Akutagawa x Reader, depresszió, DID, öngyilkosság, erotika érintve

Két napja írtam, de most (2024. 02. 14.) ezzel boldog Valentin napot kívánok. (Két oda nem illő bekezdést töröltem a végéről, az egy külön sztorit érdemelt volna.)

Nagyon keveset és ritkán írtam Akutagawa Ryuunosukéről, beleértve a BSD karaktert, a BTA karaktert, és magát a szerzőt, de volt egy érzésem egy reggel és úgy gondoltam, hozzá illene a legjobban. Van az a fajta szomorúság, amit vele a legjobb feldolgozni, ebben az állapotban a művei is gyakran jutnak eszembe.

p.s.: nagyon beteg vagyok, és rémisztő látni egy-egy írásomban évekre visszamenőleg, hogy ennek az állapotnak ordító jelei voltak, csak sosem vettem észre.

.

.

.

.

.

.

Akutagawa Ryuunosuke és te csendben feküdtetek a sötétben. Fogtad a kezét, amit az utolsó csók közben lehúztál a mellkasodról. Cirógatása nem volt ellenedre, amikor megfogta a melled, mégsem kellemesen, inkább rémülettől nehezedett el a tested. Egy pillanatra túl fiatalnak érezted magad ehhez, pedig, ha pontos akartál lenni, Ryuunosuke néhány héttel fiatalabbnak bizonyult nálad.

Vissza sem tudtál emlékezni, hány napja, talán hete nem értetek így egymáshoz, mégis, a csókból érezhető szenvedély és gyengéd, de határozott céllal vezérelt keze érintése megdermesztett. Hiába vártad, hogy végre zavartalanul együtt lehessetek, ami ritkaságnak minősült. Mintha olyan kétségbeesetten vágytál volna az intimitásra, hogy mire eljött az ideje, egy hajszállal túlsiklottál a határon, és addigi várakozásodat közöny és iszonyat váltotta fel.

Szelíden simogattad Ryuunosuke ujjait, a vállához nyomtad az arcodat. Tudtad, hogy összezavarodott, (légzése ritmusának változása elég volt, hogy kiolvasd) és lehunytad a szemed. Te sem így akartad, de elég régóta ismerted őt, hogy ne akarj hazudni.

– Ne haragudj, Ryuu, túl szomorú vagyok ehhez.

Megmozdult alattad, magához húzott, és mintha még a sötétben is igyekezett volna a szemedbe nézni. Nem lattátok, csak sejtettétek egymást, akár az aggodalmat az ő arcán. Összepréselted az ajkad, és mélyebben nyomtad arcodat a ruhájába, mert nem akartad, hogy megérezze a könnyeidet. Akkor már legalább hatodszor sírtál. Néhány alkalomnak tanúja volt, de a legtöbbet igyekeztél leplezni. Nem olyasféle hazugság volt, mint belemenni egy nem kívánt aktusba; ezzel kímélted őt, mert nem akartad a tanácstalanságát látni.

Megkérdezte, mi a baj és mit tehet érted, de tudtad, hogy semmit. Nem küzdhet valamivel, ami megfoghatatlan és nemcsak anyagi valója, hanem neve sincs, szomorúságot, kedélybetegséget, kimerültséget nem lehetett volna ráhúzni. Régebbóta nem voltál jól, mintsem tudatában lettél volna, így, hiába akartad, neki sem voltál képes megmagyarázni.

Össze voltál zavarodva. Ryuunosuke csókja egy pillanatra boldoggá tett, így válasz helyett felemelkedtél és hevesen csókolni kezdted. Kerested azt a szemernyi örömet és melegséget, ami átjárt, mielőtt a varázs megtört és úgy érezted, egyszerűen fáradt vagy ehhez. A szex, a beszéd, a létezés maga egyaránt belefért az utalószóba, mégis, legalább az elsőt hajszolni kezdted. A csókok azonban nem adták azt az érzést, mint először, és Ryuunosuke sem vágyón, inkább testedet óvva, aggodalmasan szorított magához.

Fogalma sem lehetett, mi zajlik benned, mert nem tudtál vele beszélni. Egyikőtök sem volt jó az érzelmei kimutatásában, kordában tartásában vagy megértésében. Ő lobbanékony, te túl érzékeny voltál általában, és soha vissza nem fordítható károkat okozott, ha ez az állapot felcserélődött. Nem akartad bántani őt, és soha semmit sem tett, amiért elutasítottad volna, akkor mégsem voltál képes úgy viselkedni, ahogy a helyzet megkívánta, megragadni a szerető és egy törődést igénylő csecsemő állapota közt félúton pedig elviselhetetlen volt.

Megállíthatatlanul sírtál és dühös voltál miatta, végül már dühös sem, csak üres és mérhetetlenül szomorú.

Gyakori volt, amit csupán rossz napnak neveztél, de ha nem óvod annyira Ryuunosukét magadtól, rossz életnek hívtad volna. Megfért a fejedben szeretni őt és naponta átlagosan négyszer gondolni az öngyilkosságra. Nem tetted meg, mert... Miért? Ezen nem szoktál gyakran gondolkozni. Fáradt és fásult voltál hozzá, mintha az egésznek semmi jelentősége nem lett volna.

*

Amikor másnap reggel szájon csókolt és megkérdezte, hogy aludtál, képes voltál rámosolyogni és azt mondani, jól, minden rendben, holott megint két órával korábban ébredtél a kelleténél. Állandóan kimerült voltál, mert rosszul aludtál és ébren is fárasztó volt színlelni, de valójában nem játszottad meg a boldogságot. Boldog voltál, egy részed állandóan képes volt örülni, csak az összes többi rohadt el, mint egy magányos alma a konyhaasztalon. Egymás mellett léteztek benned ezek az ellentétes, egymással párhuzamos valóságok, ami annyit ért, mintha a helyükön semmi sem lett volna.

Megsimogattad Ryuunosuke arcát, átölelted, a vállára hajtott fejjel belélegezted a ruhája és a bőre illatát. Kellemes, meleg és otthonos volt. Aznap akkor gondoltál először öngyilkosságra.

Hálás voltál, hogy nem lát a fejedbe, és a kilengéseidet leszámítva elég ügyesen leplezted azt a másik valóságot. Mosolyogtál, azt mondtad, szereted, amikor elengedted őt, és végignézted, hogy lép ki a szobából. Ryuunosuke biztosra vette, hogy ott leszel, amikor hazaér, de te közel sem voltál olyan biztos benne.

Csak a hite tartott még életben, mintha béklyóként kötött volna a föld ezen oldalához. Nem hagyott sírba bukni, de nem számított. Életedhez hasonló üres, ismétlődő fájdalom várt volna a pokolban is, de itt legalább osztozhattatok benne, a magány talán tovább nehezítette volna. Időnként azonban ölni tudtál volna az egyedüllétért – nem másokat bántottál volna, csupán az a számító hang, ami gyakran kísérte a gondolataidat, azt mondta, ha csak negyed órára egyedül lehetnél, vége lenne, ezt az egyedüllétet azonban átvitten, nagyobb távlatokban értette.

Kapcsolatok, Ryuunosuke nélkül nem lennél, ahol, de közel voltál, hogy ez se érdekeljen többé. Voltak pillanatok, amikor eszedbe sem jutott, mit váltana ki belőle.

Mindez akkor távoli volt, még öngyilkosnak lenni is kimerült voltál. Lefeküdtél, a fejedre húztad a takarót. Lassan, csukott szemmel vetted a levegőt. Ryuunosukét ez a szokásod kikészítette, mivel sosem lehetett benne biztos, gyenge lélegzeted mikor fog egészen elállni.

*

Kétféleképpen reagálhatott a helyzetedre, de voltatok már olyan közeli viszonyban, hogy a hamis meggyőződéseiből fakadó a gyengének vesznie kellt sosem vetette oda, akkor sem, ha őszintén így gondolta. Nem képeztél kivételt, csupán nem tartott gyengének: bizonyos szempontból Ryuunosuke sokkal esendőbb volt nálad. Szántad és nem akartál visszaélni a bizalmával. Senkit sem engedett közel magához, az egyetlen kivétel pedig ekképp elárulta volna.

Mellette igyekeztél jól lenni, és ő is a legjobb formáját mutatta. Azonban ketten együtt sem tettetek ki egy egészet, és beláttad, bárhogy igyekeztek, sosem fog sikerülni.

Megtetted, amit lehetett. Néha bűntudattól vezérelve mintafeleségként viselkedtél, mintha különben borzasztó társa lettél volna, de ezek, épp, mint a csókja okozta öröm, rövid életű fellángolások voltak. Nem tudtad, hogy hol romlott el minden, és többé nem is kerested az okát. Életre voltál kárhoztatva, igyekeztél hát a legtöbbet kihozni belőle, mégis, amikor ébren feküdtél és nem tudtál elaludni, nem Ryuunosukére gondoltál; valójában elég ritka jutott eszedbe. Körbe-körbe jártál egy téma mentén, ahová akkor is visszatértél, mikor úgy tűnt, végleg megfeledkezel róla.

Képtelen voltál boldog lenni, de többé nem kapaszkodtál abba, ami néha-néha egy kis örömet okozott. Iidegen hévvel vetetted magad Ryuunosuke ajkára és nyakára minden alkalommal, ha tehetted, és ő sosem állított meg, de nem is biztatott folytatásra. A kezed, ami a hasán vagy a combján időzött a takaró alatt, ilyenkor rögvest kibújt a ruhája alól.

Sokszor nem tudtatok mit kezdeni egymással, hiába alkottatok egységet, de ez sem érdekelt többé. Beletörődtél, nem küzdöttél ellene, és nem vágytál változásra. Megtanultad, hogy a vágy csak szenvedést és fájdalmat okoz, mégis képtelen voltál a létezés mélyebb, egyszerűbb szintjére, feledésbe és közönybe merülni, pedig éveket vészeltél át ott korábban.

Ez a fél-élet kimerítő volt. Tükörvilág két oldalán kellett létezned: az egyik a valóság volt, a másik a te belső realitásod. Tükör-éned odaát Ryuunosukével igyekezett ragyogóan boldog lenni, és néha elhitted, hogy csupán azt az egy valóságot ismered, de sokáig nem tudtad az ottani levegőt szívni.

Valami véglegesen elromlott. Talán egy fogaskerék volt törött benned, de senki sem akadt, hogy megjavítsa. Ryuunosuke megtette, amit tudott, de ez meghaladta a képességeit, és ahogy ismerted őt, neki sem ártott volna, hogy valaki a törött alkatrészeit helyrerakja. Lehet, hogy te voltál rá az egyik megfelelő ember, és igyekeztél is, de a ténnyel nem tudtál mit kezdeni: addig senkit nem menthettél meg igazán, amíg magad sem voltál rendben, de magaddal nem tudtál és nem is akartál törődni.

Legalább még nem sírtál – ez mosolygásra késztetett, mégis összeszorult a gyomrod. Meddig maradsz ebben az állapotban és meddig tudtok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, amikor ez csak torz vetülete volt egy másik valóságnak?