//depresszió, öngyilkossági kísérlet, önsértés említve, szerelem//

Dazai munkába állt, és ezzel elsimultak a dolgok. Az a feneketlen, üres kifejezés fokozatosan életnek adta át a helyét a szemében. Minél több időt töltött házon kívül, annál szelídebb és kedvesebb lett az arca. Hiába ismerted korábban, ha Dazai nem beszél neked a múltjáról, az Irodánál töltött napokban meg se mondtad volna, hogy valaha más volt egy imádnivaló, kissé fárasztó humorú bohócnál.

Te is sokat változtál, mióta elköltöztetek a hűvös téglalakásból. Keveset gondoltál az ott töltött két évre, és ha megpróbáltad, néhány élénk pillanatot leszámítva minden összemosódott. Amit nem tudtál felejteni, Dazai tükörképe volt az ablakban, az eső kopogása a köztetek beállt csendben, a szeretkezések a sötétben, a dühös könnyeid a párnán. Magadra haragudnál később is, sose Dazaira, mert nem kellett volna hagynod, hogy a jólét és a nyugalom elaltassa a figyelmed.

Az Iroda szállásán biztonságban érezted magatokat. Csökkent az üres üvegek száma a kuka mellett, a helyét olcsó rákkonzervek garmadája vette át. Hiába főztél, Dazai ragaszkodott ehhez a megszokáshoz. Nem voltatok gazdagok, de ketten együtt eleget kerestetek, hogy ne félj és ne légy bizonytalan, legalább a lakhatásotok és a szükségleteitek miatt. Épp elég dolog volt, ami félelmet keltett benned, és nem is kellett mélyen magadba nézned, elég volt hozzá Dazai piszkos, szakadt ruháit látnod.

A kapcsolatotok fele azzal telt, hogy vérfoltokat próbáltál kiszedni a kabátjából, és rendezgetted az egyre gyűlő, elhasznált fáslihalmokat. Dazai azt állította, semmi veszélyeset nem csinál, de a veszély mást jelentett neked és egy exmaffiózónak.

Egyszer, még az Iroda előtt ígéretet tettetek egymásnak. Dazai a szavadat vette, hogy nem hazudsz neki, és nem rejted el, ha valami nincs veled rendben.

- Magadnak teszel jót - mondta. Fél kezébe fogta az arcod, megsimogatott, de a szeme komoly és sötét volt. - Mondj el mindent, mert úgyis kitalálom.

- Te is - kérted, beleegyezés helyett. - Nem tudsz olyat tenni, ami megijesztene.

Dazai szusszant, kifújt levegője az orrodat érte. Megrázta a fejét, homlokát a tiédnek döntötte, a kezét még mindig az arcodon tartva. Meleg volt a bőre, felforrósította az orcádat. Oldalra fordultál, orrod az orrához ütközött, és egy puszit nyomtál a szájára.

- Komolyan, Osamu - mondtad, megállva a csókot. Szeretted, de tudtad, mikor elég. Muszáj volt rendesen beszélnetek egymással, és ha egy pillanatra is másra figyelsz, Dazai kiszállt volna.

- Te se, szóval ne tartsd magadban. - Nem egyezett bele kifejezetten, hogy őszinte lesz hozzád, de bíztál benne, és ez elég volt. Azt hitted, nincs nagyobb titka a múltjánál, de hiába mesélt el annyi mindent magáról, az érzéseibe és a fejébe még mindig nem láthattál.

Észrevétlenül változott meg, ahogy a tél leglucskosabb, szürke napja lassan tavaszba fordul. A viharok elcsitultak, és azt hitted, ezzel minden rendbe jött. Magadat is meglepted, amikor már nemcsak kötelességből jártál munkába, hanem örömmel, a lelkedben terveket dédelgetve. Hinni kezdtél abban, hogy van holnapod, és ugyanaz a holnap jut ki Dazainak is, veled az oldalán. Már nem akartál egész nap bezárkózni, amúgy sem szerettél egyedül lenni a gondolataiddal. Épp elég évet pazaroltál el, amíg küzdöttél a mocsokkal a fejedben. Addig vesztésre álltál, de Dazaijal minden könnyebbnek bizonyult. Valamiképp felrántottátok egymást a földről, mert az a rész, ami bennetek sérült volt, a másikótokban épen maradt. Örültél, hogy egyáltalán képes vagy örülni. Más lettél, és Dazai is észrevette, már akkoriban, mikor könnyű homokszín ballonra cserélte a régi fekete szövetkabátját.

- Ha nem ismernélek, ebbe a mosolyba bármikor beleszeretnék. - Elpirultál és megütötted a karját. Nem volt erős, de Dazai megfogta a csuklód és a kezed lenyomva odahúzott magához. Az arca szelíd volt, de a mozdulatai még durvák maradtak. Ez a kettősség pattanásig feszített, ha rajtad gyakorolta, a zavartól nem tudtál egyenesen a szemébe nézni.

- Mibe szerettél bele akkor? - Magad köré fontad ölelő karját, háttal simultál Dazaihoz.

- Ismerős voltál - mondta, az akkoriban többet hallott, töprengő hangján. Elnevetted magad.

- Sosem láttalak korábban, Osamu.

Dazai szorosan fogta a derekad, de a jobbja már a bordádon volt, kezébe vette a melled.

- Én se téged - suttogta. Attól, amit művelt, már alig tudtál a szavaira figyelni. - Soha azelőtt, de olyan voltál, mint én... és ezzel megnyugtattál.

Megcsókolta a nyakad. Dazai a mestere volt, hogy hátráljon ki észrevétlenül egy beszélgetésből. Fogalmad sem volt, hogy rajtad kívül másokkal hogy csinálja, de nem is nagyon törődtél ezzel.

*

Vidám lett, sosem látott arccal járt-kelt körülötted, és te sem tudtad megállni a mosolygást a bókjai után. Néha, ha tükörbe néztél, hitetlenkedve gondoltál a korábbi lányra. A fiatal nő, akivé felnőttél, szinte nem is emlékeztetett rá. A nyomát azonban rajtad hagyta, és a szokásaitól is nehezen váltál meg, mint ahogy más képtelen letenni a cigarettát.

Úgy érezted, kiegyensúlyozott vagy, de elég volt egy kis kilengés, és az idilli életed teljesen összeomlott. Képes voltál egy pillanat alatt földi pokolba zuhanni, ha valami nem úgy sikerült, ahogy te gondoltad. Kapaszkodtál a napfényes, biztos pontokba az életedben, és még abban is igyekeztél rendszert találni, amiben lehetetlen volt.

Dazai néha napokra eltűnt anélkül, hogy kapcsolatba léphettetek volna. Szoktattad magad a gondolathoz, hogy egy este hazaérsz, és még órákkal később sem hallod a kulcsait az előszobából. Általában jól kezelted a hiányát, és különösebb aggodalom nélkül áztattad hideg vízbe a véres ruháit, de néha bekattant valami. A kezed remegett, a torkod összeszorult, és nem tudtad, miért viselkedsz így: dühtől vagy rémülettől.

Könnyű volt kihozni a sodrodból, de Dazai szinte sosem tapasztalta. Vele nyugodt voltál és jól érezted magad, ám az emberek magad körül gyakran irritáltak. Minél jobban kapaszkodtál az életbe az addigi elutasítás után, az ingerküszöböd annál alacsonyabbá, egy-egy kitörésed pedig, mert olyan sokáig elnyomtad, egyre hevesebbé vált.

Régen minden stresszt és agressziót magadon vezettél le. Dazai néha megsimogatta a hegeket a két karodon, megcsókolta a friss vágásokat. Sosem mondott semmit, mégis titkolni kezdted, végül megváltál a pengétől és a késtől. Nem tudtad, milyen sebek rejlenek az ő kötései alatt, de a múltját ismerve nagyobbak a te dühödt vágásaidnál. Azért csináltad, hogy megnyugodj, vagy megtöltsd magad valamivel, amikor a lelked kiürült, és semmit sem éreztél. Azonban egyre nagyobbat és többet kellett vágnod, mégsem működött. Nem tett boldoggá, a szívedet pedig már nem a kiontott vér, hanem Dazai szerelme töltötte fel. Tisztában voltál vele, mégis eljött a pont, amikor kétségbeestél, és újra megcsináltad.

*

Szombat délután volt, te egy könyvet olvastál Dazai polcáról, amikor végre a lépteit hallottad az ajtó felől. Már régóta éltetek együtt, de a viszontlátás öröme minden alkalommal felért az első napokon érzett, pillangós izgalommal. Dazai elé siettél, de lefagytál az előszobában. Dazai épp kibújt a cipőjéből, cuppanó hang kíséretében húzta ki belőle a lábát. Kis vízcseppek csorogtak a hajából, nagyobb, szaporább gyöngyökben hulltak a kabátjáról, tócsába gyűlve a talpa alatt.

- Szia, édes. - Kiegyenesedett és rád mosolygott, mintha semmi se történt volna. Csapzott hajába túrt a tarkóján, a kabát súlyosan lebbent utána, ahogy felemelte a karját. - Nem tudtam elmenni a boltba, mert elhagytam a bevásárlólistát... és a pénztárcámat. - Ideges nevetésétől borsódzott a hátad. Összeszedted magad, megtetted a köztetek lévő két lépést, ami elsőre olyan nehéznek bizonyult, és a karját megragadva behúztad a fénybe, a hálószobába.

- Mi a franc történt veled?! - Nagyra nyílt szemmel bámultad a sápadt, vidám arcát, vizes haját és sötét, nehéz ruháit. Dazai nem felelt rögtön, a rövid csendben hallottad, hogy szörcsög és csurog belőle a víz.

- Minden, ami a kabátzsebemben volt, elúszott a folyóban - mondta. Finoman megmozgatta a kezét a markodban. Próbált bűnbánó képet vágni, de oda sem figyeltél rá.

- Hogy került oda? Miért vagy csurom víz? - Remegett a szád. Dazai vállat vont, kipenderült a kabátjából, a nehéz ballont otthagyva a markodban.

- Olyan gyönyörű nap volt - mondta, miközben vetkőzni kezdett, egymás után megválva a vizes ruháktól -, te is velem jöhettél volna.

- Osamu, miről..? - Aztán rájöttél. Dazai épp a nyakkendőjével babrált, amikor a kabátja a földön puffant, te pedig hisztérikusan az arcodhoz kaptál, tíz körömmel a bőrödbe vájva. - Jézusom, te beleugrottál a folyóba?!

Dazai nem felelt, de a korábbi vidám szavai más értelmet nyerve, egyre hangosabban visszhangoztak a fejedben.

- Miért? Nincs minden rendben? - Nem érzékelted, milyen hangos vagy, pedig ha a kezed ne fojtja el, az egész lakást betölti a sikolyod. Dazai abbahagyta a vetkőzést, félig kigombolt ingben, a nyaka körül lógó sötét hurokkal nézett rád. Akasztókötél is lehetett volna, abban a helyzetben ugyanolyan jól illett hozzá.

- Már hogy lenne? - kérdezett vissza, levetve a megszokott, mosolygós arcát. - De ha úgy vesszük, tökéletes. Velem vagy és szeretlek - nyújtotta ki a kezét feléd, de te hátráltál, amikor megláttad azt a régi, vöröses villanást a szemében -, és még mindig egy tiszta, fájdalommentes öngyilkosságról álmodom.

- Osamu! - Tényleg sikítottál. A világ nemcsak megrepedt, darabjaira hullt benned. - Miért?! Csak a boltba kellett volna elmenned!

Hiába kapaszkodtál a darabkáiba, a valóság és a józan ész kisiklott a kezedből.

- Velem jöhettél volna. Szeretlek - ismételte. - De ha nem akarsz öngyilkos lenni velem... - Újra az arcodba karmoltál.

- Jaj, fogd be! Nem akarok meghalni, és éppen miattad!

Dazai tekintete megrebbent, az a különös fény is elillant belőle. Még egy lépést tett feléd, bár megingott, amikor megcsúszott a saját víztócsáján.

- Engedd le a kezed - kért halkan. Összerezzentél és kitépted magad, amikor megfogta a karod és megpróbálta kiszabadítani az arcod a szorításból.

- Miért, ezt csak neked szabad? - A hirtelen feltörő keserűség szavakká formálódott, marón csapott ki belőled. - Csak te nyugtathatod meg magad öngyilkossággal?

- (Név) - kezdte, de hevesen rászóltál, hogy hallgasson.

- Azt hittem, jó így - motyogtad, végre leengedve a kezed. Piros csíkok maradtak az orcádon a körmöd nyomán, most ökölbe zárt kezedben a tenyeredet karistolta. - Mi az, amit eddig nem tudtam megadni neked?

- Nem erről van szó - mondta Dazai. Ahogy kiabálni kezdtél, neki egyre halkabb lett a hangja. Suttogott, de érthetően beszélt, a szemét végig rajtad tartotta. Úgy közeledett hozzád, mint egy riadt vadállathoz, ami zaklatottságodat tekintve nem is állt olyan messze a valóságtól.

- Azt hittem, nem szereted, ha ezt csinálom magammal. - Elcsuklott a hangod. A fejedet ráztad, próbálva kiűzni a hirtelen támadt, sötét gondolatokat, hiába. - Neked akkor miért kell? Miért lehet?

- (Név) - kezdte, megfogva mindkét kezed. Küzdöttél, de nem sokáig, végül a mellkasához bújva találtad magad, arcod fulladásig fúrva Dazai nedves ingébe. Dazai megsimogatta a hajad, te a mellényét markoltad és cibáltad, a könnyeid összekeveredtek a kötéseit áztató folyóvízzel. - Jó ötletnek tűnt - suttogta -, de már nem annyira, mert szomorú lettél miatta.

Felcsuklottál, mire eltolt, hogy levegőhöz juss. Felnéztél, kisírt szemmel merültél Dazai pillantásába.

- Az vagyok, persze - szipogtad -, mert veled akarok lenni! Megígérted, hogy nem hagysz el! - Alig tudtál beszélni, túl sok minden akart egyszerre kijönni a szádon.

Dazai megrázta a fejét, megsimogatta a hajadat. Addig folytatta, amíg elcsitított, de még utána sem engedett ki a karjából.

- Nem ígértem ilyet - mondta -, de ahová te mész, én is oda fogok menni. - A fejedre támasztotta az állát, szorosan ölelte át a vállad.

- Sosem ugrom veled a folyóba! - A ruhái elnyomták a hangod, de Dazai értette, mit mondasz, és halkan, örömtelenül elnevette magát.

- Értettem, drágám. - Megsimogatta a hajad és megcsókolta a fejed. - Legközelebb muszáj lesz mást kitalálnom.