Dazai Osamu x Reader E/1; Chuuya, Mori és Kouyou említve

Öngyilkossági kísérletek és családon belüli erőszak grafikus leírása, nemi erőszak említve, stb. stb., a 18 év alatti olvasókat továbbra is visszafordulásra és a rólam való megfeledkezésre kérem

.

.

.

.

.

Régi bánatokat hoztam új otthonunkba. Osamu mindent megtett, hogy elfeledkezzek róla, mégis mindketten tudtuk, mi bujkál az egymásnak ajándékozott hazug mosolyokban. Ő látszólag túllépett rajta, pedig kettőnk közül mindig ő volt, aki hosszasan lamentált a múlton, amikor senki sem látta, én viszont, akit mindig erejéért és higgadtságáért szeretett (mintha sosem látott volna tombolni, de ebbe hallgatólagosan beleegyeztem, hadd legyek csak egy picikét is higgadt és észszerű ebben a kapcsolatban), összeomlottam. Kinyílt egy átjáró a fejemben, ami feneketlen kútra hasonlított, és visszavezetett a gyerekkoromba.

Nem volt sok emlékem - amikor Osamu kérdezett róla, mosolyogva ingattam a fejemet, és azt mondtam, nem tudom, mi történt velem, ő pedig elfogadta, mert nem tartozott a feladatai közé, hogy ezt bolygassa, mostanra viszont eltelt tíz év és mindketten felnőttünk. Ő megkeményedett, én pedig elveszítettem a korábbi védőfalaimat. Azt szenvedtem el, ami egykor Osamu mindennapjait jelentette: visszatértek olyan emlékeim, amiknek soha a létezéséről sem tudtam és annyira hevesen éltem át a kora gyerekkorom pillanatait, mintha ismét gyerek és ismét ott lettem volna.

Osamunak igyekeztem megőrizni a látszatot. Ifjú feleségével minden a legnagyobb rendben, hiszen épp elég gondot okozott már neki, hogy annyira hasonlítottunk egymásra, de amikor magamra maradtam, akár csak egy fél perces csendben párbeszédeink két gondolata között, úgy éreztem, zuhanok és fulladok. Mintha lelkem kútja tényleg vízzel lett volna tele, és nem csak a félelem és kellemetlen, egymásnak ellentmondó érzések és képek késztettek volna fuldoklásra.

Osamu gyakorta mondta, hogy nem ember - nem közvetlenül nekem, bár, mély és titkolt perceinkben, amikor együtt ültünk a kikötőben vagy egy háztető lapos ormán, maga elé bámulva, mintha ott sem lennék, azért elégszer kimondta. Mostanában inkább lenyomatokat hagyott erről, mintha a konkrét szavaknál körmönfontabb kifejezésmódot talált volna; felnőtt és megtanult hárítani, de az igazságot nem tüntethette el. Nem volt ember, én pedig nem egy ember voltam - hasonló hozzá, de mégis akadt annyi eltérés köztünk, hogy még ha el is mondom neki, amit tapasztaltam, valószínűleg nem értette volna. Híres volt remek következetőképességéről, éles eszéről, mindent pontosan kiszámító, elemző agyáról, és, mert ismertem, tudtam, hogy mindezek mellől hiányzik a szív és az érzelem.

Néha azt kívántam, bárcsak legalább esze felét megkaphatnám a szívem feléért cserébe - túl nagy kérés lett volna lemondani minden érzésemről, de sokszor álmodoztam róla. Hiányzott a fiatalságom, amikor Dazai Osamuval együtt én is üres lehettem; abban az állapotban nem tudom, mit találhattunk egymásban. Mégis, valahogy nyugvópontra leltünk (Chuuya mellett vagy Chuuya ellenére is, bár sosem akartam őt kiszorítani az áldatlan duóból), és végül megkaptam egy normális élet minden gyötrelmét: szerető szívet, érző lelket, az elhagyatás félelmét, bizonytalanságot, a boldogság látszatát. Meg akartam szabadulni tőlük. Visszavágytam a Dokkmaffiába, mert az élet, ha kegyetlen volt is, ott lényegesen egyszerűbbnek bizonyult. Erről sem beszéltem Osamuval, nem akartam tönkretenni az ő régóta fenntartott, színlelt boldogságát - ezért küzdöttem én is, hogy legalább mellette normálisnak látszódjak, de minél tovább erőlködtem, annál kevésbé voltam rendben.

Nagyjából 2020-ban kezdődött olyan erősen, hogy felkeltse a figyelmemet, és két évvel később vált beszédtémává köztünk a hálószobában. Akkor még egy kis lakásban éltünk, egész életterünk egy nagy szoba volt, egyik sarkában a dupla ággyal. Azon ültünk, és magamon éreztem Osamu pillantását, ahogy igyekezett mindent megérteni a mondandómból - és láttam magamat is, leejtett vállal, remegő szájjal, a sírás határán. Utáltam sírni, mert nem volt racionális, és utáltam a vele járó gyengeséget is, mert Osamu hiába nem számított ellenfelemnek, tudtam, milyen veszélyes ennyire elesettnek lennem előtte - ha csak hajszálnyira is olyan romlott, mint én, kap az alkalmon, hogy egészen összezúzzon. Néha ilyen létidegen gondolataim támadtak, ha valaki gyengeségét láttam, pedig józanabb perceimben Chuuya szavaival élve undorítóan jólelkűnek számítottam.

Az egyik örökké fennálló fenomén, amiről alig egy éve kezdtem sejteni, hogy nem általános, az volt, ahogy visszagondoltam dolgokra. Önmagamat mindig hátulról és kívülről láttam, mintha saját testemtől méterekre, egy kicsit feljebb álltam volna. Sosem tudtam, milyen arcot vágok, sosem a saját szememen át idéztem fel az eseményeket, csak kívülről néztem, mint egy filmet, és érzelmileg is egészen elkülönültem tőle. Sokszor csak azért tudtam, hogy rólam szól, mert megtanultam, hogy egy emlékben az egyik embernek mindenképp nekem kell lennie, akármilyen csekély közösséget mutat magammal.

Az én, magam, mi és ők terminusok sem jelentettek sokat, mert gyakran, mire feleszméltem, többes- vagy harmadik személyben beszéltem magunkról, Osamut viszont talán szórakoztatta, mert sosem szólt ilyenkor közbe.

Heves magyarázatom közben, azt hiszem, legalább három különböző személy ült mellette az ágyon. Az egyik veszélyes és ellenséges volt, gyakran élt afféle fenyegetésekkel, amiket, közös múltunk ismeretében, még a Dokkmaffiát magunk mögött hagyva is végrehajtott volna; egy másik, aki nem bírta, ha nézik, és szemkontaktust tartani vagy érintéseket elviselni képtelenségnek tűnt számára; még egy, aki próbálta összefogni és kordában tartani a sehová sem vezető szóáradatot, és persze ott voltam én, aki teljesen kívülállóként, meglepetten figyeltem távolabbról a jelenetet. Megint ott volt egy ember Osamuval, akiről el kellett hinnem, hogy én magam vagyok, de akkor, aki a jelenetet nézte, mégis kinek számított?

Sokszor gondolkoztam el ilyenkor, csupán rövid pillanatokra, hogy ki vagyok én, vagyok-e egyáltalán, és igazi-e, ami történik velem; ebben csak Osamura támaszkodhattam, miután kettesben maradtunk - de pontosabb lenne azt mondani, hogy Chuuya nélkül, mert kapcsolatunkat nehéz lett volna csupán két személy együttesének nevezni.

Azután az alkalom után nem szívesen beszéltem Osamunak, őt viszont a legváratlanabb pillanatokba kezdtem érdekelni. Szégyenlőssé tett, pedig ez az érzés mindig hiányzott belőlem, amióta csak eszméletemnél voltam; Osamu nem olyan személy volt, aki, ha negatív érzést keltett másokban, az épp szégyenlősség lett volna. Mégis, szinte féltem tőle ezekben a percekben, és az zengett a lelkemben: LELEPLEZÉS. DAZAI OSAMU LEBUKTATOTT ENGEM!, de, hogy mivel kapcsolatban, azt nem tudtam volna ilyen biztosan meghatározni.

Mivel már az énnel, mint fogalommal is sok gondom akadt, úgy vettem, ez a lelepleződés nem nekem szólt, hanem annak, aki elcsúszott Osamu ártalmatlan, ám állandó csapdáin. Mosolyogva jegyezte meg, amikor egy köztudottan utált tevékenységem örömet okozott, egy utált ételt kívánatosnak találtam, vagy hirtelen színes ruhákra áhítoztam, holott mindig feketében látott. Apró, de számára jelentős változások voltak, és egyszer, amikor narancsot tömtem magamba, mintegy mellékesen megkérdezte, hogy hívnak, mintha életében először látott volna. Megdermedtem, a narancs pedig ismét undorító érzést keltett a számban - gyűlöltem, és ezt Osamu nagyon jól tudta, az a másik ember, aki átvette a helyemet, viszont odáig volt érte és boldogan habzsolta, amíg Osamu rajta nem kapta és ki nem taszította ottléte biztonságából.

Nem tudtam felelni, csak a mosogatóba köptem a félig összezúzott rostokat, mielőtt a hányingerem valódi öklendezésbe fulladt volna. Újra én voltam én, bármit jelentsen is, és nem kívántam, sőt, egyenesen gyűlöltem a narancsot - egyetlen kósza, de jellemző példája az életemnek ez a jelenet, és Osamu, még ha nem is mondott semmit, nem felejtette el a legkisebb változást sem, én pedig rettegni kezdtem, végül mikor fogja mindezt a szememre vetni.

Végül, mivel kisebb gondom is nagyobb volt ennél, megfeledkeztem az incidensről. Pocsékul aludtam és gyakran riadtam fel olyan rémálmokból, amiknek korábban a létezéséről sem tudtam, mégis, apránként összerakva a képeket, ismétlődésük okán rájöttem; emlékek egy olyan gyerekkorból, amit, azt hittem, már örökre magam mögött hagytam. Kicsivel azelőtt történt, hogy a Dokkmaffiába kerültem, ott, azokkal az emberekkel, akiket jobb híján kénytelen vagyok a családomnak nevezni. Gyakran láttam egy férfit, valószínűleg az apámat - a szó, akárcsak a narancs emészthetetlen rostjai a számban, öklendezésre késztettek, máskor viszont sírva fakadtam a félelemtől - olyan idegen volt tőlem ez a viselkedés, mintha Osamut női ruhában láttam volna.

Előle továbbra is titkoltam mindezt, de mert ő sem volt jó alvó, olykor felébredt hánykolódásomra, vagy arra, ahogy kétségbeesetten kapaszkodom a karjába a sötétben. A közelsége megnyugtatott, de csak ritkán szorítottam arcához az arcomat; nem akartam, hogy érezze a könnyeket vagy a szám remegését, mert az újabb kérdéseket eredményezett volna, amikre még ha akartam, se lettem volna képes felelni. Nem szerettem, nem voltam képes beszélni ezekről a dolgokról, ritkán mégis, mint érzéketlen kívülálló, higgadtan tényeket sorolhattam volna róla. Persze, amikor Mori sensei elvárta tőlem, erre alkalmatlannak bizonyultam. Túl kicsi, túl ijedt és túlságosan összetört voltam - nem sokra emlékszem ebből az időszakból.

Valószínűleg azt tehetett velem, amit csak akart, hogy válaszadásra bírjon, végül, hogy engedelmes katonát formáljon belőlem; mindez távoli volt és jelentéktelen abból a szempontból, köze volt-e a korábbi megpróbáltatásokhoz. Ha muszáj valamit mondanom, mint tényt, az az, hogy szegények voltunk, az apám erőszakos alkoholista volt, rengeteg adósság terhelte a szüleimet, állandóan feszült és erőszakos légkör uralkodott köztük, ami agyamban összekapcsolódott az alkoholszaggal - gyakran émelyegtem, ha Chuuya kitöltött magának egy pohár bort és magamat is nagyon nehezen vettem rá, hogy alkoholt fogyasszak. Volt egy bátyám, aki megvetett, mert állítólag én voltam a családunk elkényeztetett hercegnője, de mégis, milyen hercegnő került volna ki abból a mocsokból? A bátyám korán elszökött otthonról, amiért apám anyámat hibáztatta, anyám pedig a képébe ordította az igazságot: a részeg mocsok tehetett mindenről, az adósságokról, a nyomorról, az állandó feszült félelemről.

Anyám egy zsebkendőt szorított az arcához, hogy felitassa róla a vért. Én értetlenül néztem őt, nagyjából háromévesen. Sírtam.

Sokszor sírtam neki, hogy ne bántsa anyámat. Egyszer vagy kétszer el is mentünk kettesben otthonról, de ő mindig ránk talált. Mindig, és mindig mélyebbre süllyedt valahogy, végül, ennek folyományaként, vagy nem is tudom, kerültem be a Dokkmaffiába. Gőzöm sincs, mit akartak csinálni velem ott, mert még gyerekprostituáltnak is fiatal lettem volna, de valami értékes vagy hasznos lehetett bennem, amiért Mori sensei magához vett, és ezt a kis, aranyszínű valamit használni is megtanított végül. Képesség volt, de nem érdemes róla beszélnem, Osamu amúgy is folyton kioltotta. De, mert hasznom volt, végül senki sem bántott ezután, és én, hülye kicsike, végül meg tudtam feledkezni az egészről.

Több mint húsz év telt el, mikor eloszlott az agyamra borult köd és újra láttam az apámat, minden éjjel; zaklatottságomban olykor nappal is, ha egyedül maradtam a lakásban. Néha azt álmodtam, hogy küzdök vele és megölöm, amire gyerekként képtelen voltam, de amit utólagos bűnbánattal kísérve sokszor kívántam, gyakrabban azonban ő bántott, és újra kellett élnem az összes nyomorult jelenetet, amit képtelen voltam az agyamból végleg kitörölni. Ott volt ő, más férfiak, akik még mindig félelemet keltettek bennem; a bátyám is, hallottam az összes csúnya dolgot, amit valaha a fejemhez vágott; éreztem a mellkasomat összeszorító fájdalmat, amikor egy túl súlyos test rám nehezedett, hallottam a nevetést, ami tovább fokozta a pánikot, éreztem mindent, és a szagok, ízek, a rajtam járó kezek fantomtapintása peremre sodort, ahol csak egy hajszál választott el, hogy sikoltozni és káromkodni kezdjek, de addig is csak fojtott, béna neket tudtam suttogni, vagy zihálva, nagyra nyílt, könnyes szemmel feküdtem percekig a hálószobában, bámultam a plafont, és próbáltam elhinni, hogy most, a jelenben mindez már nincs rám hatással - mit ne mondjak, hasztalanul.

Osamunak nem beszéltem erről, ő pedig jó volt abban, hogy ne kérdezzen, hallgatással bírjon vallomásra - rajtam azonban nem ezt alkalmazta, csak meg akarta adni a lehetőséget, hogy magamtól nyissak, ha úgy érzem, szükségem van rá. Nem tettem, mert tisztában voltam vele, hogy neki épp elég baja van rajtam kívül is, és biztosra vettem, akármilyen nagy megértéssel fordulna felém, a töredékét sem fogná fel helyesen a mondandómnak. Mori senseinek talán negyedóra sem kellett volna, hogy pontos diagnózist állítson fel, majd adjon néhány gyógyszert, hogy az állapotot kordában tartsa (csak egyszer kellett volna átfutnia az évek során felgyűlt naplóimat, hogy egy egész életre elég kutatási anyaggal szolgáljak neki, mielőtt egyáltalán kinyitom a számat), de mióta nem voltunk kapcsolatban vele, elvágtam magamat a gyógyulástól.

Talán nem kellett volna, de bíztam benne egy kicsit, mintha egy tökéletes, megérdemelt apa lett volna - csak nem az enyém, és sosem engedte, hogy ennyire közel kerüljünk egymáshoz. Ő is csak használt, de volt olyan egyenes, hogy ezt kellő mértékben a tudtomra adja, ezért nem kezdtem hozzá egészségtelenül kötődni. Mégis, ott, másokkal együtt a családomnak számított, és ha kisebb mértékben is, de ugyanúgy sirattam, mint Chuuyát - vele legalább mostanra lett némi kapcsolatom, Osamun keresztül. Úgy tűnt, ő nem haragszik rám, csak azért, hogy mégis Osamu mellett maradtam, holott talán jobb sorsot érdemeltem volna.

Chuuya könnyen beszélt, mert nem ismert, de talán pontosabb képet alkotott rólam az évek során, mint én magamról valaha tudtam volna. Szerinte jó voltam, túlságosan is jó, és félelmetes, amikor hozzájuk hasonló maffiózóvá váltam. A jobb, szelídebb oldalamat látta többször, így is maradtam meg az emlékezetében, a másikat mintha tagadni akarta volna. Mintha nem vette volna észre, hogy ezzel önmaguk létezését is tagadja, de sosem hívtam fel rá a figyelmét, nem akartam őt feldühíteni. Hozzá hasonlóan tomboló düh élt bennem, amit képes és sokszor kész voltam elnyomni, különösen, mert sosem tudhattam, mi áll a hátterében, és ha valaki valaha is megkérdőjelezte a tetteimet (Osamu, de maga Mori sensei is élen járt ebben, egyszerűen ilyen volt a természetük), bizonytalannak és sebezhetőnek éreztem magam, amit a legjobban el akartam kerülni. Nem számítottam arra, hogy majd mások vigyáznak rám, így elég hamar megtanultam csak magamra hagyatkozni - vagy azokra a távoli énképekre, akiket az emlékeimben láttam, de sosem tudtam velük azonosulni.

Osamutól sem azt vártam, hogy megvédjen vagy támaszt nyújtson. Inkább neki kellett volna óvakodnia tőlem, de valamennyire még mindig vonzhatta a veszély, ha ennyi év elteltével sem akart tőlem távol maradni.

Jobban ragaszkodtam hozzá, mint az életemhez és felőle is ilyen beteges függőség alakult ki velem szemben, életre ítélve mindkettőnket, csupán egymás jóléte miatt. Olykor sajnáltam őt, amiért egy ilyen alak van mellette, pedig ő inkább Chuuyát érdemelte volna. Ő nekem mondta, hogy jobb embert is kaphattam volna, de nem számított, én ezt Osamura vonatkoztattam. Talán egyikünknek sem adódott volna jobb pár, mert látszólag ugyanazon gond két aspektusaként tökéletesen egymáshoz valók voltunk, de minél több idő telt el, annál élesebb különbségek tűntek fel, és ahogy Osamu látszólag jobban érezte magát, én úgy kezdtem látványos hanyatlásba - mellette ugyan, de kétlem, hogy miatta.

Segítségre lett volna szükségem, de se tőle, se Chuuyától nem fogadtam el; egyszerűen nem tűnt úgy, hogy érdemes lennék rá, vagy hogy bármilyen pozitív hozadéka lehetett volna. Néha imádkoztam, de nem voltam vallásos; Mori senseihez, néhány piruláért, ami a helyzetemet egészen könnyűvé varázsolta volna. Imádkozhattam volna késhez vagy kötélhez, amit könnyedén fabrikálhattam volna egy köntös zsinórjából. Nem használt, túlságosan erős volt az élni akarás reflexe, ezt az egyet Osamu mellett sem tudtam kiirtani magamból.

Bűntudatot éreztem, amikor nem úgy viselkedtem, ahogy egy rendes feleségtől elvárható lett volna, de még ez is olyan absztrakt volt, mert nem azt bántam, hogy egyszer, még régebben, megmagyarázhatatlan módon csókolózni kezdtem Chuuyával (tizenhét évesek voltunk és mindketten ki voltunk borulva, ez valamiféle megkönnyebbülésnek számított), vagy néha olyan pillantásokat vetettem Mori senseire, amiért talán még egy kurva is pironkodott volna. Nem, nem, a megcsalást csak ritkán éreztem helytelennek, de olyankor igazán fájt, és gyűlöltem azt az énemet, aki elkövette, vagyis inkább aki örömét lelte mások téttelen elcsábításában, majd visszadobta a kontrollt valaki olyannak, aki szenvedett a kialakult helyzetben. Ezt többször éltem át, mint amennyit képes voltam felidézni, és egyszer-kétszer talán sírva esedeztem Osamu bocsánatáért, akihez mintha el sem jutott volna, amit mondok, és ez mindennél rosszabb volt, mert ha megvet vagy megbocsát, az legalább kézzelfogható lett volna.

Nem ezért volt bűntudatom, mert mióta emlékszem, ilyesmi nem fordult elő - kevés emberrel érintkeztem, és egyikre sem tekintettem potenciális partnerként. Szerencsére ők sem láttak engem annak, mintha az ujjamon viselt gyűrűnek legalább felettük lett volna némi hatalma -, hanem a kritikus pillanatokban végül mindig felötlött bennem Osamu arca, amikor megtalálja a holttestemet, vagy amikor értesül a halálhíremről, mert sosem kerítenek elő az óceánból. Néha még ennek ellenére is csábítónak tűnt, mert voltak helyzetek, amikor egészen higgadtan ezt találtam a lehető legjobb, sőt, egyetlen megoldásnak.

Ha halott vagy, nem fáj semmi. Ha halott vagy, nem terhel semmi. Ha halott vagy, nincsenek kötelezettségek. Ha halott vagy, semmihez nem vagy túl kicsi vagy túl kevés többé, mert nem is maradt semmi, amit véghez kell vinned. Remek állapotnak tűnt, de túl sokat vártam, hogy teljesítsem.

Tíz éve még ment volna. Tizenöt éve is akár, hiába ismertem Osamut, Chuuyát és az egész elvesztett világomat már látásból; nem voltak elég erősek, hogy visszafogjanak, csak Mori sensei állhatatos munkáján múlt, hogy átvészeltem a gyerek- és kamaszkoromat. Nem voltam olyan értékes, hogy tényleg erőlködnie kellett volna, hogy életben tartson, mégis megtette, mintha pusztán szentimentális okokból cselekedett volna.

Talán azért, mert hasonlítottam Elise-chanra, de a külsőm hamar elveszítette azt a bájt, amit ő örökké képes volt megőrizni, utána már ez sem számított. Nem voltam szép, magamat sosem láttam annak, de ahogy mások tekintettek rám, a bájosság valamilyen feslett mása lehetett, amit felfedeztek bennem. Éhesek voltak ezek a pillantások, és túl korán kaptam meg őket; nagyon sok időnek kellett eltelnie, mire megtanultam őket helyesen dekódolni, és addigra mindegy volt, mert minden következményét megtapasztaltam.

Normálisnak tűnt, még ha fájt is, ezért Osamu gyengédségét (ezt a két szót egymás mellett látni mindenkinek groteszk lehet, aki valaha ismerte őt) meglepetten, már-már zavartan fogadtam. Nem volt olyan erőszakos vagy birtokló szerető, mint lehetett volna, mert tudta, hogy az övé vagyok, más nem szakíthat el tőle, nekem viszont ez olyan hihetetlen volt - mert, mint mondtam, én is ismertem őt. Néha, kettesben egészen más ember volt, mint amikor valaki más is látta, vagy amikor dolgozott; gyakran voltam mellette a Dokkmaffiában. Hozzáedződtem az ottani körülményekhez, így amikor Osamu megfogta a kezemet vagy Chuuya megsimogatta az arcomat (ez szigorúan baráti gesztus volt, én semmit sem láttam mögötte), néha sírva fakadtam, mert annyira más volt mindentől, amit ismertem, hogy megriasztott és nem tudtam másképp reagálni. Ezt a síró-pityogót viszont hamar háttérbe szorították a körülmények, és olyan kemény burkot növesztettem, ami méltó párja volt a Dazai Osamu imázsnak; koravén, keserű és kemény gyerek, akiből hiányzik a legtöbb, korára jellemző vonás és érzelem, és akármilyen apró, bő tíz évvel többnek tűnik valós életkoránál.

Lehettem volna én is Mori sensei szeme fénye, de egy darabig ösztönösen menekültem mások szeretetétől, amíg még emlékeztem a korábbi életem lenyomatára. Az ott tapasztalt szeretet beteges volt és féltékenység övezte. Nem akartam ismét kiemelt figyelmet kapni, mert féltem a következményektől, különösen, miután a testem változni kezdett, és Ozaki-san elkezdett nagylánynak nevezni. Kellemetlen volt, ami ezután történt, mert semmit sem akartam tudni vagy felfogni abból, amit elmondott nekem, csak a figyelmeztetés maradt meg kristálytisztán: vigyázz magadra. Ez a testem megóvását jelentette, de valójában csak a méhemre korlátozódott; senki nem akart volna vesződni egy teherbe ejtett gyereklánnyal. Minden mást, ami talán ennél is borzalmasabb volt, már elszenvedtem korábban, új életemben is csak átalakult. Egyetlen kéretlen érintést sem tudtam elhárítani, csak azt válogathattam meg, ki legyen az okozója.

A Dazai-Nakahara kettőshöz húzódtam, mert mellettük biztonságosnak számított az élet, akármilyen veszélyes vagy önkárosító dolgot műveltek általában. Valamiért ezek a fiúk szerettek engem; Chuuya biztosan, és Osamu is megkedvelhetett idővel, talán csak azért titkolta sokáig, hogy Chuuyával ellenkezzen és ezzel bosszantsa. Barátok voltunk és ragaszkodni kezdtem hozzájuk, ami ismét egy felesleges, veszélyes érzelem volt, de szükségem volt valamilyen támaszra, miután a szüleimet és az idősebb testvéremet is elvették tőlem.

Rettenetesen egyedül voltam és senki sem vigyázott rám, ezért kezdtem el még az egyébként közönyös Mori senseit és a hűvös modorú Ozaki-sant is kedvelni. Jól bántak velem a körülményeinkhez képest és ez elég volt; csupán azért, mert egyikük sem bántott, képes voltam minden kérésüknek eleget tenni. Sosem fogtam fel, mennyire torz valakit azért szeretni, mert nem bánt, holott ez csak egy alapvető elvárás egy másik emberrel szemben, nekem azonban régóta megbillent a belső iránytűm. Még a manipulációt is megbocsátottam Osamunak (igazából nagyon ritkán haragudtam rá, és azok józanul szemlélve jelentéktelen dolgok voltak), mert elhitette velem, hogy a döntéseink helyesek és számomra kifizetődőek, hogy függő státuszom kívánatos, hogy amit tesz, nem rossz, és végül, hogy később jelentős oka lesz, amiért szakított a Dokkmaffiával, és én sem veszítek sokat, ha kitartok mellette.

Addigra fülig szerelmes voltam belé, így ha csak annyit mond, megyünk, a világ végére is követtem volna. Chuuyát és az anyámat-apámat jelentő felnőtteket sem sajnáltam, csak később, egy-egy magányos órában jutottak eszembe. Olyankor sírtam egy kicsit, de Osamu előtt sosem mutattam gyengeséget, mert tudtam, hogy kihasználja; olyan ösztönösen, hogy talán észre sem vette, hogy velem is így viselkedik, de annyira megfontolt volt, hogy csak önmagamat hitegettem ezzel. Valójában biztosan pontosan tudta, hogy mit tesz és annak milyen következményei vannak, de nem érdekelte, megingásaim járulékos veszteségek voltak számára.

Néha képesek voltunk eljátszani egy normális életet, de ismertük egymást, és tudtam, mikor hazudik boldogságot. Ő is átlátott rajtam, sokszor akkor is, amikor én őszintén hittem önnön boldogságomban, és egyetlen szóval vagy gesztussal képes lett volna megingatni, ő viszont, talán sajnálatból, sokáig meghagyott ebben a hazug állapotban. Annál fájdalmasabb volt, amikor ezt a burkot én magam repesztettem meg, és egy szemvillanásnyit elkaptam az addig titkolt valóságból. Kutattam és olvastam, így tudtam, Mori sensei, de bármilyen más orvos milyen jelzőkkel illetne, ha megvizsgálna. Három-négybetűs mozaikszavak repkedtek a fejem felett, ami minden kilengésemet igyekezett kategorizálni.

Maréknyi gyógyszert kaphattam volna, de nekem csupán egyszer volt erre szükségem, amikor annyira magam alatt voltam, hogy minden jobb meggyőződésem ellenére egyenesen az üvegből ittam a keserű pálinkát, hogy erőt gyűjtsek a fejem melletti késtartóról levenni a legélesebb kést, majd beledöfni a nyakamba. Részeg lettem, hányinger kerülgetett, és betámolyogtam a fürdőszobába. Fogalmam sem volt, hol van akkor Osamu; talán a szobába zárkózott, talán elment otthonról, de akár a Holdon is lehetett, nem figyeltem rá és mozgásait nem vettem észre. Kirántottam a zsinórt Osamu régi köntöséből, ami ott lógott az ajtó belső felén, hurkot kötöttem a végére, a másik felét pedig a tőlem két fejjel magasabb zuhanykabin felső peremére csomóztam. A hurokba dugtam a fejem, az egész testsúlyomat rogyadozó lábamra engedtem és lehunytam a szemem; addig maradtam így, amíg fekete foltok kezdtek táncba a szemem előtt és még tovább fokozódott a gyomrom háborgása.

Valahogy lekapartam a torkomról a feszes selyemövet, majd meglepően higgadtan leszedtem a zuhanyzó tetejéről a zsinórt és úgy fűztem vissza a köntösbe, mintha csak a földre esett volna. Visszamentem a konyhába, leültem a késtartó alatti székre, és hosszan, talán órákon át maradtam mozdulatlan. Többet nem ittam, de a fejem kótyagos volt, elhagytak a gondolatok és az érzelmek. Az öngyilkosságot tervezgettem, amíg a késeket bámultam. Le kellett volna kapnom egyet és leszúrni magamat; fel kellett volna állnom, kimenni az egyik hídhoz a város mélyén, és vízbe vetni magamat, vagy egyenesen legyalogolni az óceánhoz, és hagyni, hogy elvigyen a sodrás. Láttam magam előtt, ahogy leveszem a cipőmet, ráhajtogatom a ruhámat, majd ugrom és fulladok. Valahogy megnyugtatott a gondolat és fájdalmas volt utána visszatérni a valóságba.

Osamu sok ilyen epizódomat látta, de annyira normálisnak tekintette őket, hogy hosszú évekbe telt rájönnöm ellenkező voltára. Ő is gyakran próbált öngyilkos lenni, de amikor felvetettem neki, hogy haljunk meg együtt, csak a fejét csóválta. Akkor nem volt alkalmas rá az időpont, és ő, bármennyire vártam, nem kért fel erre; mintha sosem lett volna megfelelő meghalnom, akármennyire vágytam rá.

Osamu fájdalmasan erősen kötött magához és ezzel az élethez, mert én bármennyire pusztulni akartam, azt a legtöbbször nem láttam helyesnek, hogy ő megelőzzön vagy éppen kövessen benne.

Amikor Osamu, még régen, a Dokkmaffiában egy marék gyógyszertől kábultan feküdt a szobájában és Chuuya próbálta magához téríteni, csak két érzelmem volt: fájt és követni akartam. Ő végül magához tért és olyan vidáman folytatta az életét, mintha nem egy sikertelen öngyilkosság után lett volna. Minden erre tett megjegyzést viccel ütött el; ez a kettősség személyisége részét képezte, és nagyon sokáig tartott megérteni, mi rejlik mögötte.

Hozzám hasonlóan magányos és elgyötört volt, de ő fenn tudta tartani egy teljesen eltérő élet látszatát, míg én darabokra estem és ezek a részek próbáltak meg életben maradni . Megvetettem ezt az igyekezetet, mert önellentmondást okozott; részben halni, részben élni vágytam, és ez tetteim szabotálását eredményezte önmagam által, sosem jutottam egyről a kettőre. Nem voltam elég erős és eltökélt meghalni, de még mindig vágytam utána. Haladékokat és kapaszkodókat adtam magamnak, például, hogy élnem kell, amíg ezt vagy azt be nem fejezem, és amikor az esemény bekövetkezett, egészen üres maradtam. Korábban egyszerűen azt gondoltam, meghalok tízéves, tizenkét éves, tizenhárom éves, tizenhét éves, tizennyolc éves, húszéves korom előtt, és így tovább, ahogy a dátum egyre inkább kitolódott, de nem leltem sok örömet a nekem megadatott években.

Furcsa volt, mert néha boldog voltam, néha játékos voltam. Benne voltam a Chuuyával és Osamuval közös mókákban, tudtam nevetni és amikor nevettem, az olykor egészen őszintének hangzott, és amikor a fiúk megdicsérték a mosolyomat, az csak még nagyobb boldogságot okozott - valódi volt, de nem az enyém, és ennek ellenére is meghalni akartam.

Fárasztó így élni, nem is tudom, miért erőlködöm még, hogy sikerüljön. Sosem lehettem Dazai Osamu jó felesége, és ő sem volt klasszikusan jó férjem, csak a kettőnk közti összhangot fűztük egészen szorosra a gyűrűváltással és a hangzatos szavakkal. Kapaszkodtunk egymásba, és egymáson keresztül az életbe, amitől mindketten szívesen megváltunk volna; olyan ostoba körülmények nem engedték, amit, ha elég elszántak vagyunk, nagyon egyszerűen félre tudtunk volna tenni. Úgy látszik, ahogy öregszünk, úgy vész ki belőlünk az impulzív döntés képessége. Már nehezen emelek kezet magamra csak azért, mert pillanatnyilag szenvedek. megnőtt a tűrőképességem vagy egyszerűen közönyössé váltam a helyzetem iránt. Elmúltak mély és heves értelmeim, és az erre képes részem sem tisztel meg jelenlétével manapság, aki csupán fél évvel ezelőtt is gyakori vendég volt ebben a házban. Még a nevét is tudom, de azzal, hogy én ki vagyok, ritkán vagyok tisztában.

Gyakran, amikor a nevemen szólítanak, megrettenek, és nem tudom, kihez beszélnek; csak tanulás eredménye, mint az emlékezésnél, hogy biztosan hozzám szól az, aki rám néz, és tőlem vár választ egy beszélgetésben. Mégis, a név annyira idegen tőlem sokszor, hogy magamban csodálkozom, hogy nem veszi észre az a másik is, hogy én valaki más vagyok, mint akinek gondol, sem külsőre, sem belsőre nem hasonlítok hozzá. Osamu látszólag közömbös erre, de tudom, talán még nálam is jobban képes elkülöníteni ezeket az idegen részeket, ha feltűnnek előtte. Chuuya nyíltabb volt nála, és gyakran említette, hogy a viselkedésem megváltozott, de ilyenkor csak azt kérdezte, jól vagyok-e, én pedig, mert jól hazudtam, mindig képes voltam igennel felelni. Neki elég volt ennyi, ha mosolyogtam rá, és bólogatva biztosítottam, hogy minden rendben. Szerettem, ha visszamosolyog, mert ha feszült, aggodalmas vagy mérges volt, néha féltem tőle, és ezt a reszketeg ént nem szerettem a közelében tudni.

Ha Osamu listát vezetett volna, az évek során sok-sok feljegyzése lehetett volna rólam, amiknek mind külön nevet adhatott volna. Néhány rész nevét tudtam, de nem mondtam el neki; feleslegesnek tűnt, és nem is akartam, hogy találomra más néven kezdjem szólítani azon az egyen kívül, amire megtanultam minden helyzetben odafigyelni, akkor is, ha a lehető legtávolabb álltam tőle az adott pillanatban. Az ő és egykor Chuuya kis becézéseit is szerettem, de mintha még ezek közé is más-más részeket növesztettem volna. Chuuya játékos Angyalkája és Osamu csipkelődő Virágszála más-más viselkedést eredményezett. Néha még a hangom is megváltozott, ha beszélgettem velük, amit, ha tinédzserként érdekelt is, egyszerűen a kapcsolatunk milyenségével okoltam. Tudtam, hogy az ember ösztönösen magasabb hangon beszél azzal, akit tisztel vagy akitől fél, mélyebben azzal, akit lenéz, és egészen elváltozott, kedveskedő tónusban a szeretteivel, így legalább a hangszínváltásaimon ki tudtam igazodni. Mostanra felismertem, hogy csak részben volt így; egyszerűen ennyi különböző embernek, aki voltam, nem lehetett ugyanolyan a hangja, ahogy a gesztusainkban, vonásainkban, minden apró dologban hatalmas eltéréseket tudtam felfedezni.

Fogalmam sem volt, hogy a fiúk, vagy Mori sensei mennyi jelentőséget tulajdonít ennek. Egy formálható gyerek, egy kiforratlan tini vagy egy bizonytalan fiatal felnőtt esetében szinte várható volt, hogy bizonyos dolgokra hol így, hol úgy reagáljon, de létezésem már túlmutatott ezen. Nem voltam normális, ahogy senki más sem a Dokkmaffiában, de nekik másféle problémájuk volt, mint nekem, és az övéket legalább megpróbálták kezelni. Én maradtam, aki voltam: Dazai Osamu zaklatott, depressziós barátnője, és inkább viseltem ezt a címkét, mint hogy hagyjam, hogy megpróbáljanak nekem másikat találni.

Féltem bárkit is közel engedni magamhoz egy bizonyos határvonalon túl, ami furcsának tűnt olykori heves ragaszkodásom és beszédességem mellett; ez utóbbiakat igyekeztem tudatosan visszafogni. Nem volt biztonságos felfedni magamat, mégis megtettem apránként, azzal a kettővel, akiben a legjobban sikerült megbízni. Azonban, aki mellettük lettem, valaki más volt, mintha az ott töltött időben újjászülettem volna. Nem volt fogalmam róla, ki voltam kettejük előtt, és idővel már nem is akartam tudni, csak elfogadtam a jelen állapotot.

Biztonságos, kényelmes és jó élet volt, nem vágytam vissza a korábbiba, ahonnan a zavaros emlékeim utolsó nyomát is sikerült kiirtani magamból. Nem volt családom, nem volt senkim, és hirtelen egészen újat kaptam; az, hogy milyen korlátokkal és tilalmakkal járt mindez, a végeredményt tekintve nem számított. Szerettem az életemet a Dokkmaffiában, és valamiképp szinten is tartottam magamat; olyanná váltam, amilyen egy normális gyerek lehetett volna, és amint ez az időszak elmúlt, olyan lettem, mint egy kis, komoly felnőtt, aki elég okos és higgadt minden tette végkimenetelét előre kiszámítani, így képes mentesülni a kudarcoktól.

Mondhatni, sikeres életet éltem: voltak barátaim, volt egy fiú, akit szerettem, és volt egy test, aminek erejére büszke voltam. Voltak szüleim, akik dicsértek és vigyáztak rám, voltak mindennapi kalandjaim, és volt legalább valamilyen halvány célom és jövőképem, de mostanra egyik sem maradt, csak a kötelesség, hogy Dazai Osamu feleségeként muszáj életben maradni. Nemcsak ezzel a teherrel, hanem önnön valómmal is meg kell küzdenem minden egyes percben, és ilyenkor érzem, jó volna bedobni a törölközőt és az egészet magam mögött hagyni. Nem akarok ismét én lenni a szajha, aki húsz évvel idősebb férfiakat kísért a szemével. Nem akarok elesett lenni, és állandóan rettegni másoktól. Nem akarok sírni, nem akarok dühös lenni, és nem akarok gyilkolni puszta kézzel. Nem akarok olyan szavakat kiejteni a számon, amik annyira idegenek tőlem és nem akarok másokat megsemmisíteni ezekkel a szavakkal. Nem akarom azt érezni, hogy rongy vagyok, sem azt, hogy én vagyok a világ istennője. Nem akarok újra két emberrel hálni. Nem akarom, hogy bárki megérintsen vagy bárki tudomást szerezzen az állapotomról. Nem akarom, hogy bárki szánjon vagy szeressen. Nem akarom, hogy vonzónak találjon és szerelemre lobbanjon irántam. Nem akarok elutasított és megvetett lenni; nem akarom, hogy kioktassanak; nem akarok hangokat hallani a fejemben; nem akarok tükörbe nézvén undorodni magamtól. Nem akarok szégyenkezni, nem akarok, hogy mások beszéljenek rólam, ha nem ismernek tiszteletet velem szemben. Azt sem akarom, hogy bárki rám gondoljon, mert undorodom és rettegek attól, mi járhat a fejükben. Nem akarok tárgy lenni, nem akarok ember lenni, nem akarok semmi sem lenni többé, és nem akarom azokat az álmokat, amik olyan emlékekkel vannak tele, amik nem a sajátom. Nem akarom magamat felzaklatni ezzel, megnyugtató egyszerűen kilépni ebből.

Könnyű a testem, mégis olyan nehéz a mellkasom, mintha egy óriás trónolna rajta. Ez megint olyasmi, amitől sírni tudnék, de rég megbeszéltem már magammal, hogy nem sírok, akkor sem, ha senki se látja. Utálok sírni, utálom, mennyire elcsúfítja az arcomat. Néha nem bírom elviselni a saját látványomat, vagy azt, ahogy másik rám néznek. Eltakarom az arcomat, mint egy gyerek, aki azt képzeli, hogyha ő nem lát másokat, akkor fordítva is így van, pedig csak az agyából rekeszti ki a valóságot.

Vannak részek, amikre büszke vagyok magamban, de ezeket hirtelen egy kezemen is fel tudnám sorolni. Mori sensei a jó természetemet dicsérte, mintha teljesen megfeledkezett volna minden korábbi zokogó hisztériás rohamomról; Ozaki-sannak a szép tartásom és az arcom formája tetszett; Chuuya a szememet, Osamu pedig a kitartásomat dicsérte; ezek mellett mintha meg sem látták volna, hogy okos vagyok, következtetőképességem Osamuéval, míg hideg, számító lényem Mori senseijel vetekszik. A szépségem elhervadhat egyszer, de jelenleg teljes pompában virágzik; az erre érzékeny Ozaki-san és Chuuya most biztosan boldog, ha lát, mert a kezük nyomát lehet felfedezni rajtam.

Kettejük jó ízlése közel állt a saját szépségről alkotott ideámhoz. Példaképeim voltak, amikor volt erőm igazán törődni magammal, így olyan finom hölgy benyomását keltem, akiből képtelenség kinézni, hogy melegítőben és papucsban lépjen ki a házból, mégis, még az is természetesen áll rajta. Ezek miatt nem lehet átlagosnak nevezni. Gyakran megjegyezték, hogy van valami különös a kisugárzásomban, amit én mindig csak a képességemnek tulajdonítottam, így egészen természetesnek vettem, hogy nem tudnak velem mit kezdeni; azonban, mikor hozzám hasonló képességhasználók mondták, kénytelen voltam rajta mélyebben elgondolkodni.

Megfoghatatlan másságom talán képességtől független kondíciókból fakadt. Lehetséges, hogy minden alkalommal valaki mást láttak helyettem, ez érthetően zavart okozott. Még számomra is kellemetlen volt ráébredni, hogy más vagyok, mint akinek addig magamat gondoltam (még mindig ostobaság magamról beszélni, mert nem tudhatom, ki vagyok én ebben a pillanatban, és ki lesz majd, aki ezt a történetet befejezi), a legegyszerűbb módja volt ezt félresöpörni. Nem törődtem vele, mert így könnyebb volt, és a viselkedésem mintha a valóságot is meggörbítette volna: a világ kénytelen volt alkalmazkodni ahhoz, ahogy magamhoz álltam, és nem fogadtam el, ha valaki megkérdőjelezte az igazságom.

Az írás haladék volt, de többé nincs mit mondanom magamról. Osamu mindig sokkal érdekesebb volt nálam, és több szót érdemel, mint amennyit eddig kapott a tollamból. Szeretem ezt a férfit, ha a kapcsolatunk bizarr volta mellett őszintén lehet ezt szerelemnek nevezni. Úgy érzem, magamra találtam benne, segített nekem kiteljesedni. Kolonc is egyben, ami az élethez köt, és rávesz, hogy reggelente legalább én felkeljek az ágyból, mert muszáj valakinek gondoskodnia kettőnkről, ha ő nem alkalmas. Élni kényszerít, amit néha bánok, de most képes vagyok elviselni, és hálás vagyok neki, amiért ő is elvisel engem, minden gondommal együtt. Biztosan nem erre számított, amikor megállt és úgy döntött, felemel magához.

Felsorolhatatlanul sok dolgot tett meg értem, és ha néha szigorú volt hozzám, tudom, azt is csak későbbi jólétem miatt tette, így nem tudok rá haragudni. Kedves nekem ez az ember, ezért én is igyekszem kedves maradni számára, akkor is, ha nem beszélek vele, mert félek beszélni magamról. Mégis ő az, aki a lehető leginkább ismer, sokkal jobban, ahogy én magamat tudnám, mert ő az egész folyamatot kívülről, de egészen közelről látta. Mégsem osztja meg a tudását velem, csak figyel, ami bosszantó, mert úgy tűnik, hatalma van felettem, az egyetlen szerencsém, hogy nem él vele vissza.

...vége?