Osamu x Reader E/1, rossz párkapcsolat, szex említve, önsértés és öngyilkosság említve. Reader-chan gonosz.

Van pár furcsa mondat benne, ami nincs megmagyarázva, amiatt, hogy Fyodor is szerepelt volna a részben, végül mégsem írtam bele.

.

.

.

.

.

Sok mindenből fakadhatnak eltérő igények. Az életkorunkból (régóta nem hittem, hogy számít, hogy Dazai Osamu másfél évvel idősebb nálam), eltérő mentális állapotunkból, abból, hogy ugyan mindketten színleltünk, én néha tényleg élveztem az életet és egészen derűsnek láttam a világot, vagy csak abból, hogy ő felnőttebb volt nálam. Hamarabb ért véget a gyerekkora, én pedig talán a mai napig is gyerek maradtam, de mégis, a mindennapokban önállóbb és határozottabb voltam nála. Csak a rosszul rögzült nemi szerepek miatt viselkedtem megadóan Osamu mellett, és mutatkoztam bizonytalanabbnak és gyengébbnek a valódi mivoltomnál. Szükségem lett volna a védelemre, a biztonságra, arra, amit, azt hittem, mellette lelhettem, de ez csupán káprázat volt. Ha az ember barátja azt sem képes eldönteni, éhes-e, nem hogy hová vigye el a partnerét vacsorázni, attól nem lehet sokat várni, és annak ellenére, hogy hittem Osamuban, egy idő múltán már semmit sem vártam. Egyszerűbb volt ilyenkor magamba zárkózni, kizárni őt, mintha soha nem is létezett volna - olyasmi volt, amit, tudtam jól, ő is sokszor csinált, de velem nem gyakorolta, egyszerűen nem mert figyelmen kívül hagyni.

Osamu nem volt jó természetű férfi. Volt valami benne, amit ezzel a szórakozott bizonytalansággal akart leplezni (fogalmam sincs, nem ez volt-e a valódi énje, és megint, megint túl sokat képzeltem róla - tudtam, hogy másra, többre is képes, de annyira mélyre temette ezt az énjét, hogy semmilyen viselkedésemmel sem tudtam egynél többször előcsalogatni - azt mondta, nem akar ártani nekem), és én sem voltam jó természetű nő, de a viselkedése még egy angyali szentet is a legmocskosabb zsarnoksága késztetett volna.

Esküszöm, szerettem őt, de mikor egyetlen, egyszerű dologban sem tudott határozott döntést hozni, először felmérgesített, aztán elutasításra késztetett, hogy legalább szavakkal ne bántsam, mert ilyenkor figyelmen kívül hagyni őt, szemléletem szerint, kíméletesebb volt, mint beleállni bármilyen konfliktusba. Már nem tudtam lenyelni ezt a viselkedést, öt év együttlét után a türelmem jócskán elfogyott.

Tudtam, hogy Osamunak fáj, amit teszek. Tudtam, hogy ostoba, és ilyenkor tehetetlenségében árt magának (ivott, a falat verte, sebeket ejtett magán, vagy terveket szőtt az öngyilkosságról, esetleg sírt? Mindenről tudtam, de átnéztem rajta), de nem érdekelt, mit művel, úgy éreztem, az ő élete és az enyém annyira távol került egymástól, hogyha egyébként nem egy lakásban éltünk volna, teljesen meg tudtam volna feledkezni a létezéséről - ilyenkor csak annyit tehettem, hogy kiültem a szűk és sötét konyhába, bedugtam a fülem, és elfeledkeztem az engem körülvevő világról.

Sokszor gondoltam ilyenkor arra, hogy elmegyek. Néha arra is, hogy megölöm magam, de nem azért, mert annyira meg akartam halni, vagy mert Osamut akartam büntetni a halálommal. Ő valószínűleg büntetni akart minden újabb sebbel, a ritkán ejtett könnyekkel, a konok, néma várakozással, de én tovább tudtam csöndben maradni. Gonosz, utálatos barátnője voltam, az öngyilkossága egy lassú és fájdalmas formája, de esküszöm, ő és én szerettük egymást - valahol valami elromlott, hogy többé nem tudtuk kimutatni.

Osamu mellett (de valószínűleg egyébként is) nagyon szélsőségesen változott a hangulatom. Egyik pillanatban még a Föld legboldogabb asszonyának éreztem magamat az oldalán, csak attól, hogy rám mosolygott (olyan ritkán mosolygott őszintén!) vagy a kezemet fogta, de amikor ilyen pillanatokban elragadtattam magam, és kiderült, hogy nincs kedve egy ragyogó este folytatásához, menten lelombozódtam, és eltűntem abban a kemény, tüskés csigaházban, ahonnan kezdetben csak hosszú hónapok alatt tudott kicsalogatni. Ilyenkor egyedül akarok lenni, de ő, talán félve, hogy elveszít engem, még jobban kapaszkodik belém, és Osamu ilyen esendő, rémült, gyermeki bizonytalansággal átitatott énjét látva egyre hidegebb, egyre kegyetlenebb zsarnokká változom, mintha az én szerettem legnagyobb ellensége volnék.

Tudom, hogy fáj neki, de nem érdekel, minden közeledését egyre és egyre hidegebben hárítom, és bár tudom, végül mik lehetnek a lehetséges kimenetelek (bármelyikünk halálát vagy súlyos sérülését most lehúzom a listáról), mégis folytatom, mert nekem így kényelmes, és Osamu enged ennyire önzőnek lenni.

Belefáradtam abba, hogy állandóan nekem kell Osamu mellett és Osamu helyett erősnek lennem. Ő volt életem fénye, a férfi, akibe beleszerettem, akit imádtam, akire felnéztem, de ahogy közelebb kerültünk egymáshoz, és valamelyest elengedte magát, már nem tűnt olyan erősnek és rettenthetetlennek, kisebb és elesettebb volt nálam, egy alacsony és igen fiatal nőnél, és hamar megtanultam vele, hogy bármi bajom van, jobb és egyszerűbb neki arról nem beszélni. Beharaptam a számat, visszafojtottam a szavam, megöleltem, megvigasztaltam, amikor rossz álmok gyötörték és tehetetlenül felsír a sötét szobában. Ott voltam neki, megismertem minden valaha bevallott bűnét, hibáját és kétségét, és egyre magamra vettem az ő terheit is, ahogy azt egészséges emberek teszik egy házasságban. Csakhogy sem Osamu, sem én nem vagyunk egészségesek, ezt nem lehetett a végsőkig csinálni.

Azt hittem, vele, mellette végre biztonságban, nyugodt és boldog vagyok, de már mondtam, annyira instabil vagyok, hogy elég Osamu legapróbb bizonytalansága, ami tönkreteszi nehezen felépített és megőrzött ideáimat, oda a lelki békém és minden addigi örömöm közönybe és fortyogó haragba fordul.

Osamu sokkal nagyobb közösségi ember volt nálam, annak ellenére is, hogy a munkán kívül nem voltak kapcsolatai és alig járt el otthonról. Nehéz volt rávenni, hogy randevúzzunk, mióta a rózsaszín köd elosztott körülöttünk (részben miattam, nehéz erőt venni magamon, hogy kimenjek a házból), így ragyogó öröm volt, amikor szükségleteink és vágyaink végre egyszer egyszerre voltak megfelelőek egy városban eltöltött estére - melynek, mint mondtam, nem lett folytatása. Sem vacsorázni, sem szórakozni nem mentünk el, mert Osamu fáradt volt (egész nap, egész életében fáradt volt), és kijelentette, hogy inni (aki ismerte, jól nézze meg: neki, Dazai Osamunak!) nincs kedve elmenni. Azt hiszem, az éhség, szomjúság és ez a mondat egyszerre bántott, azt képzeltem, kötelessége kiszolgálni a vágyaimat, hiszem olyan ritkaság, hogy kedvem van bármit csinálni, hát még elvenni valahová az éjszakába... Egyszer azt mondta, amikor visszautasítottam, hogy nem baj, legközelebb. Nos, ez a legközelebb nem jött el, ezek szerint öregek, fáradtak, betegek, és túlságosan idegenek voltunk hozzá. Szórakozni akartam! Szórakozni akarok, végre egyszer, amikor nyomorom közepette van hozzá kedvem, de, mert én vagyok Dazai Osamu élete értelme, ettől egyelőre meg vagyok fosztva, és még az "élet értelme" pozíciómat sem tudom rendesen ellátni.

Osamu helyében már rég volt megöltem volna magamat, vagy szakítok (ezek egyike, talán mindkettő be fog következni, ha nem változtatok a viselkedésemen, tisztán látom, de romlott vagyok és egyre mélyebbre süllyedek önnön gonoszságomban), de ő egyiket sem tette, és egyszer nekem is könyörgött, hogy maradjak életben, akkor nem volt kedve a kettős öngyilkossághoz.

Biztosan megbüntetném, ha meghalnék, de nincs kedvem, nincs indíttatásom, és nem kellene Osamut még jobban bántanom.

Attól még kedves sem leszek, nem tudok már vele kedvesebb lenni. Elfáradtam, és egyre betegebb vagyok, amin egy másik beteg nem tud segíteni, csak még mélyebbre rántjuk egymást a depresszió és mentális betegségek sokrétű, de mindenképp feneketlen mocsarába.

Nem keresek kiutat. Nem várok már tőle sem semmit, és csak azt szeretném, hogy békén hagyjon, hogy többé ne bánthassam. Osamu annyira mélyen van, olyan megalázottan dobja magát a lábam elé, és én olyan büszke vagyok, hogy össze fogom törni minden csontját, és a szemem sem rebben közben.

Pedig mi szeretjük egymást. Mégsem tudunk egészségesen szeretni.

Most az sem érdekelne, ha békülős szexre invitálna. Osamu (ismét csak kérem, aki valaha ismerte őt, figyelje meg, Dazai Osamuról, a szoknyapecérről beszélek!) annyira ritkán és lanyhán kívánja az együttlétet, mintha meleg vagy impotens lenne, esetleg rám unt volna. Tudom, hogy nincs más rajtam kívül, tudom, hogy szeret engem, mégsem vágyik együttlétre, és olyan ritkán érint meg, hogy amikor valami vágyhoz hasonló éhséget látok a szemében, megijedek és nem is tudom magamat elengedni. Már én sem vágyom erre. Annyira eltérőek a szükségleteink, annyira különböző intenzitással égünk, hogy nagyon ritkán jutunk közös nevezőre, és többé nem lelkesíti (talán sosem vonzotta) az, hogy mennyire kívánom őt, hogy odavagyok mindenért, amit velem tesz, hogy róla álmodom, hogy a keze az én istenem, és így tovább, erotikus óhaj-sóhajaimnak vele kapcsolatban se vége, se hossza, de már engem sem tud tűzbe hozni, mert elutasított, amikor én őt szerettem volna, és ez olyan gyakran, olyan rendszeresen fordult elő, hogy alkalmazkodtam hozzá, és eleinte elnyomtam minden Osamu iránti vágyam, később már nem is támadt fel bennem, és ha nagy ritkán mégis kívántam őt, eszébe sem jutott a segítségét kérni, hogy az érzést elmulasszam. Ő maga, keze, szája is ritkán jutott eszembe. Nemcsak őt, senkit sem kívántam, és a szex, ami vele egy csoda volt, elvesztette a jelentőségét, mint ahogy az én csodálatos, szenvedélyes, testemet az ágyhoz préselő, mocskos szájú, édes szeretőm is örökre elveszett az udvarlás és szerelem első hónapjai után.

Most már csak élünk egymás mellett, de minek? Bántom Osamut, aki emiatt is boldogtalan, én pedig csak tünékeny pillanatokra, és akkor sem miatta szoktam boldog lenni. Minden olyan pillanatért, amit jónak mondhatok, keserű napokkal fizetünk mindketten, és nem látom értelmét ezt így folytatni.

Sosem voltam jó, sosem voltam jó senkihez, és hiába tudom, hogyan kellene viselkednem Osamuval, hogy jóságos, törődő kedvese tudjak lenni, már sejtszinten képtelen vagyok rá. Nekem férfi kell. Férfi, az erős keze, szenvedélye, védelme, határozottsága, mert belefáradtam, hogy nem tudok még termetem okán sem kicsi lenni. Fiatal, egyedülálló anya vagyok, nem az én kedvesem méltó társa, aki, ha akar, összezsugorodhat a karjában. Osamu nem viselkedik velem határozottan, és hiába fogadkozott annyiszor, hogy megvéd, hogy nincs mitől félnem, valójában én vagyok, aki vigyáz rá, egyedül magamtól és az undorító viselkedésemtől nem tudom megóvni.

Tudom, ha egyszer meghalok, nem Osamu lesz az utolsó személy, aki eszembe jut majd, az utóbbi egy-két évben túlságosan jól megtanultam kizárni őt a külvilággal együtt, és minden perccel egyre közömbösen leszek a sorsa iránt ilyen állapotban. Ő jobb nőt érdemel nálam, aki szerető társa tud lenni (isten látja a lelkem, azért szeretem őt), én pedig, amikor bezárkózom ebbe a lélekbe, arról álmodom, amilyen egykor volt, és amilyen az életünk esetleg lehetett volna. Beleszerettem egy hercegbe... aki végül nem olyannak bizonyult, mint vártam, mintha mindent, ami ő egykor volt, elvettek volna tőle. Még betegségeink és rossz személyiségünk sem tud kettőnket összekötni, mert Osamu és én másképp vagyunk eltörve, és csak tovább, még fájdalmasabban zúzzuk össze egymást még a csenddel is, nem hogy szavakkal.

Egymás mellett fogunk feküdni az ágyban, de én valószínűleg, valójában egyedül leszek. Önmagamban élek, a külvilág csak zavaró díszlete és kiegészítője, mert a fejemben boldogabb vagyok, ott nem annyira fárasztó boldognak lenni.