóta hisznek a vörös fonál legendájában. Úgy gondolják, A két láthatatlan vörös cérnaszál folyamatosan munkálkodik, azon vannak, hogy közelebb húzzák egymást, addig, míg a két lelki társ megismerkedik. Amióta megismertem ezt a legendát, újra hinni kezdtem a szerelemben. -Halványan elmosolyodtam, Jungkook pedig átláthatatlan tekintettel nézett a szemembe. 

-Ezt tökéletes. Rendben...Jól átgondoltad? -Nézett rám aggódva. 

-Igen. -Nyögtem halkan. 

-Rendben. Csak az elején fog fájni, de ne aggódj próbálok gyengéd lenni. Szólj ha nem bírod, és pihenünk egy kicsit. Vagy ha-

-Jungkook! -Szóltam rá. -Nem fogok eltörni, ne félts. 

-Hm. -Mosolyodott el fejet rázva. -Pedig azt hittem. 

Ekkor elővett egy ruhadarabot, és belé engedett egy kis tintát. A zúgó hangtól megremegtem. Odaraktam a karomat Jungkook ölébe, ő pedig egy nagy sóhaj után végig húzta a karomon a tűt. Beharaptam az ajkam, hogy ne adjak ki semmilyen hangot. 

-Tökéletesen fog állni, és ez lesz a Jonetsuk korszakában a tökéletes botrány, amit nem lehet leutánozni. 

Sziasztok! remélem tetszett a rész, és nem volt csalódás. A következőben találkozunk, PÁPÁ! :3