Átnéztem az írásaimat és találtam valamit 2023 nyaráról. Javítatlanul, formázatlanul adom közre, a szégyentől terhelten, hogy akkori szavaim ellenére még mindig életben vagyok.

BSD vonatkozása nincs, de bármit és bárkit szabad belelátni.

P. S.: azóta nem lettem jobban, de nem kell sajnálni.

N. D.

.

.

.

.

.

Örülök, hogy holnap egyedül leszek, lesz időm megölni magamat.

Arra gondoltam, hogy ma meghalok, de biztosan tudom (amennyire ezt lehet), hogy nem teszem, és 8tt fogok várakozni még szerdán is, és folytatom, mintha mi sem történt volna, és nem azokkal a gondolatokkal aludtam volna el, hogy miképp szúrom maganat nyakon a konyhában, akasztom fel magamat a zuhanykabinra, lépek ki a villamos alá, ugrom be a metró elé, vagy megyek tovább, és vetem le magamat valamelyik hídról, mielőtt még bárki megállíthatna vagy én meggondolhatnám magamat, egész este gondolkoztam, és ezen már nincs mit megfontolni.

Némely részem nem bánná, némelyik könnyezik, amikor erre gondol, de ez sem akadályoz meg. Düh és üresség vetekedik bennem, impulzív dühöm miatt nem hagyok annyiban semmilyen sérelmet, és egyszer nagyon rosszul fogok járni miatta, makacs vagyok, erőszakos, zsarnoki, megfélemlítő, parancsoló, elutasító, szóval csak egy inkompetens, hisztis gyerek, alkalmatlan önmaga vagy bármilyen feladat ellátására. Nem vagyok független. Nem vagyok felnőtt. Nem vagyok jó. Mindemellett, üres vagyok, egyedül vagyok, és az egyedül töltött napomat alvásra fogom fordítani, valószínűleg, mert ha nem, megölném magamat, és szórakoztató lenne meghalni, mert nekem véget érne minden, mást pedig zsarolnék az egyetlen dologgal, ami felett van befolyásom: folytatom-e az életemet vagy sem, és milyen csodálatos elégtétel lenne, ha megnyugtathatnám, hogy ne félj, nem lesz gyereked, mire hazajössz, ott fog lógni a fürdőszobában. Vagy viszi a Duna vize. Valami, bármi. Őrjöngenék, ha valaki megakadályozna. Tönkreteszek mindent, aki értékes számomra vagy mások számára. Egy ilyen destruktíc személyiségnek, embernek nem lenne szabad léteznie. Túl józan vagyok ehhez. Ki vagyok egyáltalán? Abba akarom hagyni ezt. Fárasztó mindig valaki másnak lenni, megfelelni egy szerepnek, egyszerűen elhatározni, hogy vége, jó leszeky nem 8lyen leszeky és azonnal elfelejteni és folytatni mindent a régi, rögzült és rosszul rögzült minták szerint. Sose leszek más, ha ez alatt a jobbat kell érteni, csak rosszabb, és sokkal jobb lenney ha megajlnek harminc előtt, de lehetőleg huszonnyolc előtt, huszonhét előtt, lehetőség szerint a nyáron, ezen a héten, a mai nap, ma reggel, azonnal, szunjek meg létezni.

Akárcsak a Párbeszédek a sötétben vagy a Fogaskerekek... Egyben ezek közül semmi. Ningen shikkaku. Bár ez képes voltam magamat embernek nevezni, nem értek vele egyet. Nem vagyok ember. Lényeg, hogy beszélgetünk egyet vagy többet, végül közszemlére adom, vagy talán soha, nem vagyok valami biztos magamban, többé semmiben, most egyedül vagyok, egyedül a fejemben, és ez az én nem jó, bizonytalan. Arra gondoltam sokszor, hogy írok, ilyesmit, ha már csak erre vagyok képes, mert hiányzott a kezem körmöm kopogadaa a telefonon, ez a lendület, ez a hév, az, hogy semmit sem jabitok ki, hogy minden ilyen, később találják ki, mit akartam, de nem érdekel, nem nézek oda, nem dixgelek, nem találom ki később sem , minden az autó orrectre vaj hizvam. Ülök a sötétben, szellemi sötétben és nyomorban, és egyedül vagyok, most ki vagyok? Ki vagyok? Ki avhyok? Kiiiiivagyok? Ki ki ki vagyok? Kivagyokm egészen. Írás görcse fojtogat. Nem irógörcsök van, nem, ez az emelkedett szar, ahogy, normális ember sose beszélne.

Ahelyett, hogy megölném magamat, pudingos palacsintát készítek, zenét hallgatok, és azon gondolkoztam, hogy fekete ruhákat veszek magamnak pénteken. Minek élek?