maffiás Osamu x Reader, 14-5 éves Osamu, kicsivel a Fifteen időszak előtt és után

többszöri öngyilkossági kísérlet és azutáni lábadozás, sérülések, kettős öngyilkosság, mentális betegségek, gyógyszerek, tinédzser depresszó, rossz barátságok, stb. 

Felfogható egy szerelmes történetnek, de nem az volt a szándékom. Felfogható egy kettős öngyilkossági szösznek, ha csak az első csillagig olvasod el, de ha így van, gondold hozzá, hogy Osamu túlélte (minden további esemény megköveteli a BSD kánonban), csak Reader-chan halt meg - de ki és miért is szeretne ilyesmit olvasni?

Nem érzem magamat valami jól, amiről többféle történet is eszembe jutott, ez volt az egyik lehetséges változata. Hiányzott, hogy végre Osamuról írjak, megkönnyebbültem tőle.

Jó olvasást kívánok!

*

Megtiltották, hogy mozogj, mégis, amint képes voltál felkelni az ágyból, gyakran kimentél a kórház nyitott folyosójára, és hosszú ideig támaszkodtál a magas korláton. Ez volt az egyetlen hely, ahol nem választott el rács a külvilágtól. A nővérek óvtak tőle, de a szemed annyira üres volt, olyan kevés érzés és élet maradt benned, hogy már nem számított rá senki, hogy ismét végezni próbálsz magaddal A fájdalmas kudarc, ami oda juttatott, még a gondolkodástól is elvette a kedved, nem jutott eszedbe, hogy kimássz a harmadik emeleti párkányra – a halál onnan egyébként sem lett volna biztos.

Úgy tűnhetett magad számára, halhatatlan, sebezhetetlen vagy, akit arra kárhoztattak, hogy életben maradjon. Túléltél egy nyaki szúrást, ami olyan szerencsétlenül sikerült, hogy csak a vérveszteség végezhetett volna veled, bármilyen erősen igyekeztél, hogy a kés elég mélyre, elég jó helyre hatoljon. Amikor végül a fájdalom és a sokk miatt elájultál, hitted, hogy örökre hunytad le a szemed, végül mégis egy kórházban tértél magadhoz.

Azt képzelted, te vagy az egyetlen fiatalkorú azon az osztályon, különös, hozzád hasonlóan sötét tekintetű felnőttek között, de odakint akkor először találkoztál valaki mással, aki nem lehetett több tizennégy évesnél. Alacsony, vézna fiú volt, szinte elveszett a kórházi hálóingben, és a testét borító szoros kötszerek alatt – olyan volt, mint a tiéd, ami összevarrt nyakadat takarta.

A fiú is tele volt sebekkel, vegyesen a testén és önmagában, ahol valaha, akárcsak te, a lelkét hordozta volna. Nem vett észre, és te is sokára fedezted fel őt, mert hiába fordultál felé, addig átnéztél rajta, míg meg nem mozdult, és bekötött kezét a korlátra rakta. Sötétbarna haja és hasonló szeme volt, de fél arcát is kötszer fedte, alig egy pillanatra láthattad, mielőtt a fejét is a karjára hajtotta és lebámult a kórház akkor csendes, árnyékos parkjára.

Halkan sóhajtott; ez és lassú mozdulatai együtt zavartak meg, és kényszerítettek, hogy legalább rövid időre odafigyelj rá – olyan pillanatnyi felmerülés volt a saját belső világodból, amire, magadhoz térésed óta, igazán ritkán volt példa.

Közel volt hozzád, de nem annyira, hogy ez megijesszen vagy zavarjon – kartávolságon kívül maradt és nem nézett rád, egyre a lenti kertet, a távolabbi utat, a másik világhoz tartozó Yokohamát nézte, azonban elveszett magában, és semmit sem látott valójában a külvilágból.

Összerezzent, amikor kinyílt mögötte az ajtó, és egy nővér, addigi feldúltságát palástolva kijött a szabadba. A fiú felé tartott, látható megkönnyebbüléssel, hogy megtalálta, és halkan megszólította, mielőtt a vállára tette a kezét, hogy elhúzza a korláttól.

– Gyere be, mielőtt megfázol, Osamu. – Gyengéden terelte az épület belseje felé, hangja, gesztusai hirtelen egy törődő anyát idéztek, de felejthetetlen volt számodra, milyen fojtott dühvel, remegő kézzel tárta ki az ajtót, és indult a szökevény betege nyomába.

Csodálkozva nézett rád, amint Osamut elvitte a feltételezett veszélytől (kit érdekelt a hideg vagy az ebédidő, amivel utána csalogatni próbálta őt? Nyilvánvaló volt, hogy csak nem akarta, hogy esélye legyen kárt tenni magában), és megállt, Osamut még mindig a vállánál fogva maga előtt tartva.

– Hát te mit csinálsz itt? Gyere be gyorsan, ágyban kell lenned! Visszaviszlek a kórterembe! – Még minden próbált mindkettőtök anyjának tűnni, és szeretettel nyújtotta feléd a kezét, de az egész sokszor látott színjátéknak tűnt, és olyan kevéssé érdekelt, hogy semmit sem fogtál fel az egészből.

Tűrted, hogy bevezessen, együtt a csendesen, lehajtott fejjel baktató Osamuval. A nővér a szobába is magával vitte őt, amíg lefektetett, és ígéretet téve, hogy hamarosan ebédet kapsz, becsukta az ajtót, de sem megalázó fektetésed alatt, sem távozóban nem szólalt meg, nem is nézett feléd, te viszont egyre csak bámultad őt, mert annyira ismerős volt fájdalmas, fekete kisugárzása.

Egyedül maradtál, de Osamu beférkőzött a tudatodba, és beszélgettél vele magadban, partnerré formálva őt abból a néhány, pontatlan benyomásból, amit odakint szereztél. Jó volt vele foglalkozni, mert kitöltött, és addig sem kellett magaddal törődnöd. Nem marcangolt a fájdalom és a szégyen a sikertelen öngyilkosság miatt, nem kellett az orvos, a terapeuta, a nővérek, az anyád szemébe nézned, nem kellett azon gondolkoznod, mi lesz most, mi lesz holnap, mi vár rád, amint kiengednek a pszichiátriáról – soha többé nem akartál kikerülni onnan. Kellemes volt tompának lenni, nem törődni a jövővel, ami felé állandóan terelni próbált valaki, aki leült az ágyadhoz, és biztos lettél benne, hogy amint lehetőséged lesz rá, újra, most már sikeresen megölöd magad. Ám ezek is, mint minden pillanatnyi felmerülés a közönyből, hamar eloszló gondolatok voltak, valójában már semmit sem akartál, és Osamu is csak a külvilág folyamatos zaklatása miatt, attól való menedékképp kezdett érdekelni.

Csak a nevét tudtad, és azt, hogy valahol ő is ott fekszik az osztályon, így, amikor legközelebb mosdóba menet elhagytad a szobádat, elkezdted az ajtókra helyezett névtáblákat olvasni. A hosszú folyosó végéig sem találtad őt, így visszafelé a saját szobádnál távolabb merészkedtél, és felfedezted a nevét a porta közelében, a kettes kórterem nyitott ajtaján. Dazai Osamunak hívták, de nem lehettél biztos benne, mert nem ismertél elég kanjit, hogy a vezetéknevét pontosan elolvashasd. Nézted a táblát, igyekeztél memorizálni a jeleket, hogy később megnézd egy kanjiszótárban, majd könnyező nevetésre fakadtál, mert régóta ez volt az egyetlen vágyad, ami a jövőbe mutatott, és mennyire értelmetlen volt abban a helyzetben!

A nevetés persze fájdalmat okozott, a seb a nyakadon sajogni és húzódni kezdett. Összeszorítottad a szád, megtámaszkodtál a falnál, és csukott szemmel próbáltad összeszedni magad. Korábban egy darabig féltél meghalni, a fájdalom miatt, de addigra biztos lettél benne, hogy életben maradni még fájdalmasabb volt.

Osamu ekkor érkezett valahonnan, és először nézett rád, mielőtt bement volna a szobába. Tetőtől talpig végigmért, pedig semmi érdekes nem volt papucsodon és kórházi ruhádon. Szenvedő arcodon kiütközött a veríték, még a nevetés, majd fájdalom miatti könnyeid sem száradtak fel, mégis próbáltál egyenletesen lélegezni. Osamu ezt a kínt, majd kiváltó okát, bekötött, sérült nyakad, és korábbi, nem olyan súlyos, már behegedt sebeidet vette szemügyre. Sok vágás volt a karodon, ami csak most, kórházi hálóingben látszott – általában hosszú ujjú ruhát hordtál, hogy eltakarhasd.

Osamu karja, mint a teste nagy része, be volt kötve, de hasonló sebek voltak rajta, és hasonló okból is került kórházba – még a gyógyszerezésetek is nagyjából megegyezett, bár erről egyikőtöknek sem volt tudomása.

Osamu megfogta a karod, mire ránéztél. Tekinteted találkozott fél pár ép szemével, amiben régóta először tűnt fel érdeklődés, és elmosolyodott. Sápadt, beteg arcán valahogy különös volt, nem illett törékeny testéhez és sötét szeméhez, de te ismerted és értetted a gesztust – a helyében ugyanolyan bánatosan mosolyogtál volna.

– Fáj? – kérdezte, de, mert képtelen voltál beszélni, hangtalanul igent formált az ajkad. A bólintás még nagyobb fájdalmat okozott volna; jól megjártad a nyaki sérüléssel, mióta a műtét után kapott fájdalomcsillapítóknak elmúlt a hatása.

Osamu magával vitt a szobába, és az ágy melletti székre ültetett. Kis asztalon gyümölcs és egy kancsó tea volt kettőtök között, érintetlenül állt, mióta bevitték neki a szobába.

– Igyál – mondta, ahogy bemászott az ágyba, és a fejére húzta a takarót –, beledobtam a reggeli fájdalomcsillapítómat.

Nem voltál biztos benne, hogy jól érted, amit mond, vagy, hogy tényleg átéled, ami épp történik. A kancsó alját, majd a neked háttal fekvő fiút sejtető takarókupacot bámultad – az előbbi hétköznapinak tűnt, semmilyen gyógyszert nem fedeztél fel benne, Osamunak pedig csak néhány sötét hajtincse látszott. Mintha fárasztotta volna a beszéd, többé nem szólt és nem is fordult feléd. Osamu úgy tett, mintha nem érdekelnéd, vagy mintha egyáltalán nem volnál a szobában.

Csak azért maradtál, hogy összeszedd magad, nem akartál, nem mertél tölteni magadnak a teából, vagy bármilyen további kapcsolatba lépni Osamuval. Korábban, amíg egyedül feküdtél az ágyban, hosszan beszélgettél vele, de csak fejben, és az egészen más volt, mint ott ülni a valódi Dazai Osamuval. Nem ismerted őt, és úgy tűnt, ha pillanatnyilag fel is keltetted a figyelmét, ő sem akart ismerni téged.

Nézted még egy darabig, amíg a szívverésed csillapodott, és elmúlt a tested fájdalmas remegése. Úgy tűnt, Osamu elaludt – régóta meg se mozdult a takaró alatt, de ha csak színlelte az alvást, akkor is egyértelmű jele volt, hogy ideje magára hagynod őt.

Elmentél végül, de nem emlékeztél később, hogy jutottál vissza az alig tíz méterre lévő szobádba, és hogy húztad te is állig a takarót. Elaludtál, fájdalmas, zaklatott álmok kísértek, és csak késő délután ébredtél fel, amikor a nap már ferdén, vörös fénnyel sütött a padlóra. Két utolsó látogatód az orvos és az éjszakás nővér volt, aki megpróbált kikísérni a fürdőszobába, de nem voltál hajlandó felkelni az ágyból – ismét elmerültél egy, a valódi álmaidnál kellemesebb álomvilágban, ahol volt merszed elfogadni Osamu fájdalomcsillapítós teáját, és zavartalanul beszélgettél vele egész éjszakán át abban a szobában.

Olyan hangulata volt a kórtermének, mint a te gyerekszobádnak – halálszaga volt, és ezt csak olyan ember érthette, aki közel volt a halálhoz – agonizáló öregeket lengett még körül hasonló szag, de kettőtöké nem fizikai, inkább lelki jelenség volt, egy érzés kivetülése, és két személy, aki hasonlóan beteg volt, könnyen felismerte ezt egymásban.

Már nemcsak Osamu volt érdekes számodra, te is felkeltetted a figyelmét, amit az ápolók naivan javulásnak tituláltak. Néha felelgetett kérdésekre, evett, és néhány pohár vizet is hajlandó volt meginni, így nem szorult a feledékenysége miatt két-három naponta egy tasak sóoldatos infúzióra.

Nem számoltad már, mióta feküdtél bent. Az idő Osamu látásával vagy nem látásával függött össze, de mire újra találkoztál vele, mindkettőtökre ráadtak egy könnyű kabátot.

Ismét a nyitott folyosón voltatok – bár hideg volt az ősz, a nővérek még nem zárták be az ajtaját, és Osamu, akárcsak azelőtt, a park fáit, a levelek közt fel-feltűnő sápadt füvet és a kerítésen túli, valótlan világot figyelte.

– Menjünk el innen – mondta, fel sem emelve a tekintetét az útról. – Menjünk, jó? – ismételte halkan, fájdalmasan. – Meguntam itt lenni.

– Nem akarok. – A fejedet ráztad. – Ott rossz volt nekem.

– Itt talán nem rossz? – Osamu hátat fordított a korlátnak, szemközt volt veled. Barna szeme különösen izzott az őszi fényben, mintha egyszerre vörös és fekete lett volna.

Sokszor jutott eszedbe, vajon miért lehet bekötve a másik, hogy megsérült-e, hogy van-e egyáltalán szeme a kötés alatt, de sem azelőtt, sem akkor nem volt megfelelő a pillanat, hogy erről érdeklődj.

Osamu a lényegre tapintott. Változatlanul rosszul érezted magad, csak rövid haladékot kaptál, mielőtt visszatértél volna minden problémádhoz, amit az életed elvételével próbáltál orvosolni. Még mindig ez tűnt az egyetlen lehetséges megoldásnak, de a gyógyszerek miatt keveset gondoltál bármire, ami túlmutatott a téged körülvevő szobán, vagy a melletted lévő fiún – mindig inkább rá, mint magadra figyeltél, az kevésbé bizonyult fájdalmasnak.

Vállat vontál. Megérintetted a nyakad, aki szokásoddá vált, mióta kiszedték a varratokat a sebből, és kötés helyett már csak egy széles ragtapasz takarta. Elég hely volt mellette, az állad alatt, hogy újra próbálkozz... de már tudtad, mire számíts, és azt is, mi lesz a kudarc eredménye. Féltél, de az egész lehetetlen volt: minden éles, szúró tárgyat eltávolítottak a közeledből.

– Ott én sem akarok lenni – nyomta meg a szót Osamu rövid hallgatás után. – Sehol sem akarok lenni – fürkészett tovább, de mire elhallgatott, lesütötte a szemét, maga előtt is zavarba jött a vallomástól. – Talán együtt nem olyan ijesztő – kezdett el a korláton dobolni a háta mögött –, nem akarsz velem jönni?

– Haljunk meg együtt? – Rugdosni kezdtél egy véletlenül odahullt száraz falevelet. Osamu bólintott, amit csak a szemed sarkából láttál, te sem voltál képes többé ránézni. – Hogyan?

– Úgy, hogy ne fájjon többé – suttogta. Erősebben dobolt a korláton, ami idegesített: megfogtad a kezét, hogy abbahagyja, és szorosan a tenyeredbe zártad az ujjait. Osamu keze hideg volt, de hamar átvette a bőröd melegét. Emiatt nem húzódott el tőled: régóta nem tapasztalt semmilyen emberi melegséget. – Állandóan ezen gondolkozom – bökte ki olyan csendesen, hogyha távolabb állsz, hangját a legkisebb szellő zaja is elnyomta volna.

– Ugorjunk.

Addigra elmúlt minden korábbi kétséged. Nem számított, jó ötlet-e, mennyi esély van súlyos sérülésre és mégis életben maradásra, elkapott Osamu tompa meggondolatlansága, ami egyfelől az őrülettel, másfelől az önmaga iránti teljes közönnyel volt határos.

Ahogy a kezét fogtad, különböző eshetőségek futottak le a fejedben egy pillanat alatt: mire felfognád, már vége is; esetleg, Osamu társasága mellett, némi erős gyógyszer is segítene benne.

Gyógyszert lopni lehetetlen volt. Sosem jöttél rá, Osamu hogy csinálja, mikor minden gyógyszerbevételt szigorúan ellenőriztek, akkor is, ha a küszködés negyedórán át tartott. Mégis, hajlandó lettél volna a nyelved alá rejteni a pirulákat, de mindez nem számított, nem egy-két szem kedélyjavító védett volna meg a becsapódás fájdalmától.

Osamu ajánlata azonban több volt, mint csábító; utolsó reményt láttál benne – valaki megértette végre a szenvedésed, és nem akart visszaterelni a nyomorult életed felé, melyre alkalmatlannak bizonyultál, hanem a valódi, egyetlen megoldást kínálta, így próbálva eloszlatni a félelmed, mint egyetlen érzést, ami néha még feltámadt a szívedben.

Nem tétováztatok sokáig. Osamu megfogta a kezed, ujjaid közé fűzte ujjait, miután feltolta magát a mellmagasság feletti betonpárkányra. Követted, hátat fordítottatok a mélységnek: ő a benti folyosóra nyíló üvegajtót, te az összefűzött ujjaitokat figyelted, és utoljára hallottad Osamu mély, lassú lélegzetét, majd, hogy azt mondta, köszönöm, mielőtt hátradőlt, és téged is lerántott magával.

Háromemeletnyit zuhantatok az avarral telt, fagyott földre, amihez Osamunak először a könyöke, neked a hátad csapódott. Tompa puffanás, a levelek zizegése és egy hangos reccsenés után minden elcsendesedett: valahol vér folyt, valami rándult néhányat, mielőtt a béke tökéletes pillanatát az első kiáltás és sietős léptek zaja megtörte volna.

*

Egyikőtök sem halt meg, de sokáig feküdtél eszméletlenül, és mire magadhoz tértél, Osamu már nem volt abban a kórházban. Te is valahol máshol, a város egy másik pontján lábadoztál, és teljesen elengedted magad – minden szál, ami a valósághoz kötött, kicsúszott a kezedből, és meg sem ismerted a fiút, amikor hosszú idő múltán először ment el hozzád látogatóba. A karja gipszben volt, a fejét még nagyobb, még szorosabb kötés takarta, már csak sejteni lehetett göndör barna haját alatta, de veled ellentétben neki újra élénkség volt a szemében, és nem tűnt el, hiába komolyodott meg az arca, ahogy lassan leereszkedett az ágyad szélére, és a tenyeredet simogatta. Sokkal érettebbnek tűnt nálad, míg te annyi viszontagság után, a felelősségtől menekülve visszasüllyedtél a magatehetetlen gyerekkorba.

Tűrted, hogy az ujjaiddal babráljon, nem gondolkoztál rajta, helyes-e, amit tesz, akarod-e egyáltalán, mert semmilyen érzésed nem volt a helyzet iránt. Amióta észlelted, hogy élsz, résztvevő helyett csupán elszenvedője voltál minden eseménynek.

A szüleid nem látogattak meg többé. Fogalmad sem volt róla, hogy azért, mert halottnak nyilvánítottak a kórházban, és a személyedben már égettek egy névtelen holttestet. Azóta Mori Ougai kórházában, a maffiafőnök-orvos felügyelete alatt lábadoztál, név és múlt nélkül – a jövőd pedig azon múlt, ők ketten Osamuval mit szánnak neked.

Osamu, akit semmi és senki nem értékelt, valami szimpátiához hasonlót érzett irántad – mindenesetre könnyebb volt bánni vele, ha ott voltál a közelében, Mori sensei az egyéni kíváncsisága mellett ezért tett előkészületeket, hogy a baleset után mindkettőtöket magához vegyen a kórházból. Osamu, mióta fel tudott kelni, mellette maradt. Időközben akadt néhány feladata, de sokszor üldögélt az ágyadnál, és halkan beszélt hozzád – néha a napjáról mesélt, és már-már vidámnak tűnt, néha komoran hallgatott, végül olyan gondolatokat ecsetelt, amiket, ha megpróbálod, sem tudtad volna megérteni. Szakadék volt köztetek. Neki valahogy, valahonnan, legalább színleg visszatért az élni akarása, de te sérült, törött és üres maradtál, semmilyen igyekezettel sem tudott volna megtölteni.

Gyakran álmodtál a halálról, de ez a vágy végül egybemosódott Osamu jelenlétével és arcával. Akár kinyitottad, akár lehunytad a szemed, csak őt láttad, néha már a hangját is hallottad, hiába voltál egyedül a szobában. Úgy érezted, megőrülsz Osamutól, de hasonlóan rossz volt a távolléte: látni kívántad őt, amint törött csontjaid begyógyultak, és végre ki tudtál menni a betegszobából.

Ő nem volt sehol. Nem értetted, mit művelsz, és ő mit tett: miért nem ölt meg, miért vitt magával. Néha, amíg feküdtél, azt mondta, örül, hogy mellette vagy, de valószínűleg hazudott – akkor nem hagyott volna magadra, ha tényleg örül, vagy bármi miatt szüksége van rád.

*

Mintha összefonódott volna a sorsotok a kórházzal, Osamut ismét sérülten, lábadozás alatt láttad újra. Meztelen felsőtestét véres kötés takarta, széles vágást összefogó kapcsok látszottak ki alóla, mégis vidám volt, amikor észrevett, és igyekezett felülni az ágyban.

– Csakhogy! – mosolygott rád, és sziszegve, óvatosan arrébb húzódott, amikor leültél mellé egy székre. – Vártalak. Hiányoztál.

– Mi történt veled? – Figyelmen kívül hagytad a forró üdvözlést, mely mintha egy másik ember szájából szólt volna.

– Csak egy karcolás – próbált megnyugtatni, holott nyilvánvalóan súlyos volt a sérülése. – Ennél több kell, hogy meghaljak miatta.

– Vajon nekem mennyi kell még? – Már ránézni sem bírtál. Osamu valamivel izmosabb lett, amióta utoljára láttad, de a kinézetének nem volt köze hozzá, hogy lesütötted a szemed, általában is képtelen voltál a beszélgetőtársad szemébe nézni.

– Szerencsés lánynak tűnsz, szóval sok – tűnődött hangosan Osamu. Megcsikordult a fogad, olyan erősen szorítottad össze az állkapcsod.

– Ne nevezd ezt szerencsének! Mégis miért olyan jó, hogy képtelen vagyok az egyetlen dologra, amit akarok? Te is ugyanennyire meg akartál halni!

– Ez változatlan – komorodott el, mintha az a számodra idegen pajkos tizenéves soha ott se lett volna. – Mégis, szerintem szerencsés vagy, és miattad én is az vagyok. Reménykedhetek benne, hogy legközelebb is veled sikerül meghalni.

– Bolond vagy. – Régóta nem éreztél semmit olyan hevesen, mint Osamu közelében. A beszélgetés visszahozta lobbanékonyságod, amiről már megfeledkeztél a kórházban töltött, kilátástalan napok során. Végül is nem voltál senki, Mori sensei és Osamu kedvükre formálhattak volna, de a szórakozása felébresztette az öntudatod maradékát, és egykori éned még utoljára hírt adott magáról. – Legközelebb lőj le, Osamu. Nem akarok tovább játszadozni.

– Sírnál, ha megpróbálnám. – Elsötétült a tekintete.

– Fogadjunk? – Álltad a kihívást, hiába sejtetted, hogy nem helyes. Elképzelted, hogy az a beteg, esendő fiú előhúz egy pisztolyt a párna alól, és hideg szeméről ítélve azonnal teljesíti a kívánságodat, de Osamu csak a fejét rázta, és halkan elnevette magát.

– Szeretem, hogy nem félsz.

– Tévedsz. Nagyon félek, de már unom.

– Én is unom, elmondhatatlanul – rázta a fejét tovább, kezével a tiédet keresve –, de amíg tart, megpróbálom belőle a legtöbbet kihozni. Azért nem nagy dolog ez a karcolás, mert jól szórakoztam közben – kulcsolta össze a kezeteket, és simogatni kezdett egy vágást a csuklódon, amit elért a hüvelykujja. – Nem akarsz egy ilyen mókához csatlakozni?

– Több hülyeségre nem veszel rá – suttogtad, a tested borzongott.

– Ugyan már – hallottad a fejed fölül –, mégis ki mondta végül, hogy ugorjunk? Én csak engedelmeskedtem. Most te jössz, próbálj meg nekem nem engedelmeskedni.

– Fenyegetsz?

– Nem – mondta Osamu –, csak tájékoztatlak. Nem akarlak ennél is jobban megijeszteni. Nem akarom, hogy többé ne legyél a barátom.

Összeszorult a torkod, érthetetlen könnyek lepték el a szemed. Emlékeztél, milyen egy barátság – legalábbis, ahogy te láttad. A szeretve zsarnokság ismerős volt, még a melegség is, amit az érintése keltett benned, de hiányzott még a legerősebb elem, hogy minden vélt vagy valós kedvességéért később kétszer olyan durván bántson, Osamu viszont tovább cirógatta a sebeidet, és nem tűnt úgy, hogy valaha bántani akar miatta.