//maffia Dazai, Chuuya, megcsalás, indulatkezelési gondok//

– Mi bajod van? – Osamu megállt fölötted. Két csók közt járt a nyakadon, de nem néztél rá. Makacsul fordítottad a fejed a fal felé, és a hasadra simult keze után kaptál.

– Most ne – kérted halkan, egyre szorítva a jobbját. – Ne vedd le.

– Miért? – A lábaid közé térdelt, újabb csókot nyomott a nyakadra. – Mi a baj?

– Nem akarom.

Előbb is gondolkozhattál volna, akkor nem sodródsz ilyen lehetetlen helyzetbe Dazaijal. Akkor viszont már késő volt. Nem tudtál a szemébe nézni, még úgy se, hogy az egyiket kötés takarta. Fél pár barna szem eljövendő haragja elég volt, hogy pánikba ess, és a leggyengédebb érintését is ellökd magadtól.

Osamu persze nem szerette, ha elutasították. Nem a szex, pusztán az engedelmesség miatt: a Dokkmaffia legfiatalabb végrehajtója megszokta, hogy nem nagyon szegülnek ellen az akaratának.

Tudtad, milyen birtokló, és milyen forrón imádja a tested. Másodpercek alatt képes volt kirángatni a ruhádból, csak azért, hogy gyönyörködjön benned alatta, mielőtt a bőröd érintetlen részeit harapásokkal borította el. Nem tudtál ellenállni a csókjának, és hamar alatta találtad magad az ágyban, de foggal-körömmel küzdöttél azellen, hogy a pólód alá nyúljon.

– (Név). – A hangja borzongató volt. Osamu, még mindig feletted térdelve az állad alá nyúlt, hogy a fejed maga felé fordítsa. Erőlködtél, és kitépted magad a kezéből. Lehetetlenül viselkedtél, ez gondolkodóba ejtette. Keskeny ránc húzódott a két szeme között, és csak mélyült, amióta nem néztél rá.

– Ne – motyogtad, ahogy megpróbáltál kifordulni alóla. A mellkasodhoz szorítottad a kezed, de Osamu megragadta a csuklód, és a takaróra nyomta. Nem tartott erősen, de lebénított a félelem. Mozdulni sem tudtál alatta.

– Mit csináltál? – Ahogy hánykolódtál, a tekintetetek találkozott. Mindketten túl fiatalok voltatok ezekhez az érzésekhez, mégis mély, sötét haragot láttál az arcán, ami felerősítette a pánikodat.

Megérdemelted a szigort, az idegességét, de a vonásait megkeményítő balsejtelmet felfedezni kínszenvedés volt. Szégyellted magad, nem is értve, mit keresel vele, abban az ágyban. Számtalanszor szeretkeztetek már, mintha egyszerre akartad volna bepótolni az összes elmulasztott alkalmat, mióta kiléptél a gyerekkorból, de ettől csak a tested vált nővé. A lelked, az eszed, a legtöbb vágyad egy buta gyerekét maradt.

Ha mentegetni akartad volna magad Osamu előtt, ez lett volna az ütőkártyád. Magad sem tudtad megfogalmazni, de ez volt a helyzet: nem láttad át a döntéseid súlyát, hiú voltál, részegített a figyelem és a sosem tapasztalt törődés. De mindennek a gyökere az volt, hogy túl fiatal voltál a saját játszmádhoz. Tizenöt évesen nem fogtad fel, hogy működik egy párkapcsolat. Tetézve azzal, hogy Osamu volt a választott társad, még nagyobb bajba kerültél.

Küzdöttél, hogy kiszabadulj alóla, de a csípődre ült, és a kezedet sem eresztette el. Keményen préselt a matracba, pedig a képességének köze sem volt súlyhoz vagy gravitációhoz. Nem sokkal nyomott többet nálad, de hajtotta a vallatói rutin, téged pedig elhagyott minden erőd. A tehetetlenség könnyeket csalt a szemedbe, és hamarosan hangosan sírtál Osamu alatt. Ő ettől megzavarodott. Lelketlen volt, veled mégis próbált emberi lenni, a könnyeid ezért is gyakoroltak olyan nagy hatást rá.

– (Név) – suttogta, félretéve a végrehajtói hangot –, mi a baj?

Osamu lehajolt, csókot akart adni a homlokodra, de elfordítottad a fejed. A hajadba simult az ajka, kis, frusztrált nyögése a halántékodat érte.

– Ne... ne nyúlj hozzám! – Megmozgattad a karod a szorításában. Csodálatos mód a keze engedett, Osamu a csuklód helyett a csípődet fogta tovább.

– Miért? – Az ujjait bedugta a pólód alá, te sikítva kaptál utána. Osamu hideg tekintettel, már az előbbi zavar nélkül figyelte a küszködésed. Fel akartál ülni, kihúzni a kezét a ruhád alól, és lelökni őt a párnák közé, hogy végre elfeledkezzen a testedről, de Osamu nem hagyott felkelni. Közel hajolt az arcodhoz, és megismételte: – Miért, (Név)? Magyarázd meg, mit csináltál magaddal.

A sírástól és a stressztől nehezen kaptál levegőt. Az arcod kipirult, a szemed feldagadt; mindened a szégyen vörösét és a zúzódásaid színét öltötte magára.

Úgy érezted, belehalsz, ha Osamu leveszi a pólódat. Harapások és szívásnyomok fedték a hasad és a melled, de csak néhány régi folt származott tőle, az utolsó együtt töltött éjszakáról. Nem lett volna szabad vele lenned, amíg ezek a nyomok el nem tűntek rólad, de együtt éltél vele, és Osamu nem tudott várni.

Ritkán láttad, de ahhoz nem elég kevésszer, hogy amit műveltél, titokban maradjon. Nem fekhettél le vele állandóan sötétben, és nem foghattál minden harapást rá, ha Osamu egyszerűen nem szokott törődni a hasaddal. Ő a combodat, a csuklódat, a nyakadat szerette. Olyan helyek megszállottja volt, amit vagy nem takarhattál el ruhával, vagy annyira mélyen volt, hogy senki sem láthatta meg rajta kívül.

Senki, Nakahara Chuuyát leszámítva. Fogalmad sem volt, hogy keveredtetek végül egymásba: Chuuya őszintén érdeklődött irántad, vagy csak Osamut akarta bosszantani vele. Sosem tett semmit, ha nem voltál egyedül, és hallgatólagosan egyikőtök sem beszélt Osamuról.

Chuuya egyszer azt mondta neked, hogy te vagy a legszebb lány az egész maffiában. Ehelyett az egész világra is hivatkozhatott volna, fülig pirultál a bóktól. Szimpla kedvessége kitüntetett figyelembe fordult, és hiába voltál tisztában azzal, milyen keményen udvarol neked, egyenesen egyszer sem hárítottad el. Imponált pici, sokat gyötört lelkednek, hogy nemcsak emberszámba vesznek, a fiúk bomlanak utánad.

Úgy érezted, selejt vagy. Nem szeretted magad, mintha sosem lehettél volna elég szép, vékony, ragyogó és jó, hogy bárki szeretettel bánjon veled, legalább a külsőd miatt. Amikor előbb Osamu, majd röviddel később Chuuya is kinyilvánította, mennyire kíván téged, túltöltődtél az addig hiányolt kellemes, forró büszkeséggel.

Osamu messze feletted állt, de ragaszkodott hozzád, és kicsi, sötét szívét könnyedén uraltad. Szeretted őt, de ennél jobban szeretted azt érezni, hogy számítasz, és végre nem azt kívánják, hogy te halj meg, hanem valaki a vágytól épp érted, miattad akar meghalni.

Hagytad, hogy Chuuya megcsókoljon. Mindketten tüzet fogtatok a nagy lángon égő szexualitásban, és mire kijózanodtál, harapások egész sora virított rajtad.

Sosem feküdtél le vele, ennyire mindig hűséges voltál Osamuhoz és az iránta érzett szerelmedhez, de Chuuya és te nagyon sok mindent megismertetek egymásból. Ennek a felfedezésnek a nyomait próbáltad elrejteni Osamu elől, hiába. Általában tudta, mikor elég, de akkor nem törődött a vergődéseddel: erőszakkal húzta fel a pólót a nyakadig, majd hosszan, némán tekintett rád.

Félrefordultál, már az egész testedet rázta a zokogás. Osamu lassan eleresztett és leszállt rólad. Nem mertél ránézni, csak a lépteit, majd egy hatalmas puffanást halottál, a fejed felett. Osamu a falba ütött, hajszálrepedések hálója futott szét az ujjai közül. Vakolat pergett az ágyra, vékony rétegben szitált a hajadba.

– Miért? – Az sem lett volna súlyosabb, ha azt kérdi, ki volt az. Nem tudtál felelni, mert amit tettél, sosem gondoltad át. Megkezdett, lázas ábránd volt, aminek se te, se Chuuya nem jutottatok a végére, így Osamunak sem tudtad volna megmagyarázni. Nem értette volna meg, mit éreztél, amikor Chuuya rád mosolygott, vagy megfogta a kezed és az ujjaidat csókolta. Milyen volt tudni, hogy végre egyszer nem mások uralkodnak rajtad, hanem te magad uralkodsz rajtuk. Milyen volt más kezét érezni a nadrágodban, de még közben is Osamu nevét ölni egy idegen párnába. Milyen volt, hogy kétféle, hasonlóan erős szeretet feszítette a szíved: ragaszkodás Osamuhoz és félelem, de nem magad miatt. Volt valami törékeny és nehezen érthető kapcsolat a két fiú közt, és ezt akaratlanul is megingattad.

– Miért feküdtél le mással? – Újabb ütés reszkette meg a falat. Összehúztad magad, magzatpózba kucorodtál az ágyon.

– Én nem... – suttogtad. Újabb ütés, egészen közel. Osamu remegett, az arca egészen elsápadt. Hajszálnyira volt a teljes tombolástól, de még tartotta magát. Téged, bármilyen feldúlt volt, nem akart bántani.

– Miért? – ismételte. A hangja alig szisszenés volt, mégis vágta a csendet, elnyomva a zokogásod.

– Osamu – suttogtad, erőt gyűjtve, hogy megmozdulj. Osamu felhúzta a vállát, a keze megállt a levegőben.

– Ne – mondta, könnyes arcodat nézve. A kezed a takarón maradt. Osamu mereven figyelt, csak a tekintetében volt érzés: csupa keserűség és fájdalom. Nem értél hozzá, pedig belé kapaszkodtál volna. Ha méltónak érzed magad, csókokkal borítod el a testét, de épp amiatt, amiért neki sem engedted, nem nyúltál Osamuhoz. Mocskos voltál, ezt láttad a szemében, ahogy küzdött, hogy visszatartsa magát.

Ez volt Osamu szerelmének a legtisztább megnyilvánulása, és épp akkor vetted észre, mikor két lábbal tiportad el. Remegett az indulattól, hogy valamit széttépjen, összetörjön, hogy megnyugvást találjon, de veled, aki a leginkább megérdemelte volna, még az utolsó percben sem volt képes megtenni.