Dazai Osamu és elbeszélő, underage, nemi erőszak, manipuláció, bántalmazás.

Ez egy olyan rész, aminél kérek minden tizennyolc év alatti olvasót, hogy forduljon vissza. Alapvetően nem olvasásra szánt fejezet, de egy gyereket sokkal jobban megviselhet, mint egy felnőttet, és aki kihagyja, nem marad ki semmiből; nincs romantika, nincs kellemes olvasásélmény, nincs benne semmi jó. 

Azokat is megkérem, hogy tegyék le a fejezetet, akik kifejezetten szeretik Dazai Osamut. Én is szeretem őt, személye, pontosabban a neve itt csak allegóriája valami másnak, nem állt szándékomban a róla alkotott pozitív képet lerombolni.

Az események egy másik szempontból, finomabb köntösben olvashatóak voltak az Agónia 19. fejezetében, Fyodor és olvasó felállásban - ez kiegészítésnek, de független elbeszélésnek is tekinthető.

Nincs mit mondanom, nincs okom magyarázkodni vagy mentegetőzni, de akik a sok figyelmeztetés ellenére mégis elolvassák és aggódni kezdenek vagy szánakoznak, azoknak szól: ne tegyék, nem érdemes. 

N. D.

2024. 02. 29.

.

.

.

.

.

.

Volt egy barátom, Dazai Osamunak hívták. Megcsókolt, amikor tizenegy éves voltam, és úgy tűnt, tetszik neki. Azt mondta, játék, és én szívesen játszottam vele, mert nagyon fontos volt nekem a barátsága. Könnyen és gyorsan hangolódtunk egymásra, és talán addigi nehézségeim után (mert mindig én voltam a lány, akinél akadt jobb barátja másoknak) jólesett, hogy nem néz le engem, ellenkezőleg, csodált, istenített egy kicsit.

Most már tudom, hogy mindez számítás volt; egyszerűbb számításnak gondolni, mert ha nem volt tudatában, mit tesz (és tudom, pontosan tudta, mit akar), akkor nem tudom hibáztatni sem, inkább sajnálnom kellene érte, és sokáig őt magam helyett sajnáltam, többé nem szeretném magam elé helyezni.

Ez a barátom, Dazai Osamu, gyakran csókolt meg azután. Egyszer sétáltunk valahová, egy kietlen helyen, és megállított; kigombolta a nadrágomat, benyúlt a bugyimba és csinált velem valamit, ott, az út szélén állva. Remegett utána a lábam. Ez ugyanekkor történt, tizenegy éves voltam. Ő tudott valamit, amit én nem, és ez volt az egyik bizonyítéka.

Sok mindenre megtanított már azelőtt is, és valahogy mindent, ami történt, természetesnek vettem. Megbíztam benne, mert semmi okot nem adott rá, hogy kételkedjem benne, vagy félelmet keltsen; miért féltem volna valakitől, aki fiatalabb volt nálam? Ez később megdőlt, amikor erősebbnek bizonyult, mind mentálisan, mind a fizikumát tekintve. De nem számított, ha hatalmasabb, tényleg méltón isteni lettem volna, még akkor sem tudom megfékezni, amit tett velem, mert a nem nem hatott, a sírásnak és tiltakozásnak sem lett hatása. Egyszerűbb volt hagyni, amit akart, mert gyorsabban szabadultam.

Tizenöt éves voltam, amikor egyszer annyira megijesztettem ezzel a rongybaba állapottal, hogy legalább egyszer megállt és megkérdezte, hogy vagyok. Nem válaszoltam, mire megrázott; oldalra csapódott a fejem fektemben.

Egyszer, körülbelül ekkor, sírtam és pánik tört rám; megrémültem a tárgytól, amit belém akart szuszakolni (nem az első alkalom volt); akkor először használta a játékszereit rajtam. Valószínűleg hatalmat érzett ekkor, én pedig alárendelődtem, hol volt már az egykori voltom? Lehet, hogy imádott, de nem helyzetett maga fölé többé, már ha valaha tette; talán sosem tekintett rám eképp, talán apránként én veszítettem el a státuszomat, és ahogy cselekvésképtelen és öntudatlan babává tettem magam, ő is elkezdett velem így bánni, és ha kezdetben nem is, valamikor, igen hamar, játékká váltam számára. Elővett, ha akart, jól érezte magát velem, a szó másodlagos, tárgyiasított értelmében, majd eltett, de messzire sosem engedett magától. Dazai Osamu igyekezett kontrollt gyakorolni az életem minden részén, majd végül az elmém felett is, és be kell vallanom, piszkosul tehetséges volt benne.

Ez a barátom képes volt egy teljesen hétköznapi szót kiölni belső szótáramból, mely hatás annyira erős, hogy még tizenhat év elteltével is talán kétszer ejtettem ki, egészen véletlenül, és bűntudatot érzetem utána. Talán jól bemutatja, mekkora befolyással bírt felettem és ennek maradékától igyekszem szabadulni ezzel a memoárral.

Dazai Osamu sosem érte be a második hellyel életemben, és tett róla, hogy elsőnek, egyetlennek és kizárólagosnak tartsam. Bár barátok voltunk, és hittem barátságunk tisztaságában (tizenegy éves voltam, semmit sem tudtam még a valódi baráti kapcsolatokról), ő olyan elemeket szőtt bele és tett abban az értelmezésben egészen természetessé, amiket legfeljebb egy tizenöt évvel idősebb ember tett vagy kívánt volna.

Ez az ember azt mondta, feleségül vesz. Tizenegy éves voltam.

Ez az ember meztelenre vetkőztetett és maga elé térdeltetett, amikor először találkoztam vele. Tizenegy éves voltam, ő egy hónappal kevesebb nálam. Nem számított, én mit teszek vele, úgy tűnt, egyszerűen abban leli kedvét, hogy a testemen kalandozhat a szája. Amikor tiltakoztam, valahogy lenyugtatott, és én enegdtem, mindent megengedtem neki, mert Dazai Osamu azt tanította, ilyennek kell lennie egy barátságnak.

Súlyosan sérült lehetett ez a gyerek, valószínűleg már az enyém előtt sérült a lelke és a szexualitása, de nem engedhetem meg magamnak, hogy szánalnat érezzek iránta, mert még saját bármilyen betegsége sem lehetett e tettei feljogosítója.

Dazai Osamu megrontott engem, és elmúltam már húszéves (egészen pontosan elmúltam huszonhat, ő is ennyi lehet már), mire egyáltalán tudatosítottam. Nagyon sokáig képzeltem, hogy ez normális, de hosszú ideig nem is gondoltam erről semmit, és egészen eltávolítottam magamtól. Mintha az a sok minden nem is velem, hanem egy másik, szerencsétlen gyerekkel vagy kamasszal történt volna.

Nem nekem dugtak fel egy tucat filctollat, amikor negyedikes voltam.

Nem nekem dugtak fel parfümös üvegcséket a fürdőszobában.

Nem engem térdeltettek fel és nyaltak ki hajnal négykor a gyerekszobámban.

Nem engem kényszerítettek annyiszor 69-re úgy, hogy azt sem tudtam, mit csinálok.

Nem engem csókoltak meg annyiszor úgy, hogy nem kívántam. Nem az én ruhám alá nyúltak be, nem én vagyok rosszul máig is a kezek emlékétől, nem nekem kell most Dazai Osamu miatt hánynom.

Nem történt meg semmi ilyen, és nekem volt egy barátom, akit Dazai Osamunak hívnak.

Gyakran jut eszembe, amikor nem kívánom, gyakran álmodom is róla. Talán rendbe tesznek a gyógyszereim annyira, hogy ne törődjem vele, mert nem lehet visszacsinálni, de bárhogy igyekszem, túl idős lettem, és kezdek képtelenné válni arra, hogy úgy tegyek, mintha valóban, soha meg se történt volna.