Pszeudó Dazai Osamu öncélú szapulása 1200 szóban, jó olvasást kívánok. Érzékeny témák érintve.

.

.

.

.

.

Nem gyászolom az elmúlt barátságot, mégis, Osamu mind gyakrabban jut eszembe. Nem sok kellemes emléket tudok felidézni, a fejem zavaros, ha rá próbálok gondolni; hogy őszinte legyek, az arca vonásait már nem tudnám felidézni, csak egy homályos kép van bennem, amire azt mondhatom, igen, ez Osamu volt valaha. Most nem tudom, milyen lehet, évek óta nem láttam és nem is hallottam róla, csupán ezekből a kósza élményekből tudok interpretálni a jelen valóságára. Tudtam, hogy okos, hogy lusta, hogy nemtörődöm, keveset törődik a teste állapotával, ezzel együtt a világ és önmaga szépségét valahogy mégis szerette. Emlékszem, hogy órákat tudott eltölteni videójátékozással, amit én egy darabig szórakoztatónak, majd unalmasnak és feleslegesnek találtam; nekem több kellett, hogy értelmet adjon és lefoglaljon, ő azonban beérte ezzel a sekélyes boldogsággal.

Emlékszem, és undort kelt bennem emlékezni, milyen volt érezni a csókját. Tudom, milyen követelőző volt, milyen erőszakosan vágyott rá, hogy kielégítsék minden szeszélyét; engem sosem hagyott annyiban, mintha kettőnknek egymással komolyan dolga lett volna, több ennél a futó, mégis éveken át tartó barátságnál, amit helyesen nem barátságnak, hanem zsarnokságnak kellene nevezni. Rabtartóm és megmentőm szerepében egyszerre tetszelgett, és én nem tudtam haragudni rá miatta. Dazai Osamu egy jelenség volt; életem sötét kis csillaga, ami ragyogott örökös éjszakám egén; talán, ha józanul nézem, csak pislákoló utcalámpa volt egy néptelen városban, ő mégis a Napom akart lenni, az egyetlen, ami életem mozgatója.

Zsarnok volt, manipulátor, gonosz, és nála ez jelentette a törődést, ragaszkodást, szeretetet, én pedig, én hülye, maradéktalanul elfogadtam. Amikor józanabb eszem lázadozni próbált ellene, káromkodással, később csenddel büntetett. Mindig is rendelkezett egy valódi kegyetlen vezető minden eszközével. Volt némi hatalma, egy kis karizmája, remek következtetőképessége, tudott tervezni, ha nem is túl messzemenően; arra épp elég volt, hogy nyomorult lelkemet, s vele együtt a testemet is igába hajtsa, velem pedig elhitesse, nem ismerhetek ennél igazabb és jobb valóságot. Utálom, hogy még mindig gondolok rá időnként, és utálom azt is, hogy ezen elbeszéléseknek alakja még mindig, ha csak árnyképként is, de állandó témája. Egyetlen békés, önnön akaratomból vezérelt cselekedetem sincs, ami mögött ne az ő alakját látnám, a vonatkozó emlékkel körülvéve; kezem ő keze, játékaim az ő játékai, hangom s hallgatásom az ő akarata, amitől rosszul leszek; vajon mikor tudok eltépni minden szálat, ami egykor ehhez az emberhez fűzött, miután ő olyan könnyedén és végérvényesen képes volt tőlem elszakadni.

Áldozata vagyok Dazai Osamu szeszélyes valójának, mégis volt idő, amikor kettőnk közül őt láttam áldozatnak, és szerettem volna az ellene vétett vélt és valós bűneimet jóvá tenni. Megszámlálhatatlanul sokszor kértem bocsánatot úgy, hogy tudtam, nem hibáztam (tudnom kellett, ő mégis képes volt az ellenkezőjét belém plántálni), magamat pedig féregnél is kevesebbnek láttam, reszkettem cipőtalpa alatt. Biztos vagyok benne, hogy szadista volt, és élvezte, hogy tönkretehet engem, mivel Dazai Osamu másképp, egészségesebb módon képtelen lett kötődni vagy szeretni. Biztos, hogy őt is tönkretette valaki előttem, és ezeket a mintákat örökítette rám abban a barátságban; vajon élvezte, hogy még egy lelket nyomorított meg és rántott le oda, ahol ő maga volt; vajon a hatalom és erőfölény biztos tudata kellett neki, amikor megfosztott emberi mivoltomtól és bábbá, tárggyá lényegített maga mellett, hogy a világot, amit elém tárt, ép eszem megóvása érdekében mégis képes legyek elviselni? Ha visszagondolok rá, két ellentétes érzés viaskodik bennem: Dazai Osamu hatalmasabb volt mindennél, amit valaha ismertem és az, hogy mellettem pondró volt; testem-elmém hűséges rabszolgája (olyan mániákusan ragaszkodott hozzám, mint morfinista a napi adagjához, tehát, ha én az övé voltam, valahol ő is az enyém kellett hogy legyen, függését tekintve), aki felett mérhetetlen hatalmam volt, viszont túlságosan megfélemlített ahhoz, hogy valaha is élni kívánjak ezzel a befolyással. Nekem lényegében mindegy volt, nagyon ritkán lázadtam fel ellene, mégis mindig én húztam a rövidebbet - valószínűleg megtörtént, mégsem emlékszem olyan diadalra, amikor elfordultam tőle, és ő büszkeségét félretéve elsőként volt hajlandó kedvemet keresni. Higgadtan és tényszerűen beszélve sok alkalomra emlékszem, amikor megerőszakolt engem, akkor és ott mégis képes voltam tetteit játékként felfogni - vagy fel sem fogni, hússá lényegülni a keze alatt, amit úgy gyürköd és cibál, ahogy akar, talán, ha képes rá, fel is falt volna - jaj, de undorodtam mindig a szájától és mennyiszer voltam kénytelen az érintését elviselni! Szagok, képek, érintések lenyomata öntött el, amitől háborog a gyomrom, de sosem hánytam miatta, és nem is évek múltán akarom először megtenni.

Nem érdemli meg, hogy róla beszéljek, nem érdemli meg az öröklétet a szavaimban, hiszem mindig meghalni akart, és Dazai Osamut én is próbáltam magamban minél mélyebbre temetni. Jó volna úgy tenni, mintha ezt az embert sosem ismertem volna, de túl mély nyomokat hagyott bennem; nem sérültem meg komolyan miatta, legalábbis fizikálisan keveset ártott nekem, de hogy milyen dúlást vitt végbe a lelkemben, arról jobb nem beszélni, gondolni is képtelen vagyok rá. Őszintén nem érdemli meg, hogy még több szót fecséreljek rá, mégis képtelen vagyok abbahagyni, ahogy a Dazai Osamu emléklabirintus mélyén bolyongok. Tele van zsákutcákkal, és nem bánom, hogy nem tudok benne továbbjutni. Dazai Osamu számomra rémálom, ami fel-felbukkan a legváratlanabb időkben, holott tudom, ő maga nem gondol rám, és ha eszébe is jutok, nincs egyetlen szép gondolata sem felőlem. Csalódás lehetek neki, általa viszont én is csalódtam magamban, amiért hagytam, hogy kihasználjon. Állítása szerint vele ugyanezt tettem, de mondok valamit - miatta annyira eltorzult a képem az egészséges és elfogadható valóságról, hogyha ezerszer is ártottam neki, az sem lenne egyenértékű ezzel a csapással.

Biztosan voltak kellemes pillanatai a vele töltött életemnek, de semmire, sem jóra, sem rosszra nem akarok emlékezni. Gyűlölöm, hogy időnként még mindig írnom kell róla, némi megnyugvást adva ezzel a lelkemnek, de olyan, mintha gyulladt, fájó sebekben két kézzel kotornék; minden csak rosszabb, nem a gyógyulást segíti elő, csak nyitva tartja a fájdalom útját, mely egyre mélyebb s én egyre kevésbé tudom kezelni. Nem sírok miatta, könnyeket nem érdemel, épp elégszer fakasztott sírásra a fájdalomtól, amit másképp nem bírtam elviselni; szánalmasnak tűnhetek, hogy egy hozzá hasonló kölyök képes volt megríkatni, de boldog lettem volna, ha a sírás az egyetlen rossz, amit valaha okozott nekem, ennél többet és rosszabbat kellett miatta kiállnom. Ha bosszúálló típus lennék, valamilyen fogást keresnék rajta, de őszinte leszek: nincs mit megfognom rajta, olyan, mint egy angolna, bárhogy akarom, kisiklik a kezemből. Nem ismerek semmit, amivel, ha akarnék, ártani tudnék neki, ő viszont mindent tudott rólam, és ki is használta, ha az érdeke úgy kívánta. Mindig képes volt ott belém szúrni, ahol a legjobban fáj: utoljára ezeket az írásokat szólta le, én pedig... azt hiszem, egy kicsit kiutaztam akkor a valóságból, mert nem voltam képes másképp elviselni. Tudja, hol fáj igazán és örömmel tapos ott rá az áldozatára. Kevés dolog fontos számomra az életben, az egyik ilyen ezen memoárok; nagy általánosságban az összes írás, amit valaha kiadtam a kezemből. Tudta, hogy fáj, ha bántja hivatásom, miatta felnyílt sebeimet jó adag sóval hintette meg a szavaival; bárcsak valóban a Só korlátlan ura lennék, és nem engedném, hogy ilyesmivel bántson. Rémeket látok miatta; egyre ritkábban, de még előfordul, ettől szeretnék végleg megszabadulni. Remélem, ha látja, magára ismer; épp elégszer neveztem nevén, hogy hallgatnia kelljen rá. Dazai Osamu nem a barátom. Sosem volt a barátom, sosem akart az lenni, ő ép eszemet, testemet, lelkemet, húsomat akarta - fel akart falni, beolvasztani magába, engedelmes bábjává tenni, és sikerült is neki, úgy beprogramozott, mint egy üres memóriát. Nem ismerem a kódjaimat, nem tudom, mikor ki mit fog kihozni belőlem, és ez félelmetes - haragszom rá, és örülök, hogy végre legalább képes vagyok haragudni.

...sosincs vége.