Fyodor x Reader

Romantikus ömlengés arról, milyen a nem megfelelő emberbe szeretni, vagy hasonló. Téma miatt ideillik.

Szeretettel ajánlom egy drága barátomnak, sok közös teázgatásunk és írólétünk megbeszélése során jutott eszembe - párhuzamot senki ne keressen a fenti mondatom és eközött, nem estem vele szerelembe.

.
.
.
.
.

Fyodor csodálatosnak tartotta, mennyire kiszámítható az emberi természet. Újra és újra ugyanazokat a köröket futották le vele a legváltozatosabb (valójában, alaposan megnézve, nyomasztóan egyhangú) emberek, akik még ahhoz is jelentéktelennek bizonyultak, hogy nevüket és arcukat huzamosabb ideig megjegyezze, pedig különben kiváló volt a memóriája. Legújabb, első látásra kedves ismerőse azonban a név és arc emlékére érdemesnek bizonyult, részint előbbi különlegessége, részint az utóbbit megfestő és ragyogóvá tevő belső tulajdonságok miatt. Fyodor ezekkel szívesen foglalkozott, de nem olyan lelkesen, amennyire kívülről tűnhetett. Csupán jól begyakorolt fogásokkal élt, amiket olyan kiválóan elsajátított a társadalomba való beilleszkedés eredményeképp, hogy már oda sem figyelve alkalmazta őket, mintha személyétől egészen független volna.
Szerette eszmecseréit ezzel a kedves ismerőssel, bár hamar nyilvánvaló lett számára, hogy ők ketten kölcsönösen megfigyelik egymást, és feltérképezve a másik ki nem mondott gondolatait, egy belső, tűpontos képet állítanak fel, amit eszükben sincs felfedni. Fyodort szórakoztatta, kíváncsivá is tette, mit láthat belőle ő, és a róla alkotott modellje mily mértékben tér el a valóságtól, mivel, bár magához képest sokat beszélt, valójában keveset adott ki magából.

Intellektuális partnere kivívta tiszteletét. Egyszer-kétszer magában, talán egyszer hangosan is Osamuhoz hasonlította, majd figyelte a reakciókat, de ő csak nevetett. Nem vette rossz néven, tudta, érezte, hogy teszteli őt, de akkor egyszer csak őszinte csodálat beszélt Fyodorból - és az is válasz volt neki, ha partnere ezt nem vette észre.

Sokszor találkoztak egy teára, mert Fyodor ezt igazán szerette, és amíg a csésze tartalmának fogyaszthatóvá hűlését várták, szelíd mosollyal, végig a másik szemébe nézve, csendesen, elemzőn várta, hogy beszéljen, és figyelte azt a szintén megbúvó figyelmes fényt az ő szemében, ami annyira rokon volt a sajátjával.

Vizsgálták egymást, de olykor lejjebb engedték a falakat - Fyodor szándékosan, mert nem volt félnivalója; ismerte ennek a történetnek minden betűjét, már akkor, amikor csak az első mondatokat vetették papírra. Újabb ígéretes kezdet és újabb nagy veszteség volt, de meglepte őt a végkifejlet, ami felé tartottak; ez a meglepetés bizsergető és kellemes volt, mert a kiszámíthatóság utáni fordulat mindig elkápráztatta.

Ritkán érzett érdeklődést, ritkán szeretett, a sivárság elnyúló időszaka után azonban a pillanatnyi lelki felüdülés megmozgatta és újult érdeklődéssel fordult a beszélgetőtársához. Szellemi társtalanságban élt, és ha rátekintett, sokat érezte úgy, valóban Dazai Osamuval van dolga; csupán csinosabb és finomabb volt nála, egyébként hajszálpontosan, még szokott öltözékében is hasonló volt hozzá.
Fyodor, talán e közös pontok miatt, gyengéden egyre többet engedett meg vele szemben magának, közben olykor a reakcióit figyelte. Nem akarta térdre kényszeríteni őt, nem akarta siettetni a hanyatlását, partnere mégis, mielőtt legkisebb jelét is felfedezte volna, hullani kezdett, és Fyodor, a démon, kinyújtotta a karját, hogy megtartsa.

Intellektuális, finom eszmecseréik során sokszor tartotta a karjában, simogatta meg a kaját vagy az arcát, végig a szemébe nézve, érzések után kutatva, de amikor felfedezte a nyilvánvalót, mosolyogva és szeretettel tekintett el tőle; egyszerűen jelt kapott, hogy elérkeztek a következő felvonáshoz. Nem voltak érzései mindeközben, ahogy soha azelőtt nem foglalkozott különösebben ezzel a szalonjátékkal, amit finom szavakba, tartózkodó, mégis feszültséget keltő udvariasságba és könnyű bókokba csomagoltak. Neki ilyen volt a modora, másoknak ilyen az ideálja, így általában anélkül szerettek belé, hogy akár a kisujját is mozdítania kellett volna, és ismét belesiklott egy ilyen kiszámítható, de számára nem kellemetlen félreértésbe.

Sosem volt túl közvetlen vagy bizalmas, tartózkodott a felesleges érintésektől, de új és akkor egyetlen társát szívesen érintette meg, ha tehette, mert a bőre tiszta és puha volt, és a haja simogatásért könyörgött, Fyodor pedig olyan rég nem ért egyetlen méltó ellenségén kívül senki máshoz, hozzátéve, Osamu játékos érintését ugyanennyire szerette. Gyönyörködtette az a bátorság, ami csak hajszálnyira volt az ostobaságtól, amikor valaki megközelítette őt, és hiába kapott minél többet belőle, láthatóan nem riadt meg tőle.

Lassanként megnyugodott, hogy ő sem félt, mert szerette, ha ott van a közelében. Úgy tűnt, őszintén, de ismerte magát, és ha partnere egyszerűen eltűnt vagy megszűnt volna, nem sok könnyet hullajtott volna utána, ha nem károsítja meg az elvesztése. Nem volt az érzelmek embere, jobban hitt a számításokban és a racionalitásban. Könnyen félre tudta söpörni azokat a valójában soha egészen meg nem élt érzéseket, amik a nagyobb terveiben csak akadályozták volna. Nem hagyta magát elgyengíteni a szívével; egyszerűen függetlenedett tőle, és az érzés képességét annak a felszínes Fyodor-maszknak adta, amit látni engedett magából, és aminek, úgy tűnt, óriási mások feletti hatalma.

Fyodor nem számolta az előtte elbukottakat, de legkedvesebb társa akkor, két kurta évszak alatt már a második volt, bármily keveset érintkezett emberekkel ilyen viszonylatban. Várta a már ismert mozzanatokat, a szerelmeslevelekben foglaltak valóra váltását, amiről persze képtelenség lett volna nyíltan beszélni, és a kedves üzeneteket sem nevezték szerelmeslevélnek. Vonzalom tárgya volt és az alany őt is vonzotta; belefeledkezett a szemébe, élénk arcát látta maga előtt, amíg az üzeneteit olvasta és hasonlóan könnyed, de jelentőségteljes válaszokat adott rájuk, köztben mosolygott, és szívesen képzelte el a benne foglaltakat. Az a finom csukló simogatást követelt, az álla, arca jól illett Fyodor hűvös kezébe, és szerette, ha a selymes kis fej pihen a vállán, és a haja illatát egészen közelről szívhatta magába. Fyodor bensője mégis, még eközben is hideg és fekete volt, minden érzést, amit érezni vélt vagy sejtetett, átengedte a maszk-önmagának, akit tátsa könnyedén és bármikor elérhetett, ha kívánta. Ő mindeközben nem érzett, mert ne volt rá szüksége, és mintegy két lépésre állva magától figyelte az eseményeket.

Folyton azon tűnődött, mikor fogja ezt a kis lelket is összezúzni magával és miért vágyik ő önként a kézre, ami tönkre fogja tenni. Az ajka méreg volt, mégis, Fyodor gondolatban és cirkalmas szavakkal övezve oly gyakran és szívesen simította a kezére, arcára, nyakára, már csak az volt hátra, hogy megpecsételje az egészet, és szájon csókolja. Ő mégis inkább várt, arra, hogy partnere tegye meg; vagy fejezze ki az akaratát, hogy vágyik rá, vagy csak csókolja meg őt, ami számára kellemes, de régóta várt fordulat lett volna.

Sokszor és örömmel játszadozott ezzel a csókkal, ahogy társa a kezével szabadidejében, ártatlan mesék keretei között, melyben Fyodor itt-ott megérintette, ahol jólesett neki, és a saját testét, amiben a legkülönlegesebb a szelleme volt csupán, szintén a rendelkezésrére bocsátotta. Szerette ezeket. Szerette, amennyire képes volt szeretni, de nem volt tisztességes, hogy a végtelenségig játsszon vele, ő pedig a becsület és egyenesség élő képének tartotta, mintha nem tudta volna, kivel van dolga, és Fyodor nem egyszer bizonygatta volna szelíden, kérlelhetetlenül a tévedését. Mégis, ezzel tovább erősítette önmaga nyíltságát, és még vonzóbbá vált abban a ragyogó, tiszta szempárban, ami gyakran függött rajta a csészék fölött.

Mindenüket megosztották, mint a testvérek vagy a leggyengébb jóbarátok, olyan romantikus, szoros közelségben, amit a szem már meg sem különböztet a szerelemtől. Nem is volt nagy eltérés, mert Fyodor annál távlatosabban, nagyobb összefüggések mentén vizsgálta a világot, nem akadt fent azon, hogy egy-egy gesztus vagy mondat ilyen szigorú minőségét elemezgesse. Természetességgel beszéltek gondolatokról, mely a sajátjuk volt, de kimondva mintha egymástól kölcsönözték volna, és játékos élvezet lett felfedezniük minden újabb, egészen apró vagy hatalmas hasonlóságot.

Fyodor hosszú idő után úgy érzete, hazaért. Otthon volt ebben a friss kapcsolatban, mely melegebb és biztonságosabb volt, mint pétervári két hideg, fehér szobája, és jó illatú, mint a kedvenc, régi könyve. Szívesen fogta meg társnője kezét; néha ingert érzett, hogy megcsókolja, végül nem tette, pedig olyan apró, udvarias gesztus lett volna, amivel zavarba hozza őt, és nem titkolt élvezettel figyelte, hogy kap színt egyébként sápadt arca.

Sosem olvasta vissza a leveleket, de szívesen gondolt a tartalmukra, és őt is gyakran idézte eszébe, különösképp, ha épp hiányolta (mert hiányzott neki, és meglepődött, hogy képest ezt az űrt érezni), vagy nem tudott elaludni. Kedvessége itatta át a napjait, olyan észrevétlenül lett a részese, mint egy hosszan lappangó betegség, de mert kellemes volt, Fyodor nem akart tőle megszabadulni, csak türelemre intette magát, és várta, mi lesz a társa következő lépése, és milyen mértékben tapogatózhat irányába.

Egy jól ismert keringőn mentek végig; alig értek egymáshoz, de ez a kevéske érintés, a pillantások és a csendek beszédesebbek voltak minden direkt utalásnál. Fyodor észlelte a veszélyt, mely csak a partnerét fenyegette; elindult a lejtőn, aminek a vége az iránta érzett menthetetlen szerelembe torkollt, és ő nemhogy megállította volna, segítő szándékkal taszított rajta egyet, amikor azt bizonygatta, képes megállítani a lábán.

Fyodornak azonban mindez mindegy volt. Nem érdekelte különösebben, szereti-e őt, komolyan vágyik-e rá, vagy csak költői túlzással él, ha megemlíti, hogy hal el a neve az ajkán. Egy elveszett ember benyomását keltette, akinek Fyodor volt az egyetlen mentsvára, ő pedig odanyújtotta a kezét, átölelte, pusztulásba vonta magához, mert gyengédsége, könyörgése, édes, önkéntes alávetettsége olykor megmozgatta benne a vágyat, hogy uralja ezt a lelket és testet, hogy boldoggá tegye, amennyire képes rá, mert kicsi volt az esély, hogy végül elkerülje, mégsem akarta összetörni magával.

Kedvesét rosszul mérte fel, végül erősebbnek bizonyult nála. Fyodor, a két lábon járó tapintat, hátrált tőle és biztosította szándékai tisztaságáról. Fátylat borított mindenre, eltekintett minden kétes rezdülésétől, és nem kísértette őt tovább magával, de tisztában volt vele, hogy legkésőbb az első hó lehulltára valamelyikük meg fog törni; ismerve magát, ez pedig csak a kisasszony lehetett, akinek még mindig olyan drága és nélkülözhetetlen volt az ő társasága.

Fyodor szerette őt, és akkor először sajnálta, hogy nem futották be az unalomig ismert történet minden kacskaringóját. Ő megállt félúton, pedig Fyodor kész volt vezetni, így minden változatlan maradt. Az első gyümölcs volt, amit kívánt, de nem kaphatott meg, és még tanulta, hogy számoljon le a veszteséggel, ami nem számíthatott valódi veszteségnek; a hölgyet igazán sosem birtokolta, pedig egy édes, hosszú percig kész volt a lába elé omlani, hogy Fyodor, ha van benne irgalom, felemelje magához. Azonban ők ketten egyenrangúak voltak, és Fyodor épp ezt szerette. Társat és nem feláldozható gyalogot látott benne, ez volt sok nemes tulajdonsága közül az egyik, amiért olyan elragadónak tartotta.

Szerette, amennyire a helyzetükben képes volt a szeretetre, és erről sokszor biztosította. Még mindig vágyott rá, hogy megsimogassa a haját, hogy átölelje őt, hogy homlokon csókolja ismét, de annyira ingatag volt a helyzetük, hogy ezzel csak ismét, ördögien kísértette volna. Kész volt felelősséget vállalni a tetteiért, de hölgye jobb erkölcsűnek bizonyult nála; bár gyakran nevezte magát elítélendő bűnösnek, Fyodor sosem gondolt rá, hogy ítéletet mondjon felette.

Várta, hogy megnyugodjon, addig félretette a köztük lejátszódott, forró epizódot. Rá nem volt jellemző ez a hő, bárki, aki ránézett, a Néva befagyott vizét, a tajgát, a nagy pelyhekben hulló havat láthatta benne, még elvont gondolat sem volt a pokol tüze, ami a szemében égett, mert Fyodor nem a klasszikus pokol, hanem az ész jeges poklának démona volt, de ez a felsoroltakkal nagyobb rokonságban állt, mint az ismert bibliai értelmezéssel. Fyodor volt a Tél, aki a nyár és friss tavasz gyermekeit csábította magához, de egy sem volt képes életben maradni a földjén; túlságosan különböztek ahhoz, hogy kitartsanak, nem bírták elviselni őt, és végül mind belerokkantak a túl nagy teherbe, amit magukra vettek ezzel a vonzalommal. Talán mindegyikük őrült volt, és sosem szerettek belé, csak ragaszkodtak egy róla alkotott ideális, de hamis eszményképhez, hölgye azonban túl jól ismerte őt, róla erről nem lehetett volna beszélni. Ő maga fagyos tavasz volt, amikor rügyeztek a fák, de a hirtelen lehűlés veszélye bármikor elpusztíthatta életüket. Fyodor érezte a hajában az első virágok illatát, mélyen pedig a halál leheletét, és úgy találta, tökéletesen illenek egymáshoz.

Az összes korábbi ilyen afférja kéretlen, zavaró és kellemetlen volt, némelyiktől szánalmat, mástól hideg megvetést érzett, és nem örült, hogy érzelmeket váltanak ki belőle, mert azt jelentette, hatottak rá, bármilyen kis mértékben. Az undor, ami végül felerősödött, mindig egyszerű és gyors megoldásokra vezette. Nem érdekelte mások szívének épsége, mivel nem gondolkozott rajta velük szemben, de lelki rokonát annyira közel érezte magához, hogy más bánásmódot érdemelt. Megfogadta, lehetőségeihez mérten boldoggá teszi, és megad neki mindent, amit helyzetük enged; ő innen lépett vissza, és ítélte Fyodort is visszavonulásra.

Néha igyekezett úgy jót tenni magával, hogy azzal nem feltétlenül árt másoknak. Fyodor nem akart mindenáron pusztítani, elvei, céljai és a felmerülő akadályok késztették rá, benne azonban nem egy újabb nehézséget, hanem kellemes pihenőt, feltöltődést és melegséget látott; mindazt, amit olyan sokáig kénytelen volt nélkülözni.

Szerette a találkozóikat, szerette hallgatni a beszédét a lehető legkisebb és legkevésbé jelentős dolgokról, csupán a hangja miatt, mert olyan kifejező és élettel teli volt, hogy virágokkal borította be egyébként párás és hideg, fehér lelkét. Napsugarakat fakasztott, behatoltak a jégvirágos ablakon, ahogy együtt ültek a belvárosi teázóban, és ezek a fények megpihentek az ő aranyhajában, visszacsillantak Fyodor hideg szemében. Vele minden pillanat ilyen volt; meleg, kedves, fojtott, ingerekkel teli, és Fyodor azt vehetett ki belőle, amire épp szüksége volt: törődést, vágyat, alávetettséget, játékosságot, társnője mindenre képes volt felelni.

Néha csodálta azokért a tulajdonságokért, amiket ő csak tettetni tudott, de hamisítatlan teljességükben figyelhette meg benne, és olykor ezt kifejezésre is juttatta. Természetesen, puhán dicsérte, mert nem esett nehezére bánni a kedves szavakkal, mint egy valódi úriembernek, vagy mint egy szélhámosnak, akinek a súlytalan bókok üveggyöngyként; tömegesen, de érték nélkül peregnek ki a száján.

Fyodor tudott mértéket tartani. Megválogatta a szavait, és amit neki mondott, sokszor egészen komolyan gondolta.

Egyszer azt mondta neki, szép, és később ezt a szépséget nem tudta száműzni a gondolatai közül. Betetőzte a valóságát, mintha végre egyszer fordult volna a kocka, és nem egy óvatlan nő habarodott volna bele, hanem ő kezdett volna épp ilyen véletlenül, de megállíthatatlanul zuhanni. Megálljt parancsolt magának, mielőtt eltévedt volna ebben a soha meg nem írt regényben, amit kettejük összefonódó világa érdemelt volna, és visszatért a tényekhez: hölgye és ő kényszerű távolságban voltak egymástól, és hogy óvja magától, Fyodor ezt nem is volt képes megszüntetni. Azonban a modora nem változott, beszélgetéseik nem ritkultak, és Fyodor már korábban nyugtázta, hogy vannak ajtók, amik érdekes helyekre vezethetik, csak meg kell várnia, hogy a partnere, ha akarja, bármelyiket kinyissa.

Nagyfokú szabadságot adott a kezébe, mert tudta, hogy nem fog ártani neki. Sok mindent, csupa váratlan jót szúrt le abból, ahogy partnere ezt az ajándékot fogadta, még bizonyosabbá tette Fyodort, hogy érdemes a figyelmére, és mindkettejüknek csupán előnyére válik egymás társasága.

Teáztak, ahogy eddig, és nem beszélgettek többet szerelemről. Valódi téma sosem volt köztük, megmaradt a lányszobai ábrándok szintjén (ezek a lányszobák sokszor fülledtebbek voltak egy sokat látott bordélynál), és Fyodor várt. Nem számítóan, és nem is próbálta őt kedve szerint terelni, de várt, mert sejtései voltak a jövőről, amik, bár vele szemben egyszer fájóan tévedett, általában végül csalhatatlannak bizonyultak.

Napfény árasztotta el a hálószobáját, és rá gondolt. A beszélgetéseik meleget kölcsönöztek számára, úgy éltették a belsőjét, mint ahogy az ő puha keze melegítette a hideg ujjait, amikor mesélgetései közben olykor erősen, de tűnődve fogta Fyodor kezét, és az ujjait simogatta. Fyodor kezdte, de ő fejezte be ezeket az érintéseket, és láthatóan egyikük sem bánta, azonban Fyodor megfogadta, hogy a legközelebbi találkozón egyetlen, udvarias ölelés után rábízza magát - próbált jó lenni és nem megrontani őt sem önmagával, időnként bármilyen kívánatosnak látszott, hogy mindent megtegyen vele, amit a hölgy néhány korábbi alkalommal olyan fojtottan, esengve kért tőle.

Mindez viszont önámítás volt. Fyodor megint idomult mások elvárt érzéseihez, a normalitás látszatát keltve, mintha nem is önmaga, hanem Dazai Osamu lett volna. Neki nem állt érdekében hazudni, csupán elhallgatta az igazságot: elemző elméje azonban tökéletes társra talált a másikban, és kezdte azt érezni, értékeset vesztene el, ha bármi miatt többé nem tudna vele érintkezni. Úgy lavírozott tehát, ami mindkettejük számára a legkellemesebb volt és megadta neki mindazt, amire pillanatnyilag vágyott és lelkiismerete terhe mellett hajlandó volt elfogadni.

Függőben maradt köztük néhány érintés és csók ígérete. Ez a feszültség érezhető volt egy-egy pillantásban, érintésben, mosolyban vagy csendben két mondat között; kisasszonya és ő is úgy tartották, a csendjeik sokszor kifejezőbbek bármennyi beszédnél, és örömmel burkolóztak hallgatásba, egymással szemben ülve.

A regény folytatása még váratott magára, de mindketten tudták, hogy a lezárásnak hitt pont csak egy fejezet végét jelentette - Fyodor engedte hölgyének azt a csalóka, másfél napig tartó biztonságot és bizonyosságot, hogy megmenekült tőle, de ő önként szállt vissza hozzá, mert nem tudtak meglenni egymás nélkül, és talán egyikük sem vágyott rá igazán.