//gyász, depresszió, alkoholizmus, ChuuyaxDazai finoman elhintve//

//A folytatás @astrographic  kérésére és kedves biztatására, illetve a @brownhairedboi-ból áramló ChuuyaxDazai vibe-ok miatt született. Elég meredek, és visszaolvasva azon gondolkoztam, ugyan mi bajom van nekem, hogy ilyeneket írok, de az utolsó szóig imádtam.//

Még Yosano sem tudott segíteni rajtad. Dazai túl későn érkezett, a tested már kihűlt, és a vér is megalvadt a kádban.

A levélről senki sem tudott Dazaion kívül. A kavarodásban elkerülte a doktornő és a később érkező mentősök figyelmét is, Dazai pedig, miután megtalálta, senkinek nem beszélt róla.

Általában is megváltozott, és egy idő után már senki nem mert hozzá közelíteni az irodából. A temetésre sem ment el, és nem járt munkába. Dazai bezárkózott a lakásba, kikapcsolta a telefonját, és nem válaszolt sem csengőre, sem kopogása.

Hanyagolni kezdte az evést, az alvást, néha még a légzés is kiment a fejéből. Lefogyott, összeszakadt, lógtak rajta a ruhák, és ha tükörbe nézett, a sötét szemgödrű, beesett arc mintha nem is a sajátja lett volna.

Dazainak úgy remegett a keze, hogy rendszeresen a pohár mellé töltötte az italt. Állandóan részeg volt, mert tiszta fejjel nem bírta elviselni, hogy egyedül maradt.

Ha mosdott, a csapnál tette. Utált bemenni a fürdőszobába. Egészségtelen volt, hogy abban a lakásban éljen, de nem tudott megválni tőle. Nem volt hová mennie, és helyhez kötötte az összes emlék, amihez ragaszkodott.

A ruháid még megvoltak, de Dazai ritkán vette ki őket a szekrényből. Akárhányszor kinyitotta az ajtót, megtelt a szoba egy elmúlt élet illatával. Iszonyodott tőle és egyszerre kívánta, hogy még egy kicsit közel tudhasson magához.

Dazai sokszor sírt, aztán még a könnyeit is alkoholba fojtotta. Nem érdekelte, mi történik vele, mert minden az ő hibája volt. Összeomlott, és utálta magát. Ha jobb természete van, te is mellette maradsz, és nem ítéled életre őt, miután örökre elvágod magad.

Dazai depressziós volt, de a gyász és az öngyűlölet még mélyebbre taszította. Sokáig gondolkodás nélkül, üresen épp csak létezett, de amikor az összes alkohol elfogyott a keze ügyéből, a feje kitisztult annyira, hogy ne fanyalodjon hipóra. A levél, amit hónapok óta rejtegetett a mellényzsebében, már az agyába égett. Minden szótag külön értelmet nyert az elrongyolódott papíron. Dazai gyakran vette elő, hogy a kézírásodat, az egyik utolsó részedet lássa, de a szavak enélkül is állandóan peregtek a fejében.

Egyetlen kérésem van: te ne kövess. Neked élned kell és a létezésednek értelmet találnod.

Dazai, amióta elvesztett, pusztította magát, ezzel ellentmondva a kívánságodnak. Ha magához tért, ez gyötörte. A legnagyobb szenvedésre ítélted őt, amit a kicsapongásaiért sem érdemelt volna: élnie kellett. Magáért és nem miattad.

*

Dazai szertelen volt, és bármilyen képet mutatott magáról, híján volt a legtöbb rendes érzelemnek. A felszínes kedvességet, bókokat és szédítő mosolyát két marokkal, könnyen osztogatta. Ha előnyére vált, bárkivel flörtbe bonyolódott, és sem csábítástól, sem fenyegetéstől nem riadt vissza.

Amióta az Irodának dolgozott, az utóbbit visszafogta, így te is csak a vidám, kacér oldalát láttad. Dazai viszont, ha kellett, szörnyeteg volt. Feneketlen űr tátongott a lelkében, és nem számított, hogy csókokkal és sóhajokkal, vagy vérrel és sikollyal töltődik fel.

Dazai sajátosan értelmezte a hűséget. Ragaszkodott az embereihez, a tárgyaihoz, a maga kis szokott, biztonságos világához, de bármikor gondolt egyet, és az egészet felrúgva indulhatott el az új kalandok után. Látszólag minden hidat felégetett maga után, de a kapcsolatait sosem felejtette el. A múltja terhelt volt, és már két szeretett emberét vesztette el. Nem sok maradt neki, amibe kapaszkodhatott. Újabb arca tört össze és egyedül maradt: a lányok, a flörtök, a társai sehol sem voltak már, és Dazai nem értette, miből gondolta, hogy melletted mindez valaha is számított.

Nem először csinálta ezt: hátat fordított a katasztrófának és magába menekült a bajból. De a feje még veszélyesebbnek bizonyult, állandó kétség és tehetetlen düh uralta.

Ártani akart, fájdalmat, és remegett, amiért nem okozhatta magának. Dazai utálta, ha fáj, de egy vérző, törött kéz, az összezúzott légcső, vagy a méregtől görcsbe rándult zsigerek kiváltották volna a lelke szenvedéseit.

Dazai még régen megfogadta, hogy jobb ember lesz, de nem tudta betartani az ígéretét. Miután otthagyta a maffiát, nem ölt többé, de épp a te vesztednek, akit a világon a legjobban szeretett, ő volt az okozója.

Tényleg nem tudott mit kezdeni a hűséggel. Dazainak kellett volna egy ember, aki elmagyarázza, de senki sem volt mellette, hogy helyes útra terelje, és kevés volt neki a te útmutatásod. Fogalma sem volt, hogy éljen tovább. Félt is volna még egy embert közel engedni magához, mert a közelsége gyorsan pusztító rák volt, és csak a halál szabadított meg tőle.

Magát is betegnek érezte, de Dazai nem szökhetett el a tulajdon viselkedése elől úgy, ahogy a többi kapcsolatával tette. Hiába kapcsolta ki a telefonját, a munkatársai csak sokára mondtak le róla. Ételt, ruhát, üzeneteket talált a küszöbön, amikor néha rávette magát, hogy kimenjen a lakásból. Egyébként nem törődött magával, csak kötelességből evett. Gyenge volt, állandóan lázas, és rémképek gyötörték. Ha hatalmában áll megváltoztatni a múltat, Dazai gondolkodás nélkül megtette volna.

Ha nem viselkedik olyan felelőtlenül veled, nem leszel boldogtalan. Ha boldog maradsz, tovább élsz. Ha élsz, a felesége vagy. Ha összeházasodtok, Dazai talán jobban vigyáz magára. A munka azonban ment volna tovább, és egy kisiklott küldetés után mindenképpen özvegyen hagyott volna.

Ez nem az a befejezés volt, amire vágyott. Dazai újra és újra a múltba vetette magát, hogy megtalálja a pontot, ahol minden kijavíthatatlanul elromlott körülötte.

Ha Odasaku nem hal meg, sosem hagyja ott a maffiát.

Ha marad, Chuuya is mellette van még.

Ha együtt vannak, nem vágyik annyira a halálra.

Ha nem vágyik rá, képes örülni.

Ha örül, akkor...

Megakadt. Miért lett volna boldogabb akkor, ha az alvilágban marad, mintha képes egy szép nőt látva befogni a száját, és egyedül a barátnőjét szeretni?

Dazai rájött, hogyha marad, a nők talán sosem érdekelték volna. Mindazok ellenére, amit tett, végül elég jó élete volt a maffiánál. Megszerette, amit csinált, hiába fogytak ki belőle az érzelmek. A világ kiszámítható volt: mindig káosz vette körül, de átlátta, és volt egy társa, akivel még a zűrzavart is tudták uralni.

Amíg Chuuya mellette volt, Dazainak eszébe sem jutott, hogy foglalkoznia kellene mással. Kitöltötte őt, tüzet csempészve hideg kis lelkébe, és ez nagyon sokáig elég volt Dazainak. Amikor Mori magához vette, üres volt és meg akart halni. Semmi sem maradt benne, és ugyanez az érzés költözött a bordái közé nyolc évvel később is. Nyitott szemmel feküdt az ágyban, kezében az elmaszatolódott leveleddel. Kereste az okot a következő lélegzetvételre, és amikor már nem számított rá, a zavaros emlékei közt végre megtalálta.

Maradt valaki, aki nem engedte, hogy meghaljon, mert Dazai olyan mélyre süllyedt, hogy már a kívánságod sem igen tartotta vissza. Volt egy ember, aki gyűlölte, de legalább szüksége volt rá, Dazai pedig belekapaszkodott ebbe az utolsó szalmaszálba.

Felkelt, megkereste a telefonját, és visszapattintotta belé az akkumulátort. Egy tucat hívás, e-mail és sms fogadta, de Dazait akkor egyik sem érdekelte.

Néhány percig csak ült a konyhában, kezében a mobillal. Igyekezett felidézni Chuuya telefonszámát, de az alkohol összezavarta, és egy ideig nem jutott eszébe.

– Mit akarsz? – Sokáig várt, mire Chuuya felvette. Dazai tompa volt, az sem érdekelte volna, ha a foglalt vonalat jelző kattanás szakítja meg a kicsöngéseket. Maga elé bámult, de semmit sem látott a szobából. Megint elveszett a fejében, Chuuya ingerült kérdése is épp csak a felszín alá vezette vissza.

– Chuuya – mondta ki a partnere nevét. A nyelve nehezen forgott a hosszú hallgatás után. – Szükséged van rám?

– Mi a szarról beszélsz? Részeg vagy?

Dazai nem hallotta ki a türelmetlenséget a telefonból.

– Lehet, de tudnom kell, Chuuya. – Varázsszóként ismételgette a nevét, mert akkor csak ő tartotta vissza a teljes összeomlástól. – Még mindig szükséged van rám?

Csend volt a vonalban. Dazai várt. A mellkasa szúrt, mintha a bordái a tüdejébe fúródtak volna. Az elmúlt hetekben megfázott, régóta küzdött ezzel a fájdalommal.

Volt valami a hangjában, ami Chuuyába fojtotta a káromkodást. Amióta ismét együtt kellett dolgozniuk, Dazai próbálta felvenni vele a kapcsolatot, de, mert semmit sem változott, Chuuya a lehető legtávolabb maradt tőle. Nem tudta neki megbocsátani, hogy otthagyta, Dazai viszont úgy tett, mintha nem négy év, hanem csak néhány nap telt volna el, mióta elment a maffiától. Néha úgy érzete, Dazait még az sem érdekeli, hogy ellenségek lettek, mióta beállt az Irodához. Nem szűnt meg a bosszantó bizalmaskodása, de akkor még a szokottnál is furább volt. Chuuya nem tudta, mi baja van, mert miután a két szervezet leszámolt a Céhhel, próbált minden érintkezést megszüntetni Dazaijal.

Furcsább volt, mint emlékei szerint valaha. Nem volt jellemző rá, hogy ilyen kérdésekkel gyötörje, és Chuuya gondolkodott, mivel akarja kínozni majd.

Mégis igent mondott, talán, mert ezer év telt el, és épp távol voltak egymástól. Dazai hangosan fújta ki a levegőt, mintha a feleletre várva végig bent tartotta volna.

– Az jó – mondta. Üres tekintete az ablak felé révedt, megakadt egy távoli ponton, a késő délutáni ég alján. – Találkozni akarok veled.

– Semmiképp! – Chuuya ingerült volt. Idegesítette, hogy nem érti Dazait, de egy ennél nehezebben körülírható feszültség is támadt benne, megakadályozva, hogy egyszerűen letegye a telefont. – Mondd meg most, mit akarsz tőlem, és siess! – Chuuya épp ráért, de ezt a világért sem akarta elárulni.

Dazai újabbat sóhajtott. A markába szorította a széthajtott levelet, és semmire sem gondolva kimondta, ami először megfogalmazódott benne.

– Veled akarok lenni. Mindennel végeztem, Chuuya. Itt, ahol vagyok, soha többé nincs szükség rám.

– Hol vagy?

– Nem számít.

– Dehogynem! – Chuuya nem értette, miért érdekli, mi van Dazaijal. Cipőbe bújt és felvette a kabátját, de a telefont egy pillanatra sem vette el a fülétől. – Ne mondd, hogy épp megdögleni készülsz valahol!

– Nem, Chuuya, épp élni próbálok. – Dazai ismét túl hangosan vett levegőt. Fülbántón sercegett a vonal. Chuuya kiment a lakásból, de fogalma sem volt, merre tart. Sokszor kívánta, hogy Dazai meghaljon, de amikor kecsegtette a lehetőség, már nem gondolta olyan komolyan.

Kérdezni akart, de Dazai halk hangja belé fojtotta a szót.

– Nem megy nélküled – mondta, majd aztán: – Nem megy itt. Gyere velem.

– Hová?

– Bárhová, csak el – mondta, már gyorsabban. Chuuya a saját szívverését is hevesebbnek érezte. – Szökjünk el, Chuuya. Ha itt maradok, még valakit meg fogok ölni.

– Miről beszélsz? – Chuuya nem gondolkodott, az ösztönei vezették. Nagyjából tudta, hol lakik Dazai. Arra igyekezett, mert nem lehetett máshol: túl nagy volt körülötte a csend egy épület tetejéhez vagy a városi hidakhoz.

– Ha így haladok, megölöm magamat, és érts meg, azt többé nem lehet.

– Ki kényszerít rá? – morgott, de félni kezdett. Az érzés még formátlan volt, de már szorította Chuuya mellkasát.

– Senki, de megöltem az élni akarásom.

– Baszd meg, Dazai, miről beszélsz?

Chuuya elvesztette a béketűrését. Semmi sem bizonyult elég gyorsnak, így beszéd közben repült Dazaihoz.

– Rájöttem, hogy nincs értelme semminek rajtad kívül.

Chuuya akkor érkezett a lakáshoz, amikor Dazai ezt mondta. Megtorpant. Csendben maradt, néhány másodpercig lebegett az elsötétített ablak előtt. Megkocogtatta az üveget, uralkodva magán, hogy ne rúgja szét egyből az ablakot, de Dazai nem reagált elég gyorsan. Chuuya csikorgatta a fogát és a telefonba sziszegett:

– Nyisd ki vagy betöröm.

Amikor végre meglátta Dazait a nyitott ablakban, berobbant a szobába.

– Mi a szarról beszéltél? – esett neki. Dazai felé fordult, régóta először esett természetes fény az arcára. Chuuya szava elakadt, már nem szorította olyan erősen Dazai karját. Az ing kicsúszott a kezéből, és a karja is visszahullt az oldalára Dazai láttán.

Dazai üres szemmel, remegő szájjal nézte őt, mintha nem volna biztos a valódiságában. Chuuya sosem találta még olyan rossz bőrben, pedig látható sérülések nem voltak rajta. Egyszerűen kifordult önmagából. Az arca megöregedett, a válla meggörnyedt, és nem hasonlított többé arra a Dazaira, akivel együtt harcolt a Céh ellen, és akit visszapofozott az életbe, hogy megmentse Fyodortól.

Semmi sem maradt belőle abból, akit ismert és akivel eltöltötte a fél fiatalságát. Egy emberi roncs volt vele szemben, és sokkal de sokkal kisebbé vált nála.

– Osamu...

Dazai kizökkent, némi fény költözött a szemében. Chuuyára fókuszált, amitől a kis végrehajtónak kiszáradt a szája.

– Mi ez a hadoválás a gyilkosságról? – Chuuya megfogta mindkét kezét és elhúzta az ablaktól. Zavarta, milyen hideg és üres, mintha Dazai helyett csak egy kirakati bábu volna. Leültette egy székre, ő megállt vele szemben, a konyhaszekrénynek dőlve. Látta, hogy még mindig a mobilját szorongatja, ami érthetetlen haragra gerjesztette. – Itt vagyok, tedd már le! – Elvette Dazai telefonját és a pultra lökte, de még valamit fogott, amit már nem adott ki a kezéből. – Az mi, Osamu?

A bizalmas hang működött, mert felszínen tartotta őt. Dazai végre ránézett, és felelt, de megrándult az ajka.

– Ez a parancsom – szólt. Könny folyt végig az arcán, de mintha nem is érzete volna. – Ez köt hozzád most. Ez az ítéletem.

Chuuya el akarta venni tőle a levelet, de Dazai nem engedte. Chuuya frusztráltan nyögött, a szeme megvillant, de próbált türelmes lenni. Dazai bolondokat beszélt és egyáltalán nem volt rendben.

– Jó, tartsd meg – sziszegte –, de akkor mondj mást. Mit akarsz tőlem, te tökfej? Az eddigiek után van képed pont tőlem segítséget kérni?

– Nem segítség kell – mondta Dazai, összegyűrve a papírt a markában –, hanem te. Minden... Minden, ami ezelőtt történt. Akkor minden rendben lett volna.

– Hülye vagy! – Chuuya újra megszorította és megrázta őt. Dazai foga összekoccant, Chuuya borzongott a hangjától. – Te hagytad ott! Te dobtál el engem is magadtól!

A különös légkör, ami a lakásba lépve fogadta, hamar megfertőzte Chuuyát. Zavar, boldogtalanság és félelem uralta, akárhogy fogadkozott, hogy észnél marad. Nem tudott hatni Dazaira.

Dazai felemelte a fejét. Könnyes volt a szeme. Ahogy korábban a fogai koccantak, akkor a papír zörrent és gyűrődött tovább a kezében, megtörve a csendet a konyhában.

– Rossz döntés volt. – A feneketlen űr régi ismerősként üdvözölte Chuuyát a pillantásában. Dazai halkan kifújta a levegőt és folytatta. – Ezt még valahogy jóvá tudom tenni.

– Mit akarsz? – Chuuya már nem a csuklóját, csak a kezét fogta. Dazai bőre hideg volt, mintha a fagyott szívét tartaná a markában.

– Élni, veled. – Egy könnycsepp az ingére hullt, sötét foltot hagyott rajta.

Chuuyát megrengette, amit mondott. Dazai csupasznak, kicsinek, és először azóta, hogy ismerte, őszintének tűnt. Megmutatta a sebeit Chuuyának, végül a levél is kiesett a kezéből. Chuuya elkapott belőle néhány sort. Hasonló erővel hatott rá, mint a társa képtelen óhaja.

Szerelmes vagyok beléd, Osamu. Szeretlek annyira, hogyha menned kell, el tudjalak engedni.

Chuuya sosem volt képes rá. Dühöngött, amikor Dazai otthagyta, és a keserűsége még évek múltán sem csillapodott. Kapaszkodott ezekbe az érzésekbe, mert más nem maradt neki Dazaiból. Nem fogta fel ép ésszel, de ezért rohant hozzá, és ezért nem csapta rá a telefont, mikor a csalódása épp ezt feltételezte volna.

A levél a földre esett, vércseppek és vízfoltok maszatolták el az írást rajta. Nehéz volt kivenni a szavakat, mert Chuuya csak egy töredékét látta, de még az a kevés is rossz érzéssel töltötte el.

– Téged nem akarlak megölni, Chuuya – suttogta, a fiú vállára hajtva a fejét. Chuuya megdermedt, amikor látta, hogy rázkódik a teste. Dazai sírva fakadt. – Élnem kell veled – nyögött. Könny áztatta Chuuya kabátját. – Legyél velem mindig – kérte fuldoklón, Chuuya alig hallotta a hangját –, mert maradnom kell. Meghalnom nem szabad.