Ne feledjétek, még mindig lehet jelentkezni egy nyomtatott Agónia példányért~ Részletek az előző fejezetben.

*

FyodorxReader E/3, gyilkosság, Reader-chan halála, vér, erőszak, depresszió, boldogtalanság, felkavaró lehet.

Annak ellenére, hogy a történet női alakját a lehető legjobban eltávolítottam az olvasótól, Fyodor megöli, így elég kellemetlen lehet olvasni, ne is próbáljatok meg a bőrébe bújni. Minden párhuzam valós személyekkel és helyzetekkel a véletlen műve.

A vers, amiből részletek szerepelnek benne, és ami többek közt ihlette (ennek igazán hosszú története van, és nem úgy jött ki az írásból, mint eredetileg akartam), a végén egészben olvasható.

*

Rossz korba született, Fyodor mégis meglepően jól tűrte minden szeszélyét. Amikor megismerte, valamivel hétköznapibb volt, de egy év sem múlt el, és egészen elmerült könyveibe, saját fejébe, és abba a szívében gyökerező bizonyosságba, hogy neki e kor nem otthona, és vágyódó hercegnőként lesett ki a hűvös lakás hálószobájának magas ablakából.

Fyodor hagyta, hogy így éljen. Bátorította, amíg nem hanyagolta el őt, és főleg, amíg boldognak látta, de nem segített a színjáték. Fyodor tudta, minél mélyebbre kerül, annál kisebb esélye van a boldogságra.

Már tudomást sem vett az őt körülvevő valóságról, Fyodor is hiába szólongatta. Olvasott; hangok, zajok nem hatoltak el a füléhez. A szerelem, ami egykor összekötötte kettejüket, absztrakt dologgá vált, semmilyen részét nem tudta volna meghatározni, és nem is lelt benne megnyugvást. Kapcsolatuk, amiért az életét áldozta volna, megszokott lett, akár a lélegzetvétel, bár minden alkalommal, mikor emelkedett vagy süllyedt a tüdeje, sosem múló fájdalom hatolt a mellkasába.

Határozottan boldogtalan volt. Nem találta a helyét, nem tudta, mit kezdjen önmagával. Nem tudott Fyodor megfelelő társa lenni; úgy érezte, nem méltó a szerelmére, kiérdemelni sem próbálta.

Elzárkózott. Egyre az utcát nézte szobájuk ablakából, a vakító hó tükröződött vissza a szemében. Fyodor folyton így látta: felhúzott lábbal ült egy bársonypárnát szorítva az ölében, hosszú ruhája a földig ért, csipke fedte be az alig melegítő radiátort. Hátára omló haja eltakarta az arcát Fyodor elől, és ha megfordult, akkor is kerülte a tekintetét, mintha nem a szerelme, hanem egy idegen férfi lett volna.

Fyodor kezdte úgy hinni, tényleg idegenek voltak egymásnak. Sosem ismerte meg elég jól őt, és ő sem törekedett soha arra, hogy kiismerje, akkor talán nem is akart volna vele élni. Mégis Fyodorra bízta magát egykor, és ő nem hagyta magára. Egyetlen feladata volt, boldognak látni, de ez nem valósulhatott meg.

Amíg beszéltek, sokat emlegette, mennyire bánja, hogy épp ott, épp akkor kell élnie, valamivel később sokszor magát az életet fájlalta. Léte ott, abban a formában értelmetlen volt, Fyodor már nem is igyekezett az ellenkezőjét bizonygatni. Belátta, hogy hiábavaló, és belefáradt. Kicsúszott a kezei közül, de amíg egyetlen szalagot, egyetlen csipkefodrot elkaphatott két évszázaddal korábbi divatot idéző ruhájáról, addig nem akarta őt elengedni.

Fyodor ismert minden könyvet, amit olvasott, utóbb egy verseskötetet látott gyakran a kezében. Rajongott az orosz költőkért, mióta vele élt, és Fyodor elvitte Oroszországba – a saját nyelvén olvasta őket, vesztve az élményből, de sokat áradozott a szépségükről, és Fyodor, aki mindezt betéve tudta, mosolygott, ha olvasni látta.

Ez nem tartott sokáig. A könyvek, a versek, halott költők szakították el tőle, és erősítették meg benne, hogy létezése tévedés, neki nem ott, nem így kellett volna megszületnie. Magyarázattal szolgáltak, legalábbis számára, miért képtelen modern nőként boldogulni.

Fyodor ismerte a történetét – tudta, amit elmondott róla, kitalálta, amiről hallgatott, de egészen sosem ismerhette meg őt, a fájdalom végül elvakította. Szerette őt. A legnagyobb gyengesége volt, akit, hogy megóvjon, rabként tartott a lakásában – bármikor elmehetett volna, de Fyodor el akarta rejteni a világtól, és ő nem is áhítozott nagyobb szabadságra. Boldognak mondta magát, amíg vele lehetett, de a mosoly fokozatosan leolvadt az arcáról, és Fyodor ezt az arcot végül már csak álmában vehette szemügyre.

Régóta volt ilyen, Fyodor első sorból szemlélhette hanyatlását. Nem volt egészséges nő, állítása szerint sosem nevezhették őt annak. Fyodor tudta, mire számíthat, mikor megállapodott mellette, de a helyzetük komplikáltabb, az ő állapota pedig súlyosabb volt, mint amit képes lett volna kezelni.

Túl sokat sóhajtozott, végül túl hosszan maradt csendben, már önkénytelenül sem próbálta megosztani a gondjait és érzéseit Fyodorral. A hercegnője elveszett magában, és ő bárhogy igyekezett, nem tudott a mesebeli hercegévé válni – hiába ment érte, vitte magával Szentpétervárra, az állítólagos palotájába (nem volt több egy kétszobás, huzatos lakásnál), ők nem arra születtek, hogy boldogan éljenek, míg meg nem; Fyodor ezzel a sorssal igyekezett harcolni.

Nála volt a könyve, megjelölve az oldalt, ahol épp tartott. Sok kedves verse volt abban a kötetben, Fyodor is többet ismert közülük, és ahogy nap nap után szótlanul, tehetetlenül nézte őt, egyik-másik a lelkébe vésődött.

Ott ült az ablakban, háttal Fyodornak, nem vette észre, hogy belépett a szobába, ahogy már hosszú ideje nem méltatta őt figyelemre. Fyodor nem vigyázott a lépteire, mint annyiszor, ha teát vitt az ablak melletti asztalkára, letéve azt a keze ügyébe. Halkan dúdolt, le sem vette a szemét a mellére omló hajáról, kerek válláról, és a karjáról, ami az ölében hevert, összegyűrve padlóig érő ruháját.

Jeliszavéta, Jeliszavéta, úgy várlak én!

Fyodor gyengéden, mosolyogva szólongatta, de bármilyen nevet mondhatott, nem várhatott reakciót tőle.

Meghalok érted, Jeliszavéta, láng kap belém.

Fél kezében akkor a könyv volt, benne egy ócska kartonlappal, amit egykor könyvjelzőnek használt. Félig kilógott a kötetből, amikor Fyodor oda sem figyelve a kanapé felé dobta.

Hiába várok a válaszára, remélve még.

Még egy lépést tett, kezét előhúzva a háta mögül, de ő egy pillantásra sem méltatta. Az ablakon túli fehérségre, az ismét eleredő hóra tekintett, de nem lehetett tudni, látott-e bármit is belőle.

Jeliszavéta ősok honába tért vissza rég.

Fyodor halkan énekelte a sokszor olvasott verset, mosolygott is, ugyanolyan erősen összpontosítva rá, mint ahogy ő próbálta kizárni a valóságot. Kettesben voltak a lakásban; Fyodor rövid időre átérezte, milyenek lehetnek a mindennapjai, amikor csak az ének töltötte ki egész bensőjét, a feje kiürült, és nem volt ura többé az arcizmainak.

Felemelte a kezét, a marokra fogott fejsze visszatükröződött az üvegen és az ő kiüresedett szemében is.

Tündöklő fényben fogadlak én ma, szerelmesen...

Lecsapott, mielőtt megfordulhatott volna, egyetlen hangot sem tudott kiadni. Vér fröcskölt az ablakra, áztatta mindkettejük ruháját, és pöttyözte be Fyodor arcát, aki mosolyogva sújtott le ismét az ablakkeretnek dőlt testre.

...S egyesülünk majd, Jeliszavéta, szerelmesem.

Felismerhetetlenségig csonkolt testet vett a karjába, amikor elejtette a fejszét, vérmocskos hajába temette az arcát, ajkát, fülét keresve.

E földi terhünk - idő, tér - eltűnt, tűz füstjeként.

Ledobjuk földi, nyomasztó terhünk, s győzünk mi még.

Hideg volt a szája, mégis vöröslött, élettel telinek tűnt, és Fyodor ezt a szikrányi életet kereste a csókban. Letette a kanapéra, a könyve mellé, ami nem messze nyílt ki onnan, aminek a sorait magában már napok óta idézte.

Fyodor térdre borult előtte, megcsókolta lelógó kezét, mielőtt a mellére fektette volna. Sem értelem, sem érzelem nem látszott az arcán, a mosolya lelketlen volt, a tekintete tompa, fakó. Felállt mellőle, utolsó pillantást vetve a nőre, akit szeretett, de valójában, akárcsak ő a világból, semmit sem látott belőle.

Halkan mormolva ment ki a szobából, elővett egy benzineskannát, és belülről kifelé, a testét sem kifelejtve, elkezdte fellocsolni a lakást, hogy a dolgait bevégezze.

Legyőzte holta, de az se győzhet szerelmemen.

Erős a sírja, de még erősebb a szerelem.

Nem tudott abban a korban élni, és Fyodor bármit tett érte, nem tudott megnyugodni és boldogságra találni. Az egyetlen lehetséges dolgot cselekedte, mert szerette őt: megkímélte a lét minden további fájdalmától.

Nem nézte a lángokat, sem a hő, sem a fény nem jutott el a tudatáig. Fyodor elment, mielőtt bárki észrevehette volna, később sem gondolt vissza arra az éjszakára.

Megvetéssel kezelte a nőket, akik szerették a költészetet, valójában azonban mindet sajnálta. Emlékeztették rá, ezért távolt tartotta magát tőlük, újabb megnyomorodott lélek megmentését nem vállalta magára.

*

JELISZAVÉTA, JELISZAVÉTA

Jeliszavéta, Jeliszavéta,

Úgy várlak én!

Meghalok érted, Jeliszavéta.

Láng kap belém.

Hiába várok a válaszára,

Remélve még.

Jeliszavéta ősök honába

Tért vissza rég.

A sírkövére, a sírkövére

Más táj vigyáz.

Elhunyt. Elrejti kriptája végleg -

Féltékeny ház.

Legyőzte holta, de az se győzhet

Szerelmemen,

Erős a sírja, de még erősebb

A szerelem.

Jeliszavéta, Jeliszavéta,

Úgy várlak én!

Meghalok érted, Jeliszavéta,

Láng kap belém.

A szent igéket, a szent igéket

Nem feledem.

Jeliszavéta, csak véled éled

Az életem.

Ledobni terhünk, ledobni terhünk

Ideje már,

Szétfoszlik földi, nyomasztó terhünk,

Mint köd, homály.

E földi terhünk - idő, tér - eltűnt,

Tűz füstjeként.

Ledobjuk földi, nyomasztó terhünk,

S győzünk mi még.

Jeliszavéta, Jeliszavéta,

Úgy várlak én!

Meghalok érted, Jeliszavéta,

Láng kap belém.

Tündöklő fényben fogadlak én ma,

Szerelmesen.

S egyesülünk majd, Jeliszavéta,

Szerelmesem.

1902. június 21-22.

Fjodor Szologub verse, fordította Baka István