//dark era utáni Dazai, önsértés említve, alkoholizmus említve//

Nem hittél a sorsban, mégis, valaminek vezetnie kellett, hogy Dazai és te épp a legrosszabb időszakotokban találtatok egymásra. Keveset gondolkoztál azon, mit keresel a város túlsó végén, távol az otthonodtól, és mindentől, amit ismertél. Általában is keveset töprengtél, mert a gondolataid veszélyesek voltak. Elmenekültél, idegenek közé rejtőztél önmagad elől, így kötöttél ki az éjszaka közepén egy eldugott kocsmában. Nem illettél a helyhez, és fordítva: megmaradt ízlésed nem az ódivatú zenét és az üres, sötét beugrókat tükrözte vissza. A kezed fázott, mélyebbre dugtad a túl vékony, még őszről maradt kabátod zsebében. Nem számított, mindig nevetségesen sok réteg ruhát hordtál. Szerettél elfeledkezni a testedről, így, amikor levetkőztél, általában csodálkoztál, milyen sebek vannak rajta.

Dazai volt az egyetlen vendég odabent, de korábban mások is lehettek a helyiségben: fojtó, szürkés cigarettafüst töltötte meg a levegőt, Dazai előtt viszont nem volt hamutartó. A pult felé tartva elmentél mellette. Görnyedt vállú, csapzott, lehajtott fejű fiú volt, soványnak tűnt a karjára csúszott, fekete kabátban.

Egyidősek voltatok, akkor ezt mégsem láttad. Dazai egyszerre gyerek és a belőle sugárzó keserűség miatt egy ezeréves, nyomorult isten egyaránt lehetett volna. Tizennyolc évesen egy hajszállal már túl voltál az alkoholkorhatáron, mégis összeszedted a maradék erőd, és próbáltál annyira felnőttnek tűnni, amennyire az életben még sosem érezted magad.

Gyerekarcod volt, akár Dazainak, de az övét legalább néha megkeményítette valami. Amíg nem tudtad, mi az, csodáltad érte, utána már szánakoztál, de változtatni nem tudtál rajta. Hülyeség volt, hogy neki állandóan segíteni akartál, de magadért két szalmaszálat se tettél keresztbe. Ebben is, mint más dolgokban, hasonlítottatok, mégis akadtak markáns eltérések. Dazai nem akart téged megmenteni, amikor megszólított a bárban. Érezte rajtad, milyen labilis vagy, ám ahelyett, hogy visszalökdösött volna az életbe, megragadta a kezed, és lerántott magához.

*

Az együtt töltött első két évetek álomként maradt meg benned. Hasonlított egy hétre a nyárból: ragyogó, kék foltok és sötét felhők kergetőztek a lelkedben, és hiába sütött rád a nap, mindig elektromossággal és vihar ígéretével volt terhes a levegő.

Sosem mutattad be Dazait otthon, de egyébként is keveset adtál ki magadból. Még a középiskola vége előtt hozzá költöztél, pedig valójában neki sem volt hol laknia, és végleg letettél arról, hogy a családod megnyugtatása miatt jelentkezz az egyetemre. Tisztában voltál vele, hogy nem bírnád, és kedved sem volt újabb öt év szenvedéshez. Abban sem mindig bíztál, hogy a következő reggelt megéred, feleslegesnek tűnt a továbbtanulással bajlódnod.

Dazai még nálad is szánalmasabb volt ebben az időben. Azt hitted, padlón vagy, de ha ragaszkodtál az állításhoz, Dazai egy szakadék mélyéről tekintett rád. Egyszer, amikor túl sokat ivott, képtelen történeteket mesélt a múltjáról, a szobátok ablakában ülve. Félprofilból láttad az arcát a szakadó eső szürke háttere előtt, próbáltad elképzelni rajta azt a sok sérülést és kötszert, amiről beszélt. Nehéz volt. A történet töredékét sem hitted el, de aztán Dazai rád nézett. Sötét szeme akkor először nem olvadt csokoládét, hanem alvadt vér színét juttatta eszedbe. A szórakozásod a papírvágó késsel és az ollóval hirtelen jelentéktelenné vált. Dazai gyilkos volt, hideg, veszteségek egész sora terhelte. Elmenekült a maffiától, ahogy te is hozzá futottál a saját életedből. Mindketten valami mást akartatok elérni a pusztítással, összetalálkozva a vágyaitok közt félúton.

Dazai magához hívott, a nyaka köré fonta a két kezed. Felcsúszott ruhád felfedte a karodat borító hegeket. Dazai megcsókolta elkínzott bőrödet, végignyalt egy kétnapos vágást a csuklódon. Összerezzentél. Dazai lehajtotta a fejét, az ajka elvált a karodtól, de a nyelve és a csókja keltett forróság sokáig megmaradt.

– Sose kérdeztem, miért csinálod – mondta. Az eső az ablakot verte. Fázni kezdtél. Sosem volt fűtés abban a szobában.

– Mert valamit érezni akartam. Bármit. – Elbizonytalanodtál Dazai arcát nézve. Amióta befejezte a történetét, alig mozdult, de gyorsan kisiklott a látóteredből. A kényszerített ölelésben a fejét a válladra hajtotta. A haja csiklandozta az orrod, a kellemetlen érzés összeadódott Dazai alkoholszagával.

– Érezni, hogy élsz, ugye? – Nem feleltél. Dazai elnevette magát. Halk volt, de sokáig nem felejtetted el, hogy borzongtál a hangjától. – De mégis, mi értelme van? 

//Ennek a sztorinak lehet, hogy lesz folytatása, mert nem egészen azt írtam le, amit akartam. Egyébként kis magyarázat muszáj hozzá: nem lehet pontosan tudni, hogy Dazai mit csinált abban a két évben, mielőtt csatlakozott az Irodához. Annyi biztos, hogy munkanélküli és demotivált volt, és gyakran járt egy bizonyos kocsmába.//