Fyodor x Reader E/1, önsértés, öngyilkosság említve, szerelem

Vannak részek, amiket nem olvasásra szánok, ez is ilyen. 

.

.

.

.

.

Hol voltál, amikor újra sebet ejtettem magamon? Mert eszembe jutottál, Fedya, mintha a hátam mögött álltál volna. Mégsem fordultam meg: ha itt vagy, képtelen lettem volna a szemedbe nézni.

Sokféle arcot képzeltem magam mögé, a lopott pillantások is neked, ezerarcú istenemnek szóltak, de teljesen egyedül voltam, leplezetlenül, és lecsapott... ami a kezem ügyében volt, épp egy éles csipesz tépte a karomat, lyuggatta a combom, de kés, szike, olló is megtette volna. Aztán végre lefogtad a kezem, mielőtt az utolsó, egészen mély szúrás eltalált volna.

Késő volt, miért vártál eddig?

Véres félholdak árja borította mindkét kezem, bevezetőjéül a dühödt rohamnak, vagy, mint én képzeltem, utolsó kísérlet gyanánt, hogy megállítsam.

Ez volt az első alkalom, hogy ott bántottam magam, ahol a te munkád védett – a szúrás utat talált a gazdagon felékszerezett karom két karkötője közti résen, ruhámon át, nem feltűnően, de fájdalmasan a combomat marta.

Egyikünk sem fogja tudni, maradt-e heg utána. Egy kurta élet telik el, mire ismét levetkőztetsz, és azt kívánom, akkor ne a sebekkel akarj törődni.

Magad felé fordítottál, az ezer arc egy kevésbé ismert darabját láttam rajtad: aggodalmas volt, de az érzés hamar elillant, és én sem tudtam sokáig akár csak az orrodig felnézni.

– Ne magadat bántsd, kincsem, hanem azt, aki dühössé tett – simogattad meg a karomat ott, ahol ékszereim közt körmeim vájta sok kis árok szabdalta.

Megremegett az ajkam. Nem fájt, a szavaid tették. Nem téptem ki a kezem a tiédből, így, mikor a mellkasodhoz simultam, úgy tűnt, mintha táncoltunk volna.

– Magamra haragszom – suttogtam, a hangom érdes volt. Küszködtem, hogy előtted még egyszer ne sírjak.

A hajamat, hátamat simogattad, de nem engem, a két karom sebeit nézted. Vér és arany. Az aranyat te adtad, a másik az én ajándékom, de Fedyám, tudom, az enyémet sosem szeretted látni.

Annyira hasonlított az első találkozásunkra, és azóta is oly mélyen jellemezte az egész életünket, hogy sírtam, szégyen és fájdalom járt át, és te, egyetlen megnyugvásom, ott tartottál csitító karodban.

Nálam jobb párt érdemeltél volna, egy olyan nőt, aki vidámabb, kedvesebb, ragyogóbb, talán szebb is nálam, de én nálad sosem tudnék szeretőbb és megfelelőbb személyt találni. Olyan szomorú, ha tökéletlenek vagyunk egy házasságban... de ezt csak én hívom így, te pedig mindig eltérítesz saját tökéletlenségem gondolatától.

Páratlan eszköz vagyok, de előbb-utóbb mindegyik eltörik, engem pedig, jól tudtad, sérülten vettél ki a dobozból. Minden sebemet eltakartad ékszerekkel, kesztyűkkel, becéző csókokkal, eltörölted minden látható nyomát korábbi gyötrelmeimnek, és megtanítottál mosolyogni. Ám ez annyira ingatag, és minden mélyen, hatalmadon kívül kerülve gyökerezik bennem, hogy néha felébredek, és elég látnom, hogy egyedül fekszem az ágyban (mit is képzeltem? Annyira ritkán vagy olyankor mellettem!), az egész napom tönkremegy, a legnagyobb igyekezetemmel sem tudok boldog lenni. Nem azért van, mert te nem vagy ott, nem azért, mert képtelen vagyok a puszta létednek örülni. Túl sérült vagyok, túl erősek ezek a berögződések, ezért kétségbeesetten kapok utánad még akkor is, ha kés van a kezemben: egy szavad vagy pillantásod akkor még elég lenne, hogy megállítson, bár semmilyen védő intézkedésnek nem volt rajtam hatalma.

Édes, te adtad minden ékszerem, minden új ruhám, kedvenc karkötőmet, még arra is hajlandó voltál, hogy gyűrűt húzz az ujjamra, hogy felszínen tarts, és végre, régóta először, örömömben láss sírni. De mindez kitörlődött a fejemből a fájdalom pillanatában, egyetlen másodpercre még te sem voltál a világon. Hol voltál, Fedya? Hol voltál, amikor azt mondtad, többé sosem mozdulsz mellőlem?

Biztosan behunytad a szemed – istenem nem figyelt rám egy pillanatra, és elég volt, hogy rossz oldalon billenjek le egy vékony vonalról. Jobbra estem, pedig balra vágytam: pusztítás várt, mert másra sosem voltam képes a tehetetlenségben.

Te megtanítottad, hogy sose magamat, másokat bántsak, de nem tudtam hozzád egészen hasonlóvá válni. Keserű szóval hirdetem, amiben nem tudok teljesen hinni, mert minden igyekezeted ellenére is jól láttad: megrontott, bepiszkolt szívem fehéren és ragyogóan ver még így is, nem tudok rossz lenni, csak olyankor, ha önmagamat is elvesztem, és te, Fedyám, akkor sosem jössz a közelembe. Vajon a hátam mögött állsz és csodálod, mi lett belőlem? Esetleg a látvány elborzaszt? Vajon fehér szívemet szeretted meg, vagy azt, hogy egy tiszta lélekből a te befolyásod mégis mi mindent képes kihozni?

Gyenge vagyok ilyenkor, gyenge voltam akkor is, mikor a válladon sírtam, és hagytam, hogy megnézd az összes friss sebet rajtam. Mindegyik semmiség volt, piros kis foltok és lyukak, amik néhány órán belül felduzzadtak, másnapra pedig nagyrészt láthatatlanná váltak, de gondosan ápolt körmeim nyoma (veszélyes hosszúra hagyni a körmöm, Fedyám, te bárhogy szereted) sokáig megmaradt, mert a sérüléseim mindig lassan gyógyultak, mintha hozzád hasonlóan én is vérszegény lettem volna.

Megcsókoltál egy szúrást két karkötő közt, azon a régi hegekkel szabdalt senkiföldjén, amire eddig olyan kényesen vigyáztam. Ismerted ezeket a vágásokat, benne volt életem története, akkor is, ha valójában sosem beszéltem róla, és te a legfinomabb dolgokkal ajándékoztál meg, hogy eltakarhasd. Aznap nem viseltem kesztyűt (ennek hála gyakran magam is megfeledkeztem róla), a karomon többé nem volt tilos jelzés, és a sok éve át nem hágott gát leomlása utolsó józan pillanatomban, úgy éreztem, az őrület jele volt. Tudom azonban, hogy sosem voltam egészen normális, bár te és én, Fedya, az őrület két ellentétes végén állunk, hiába fogunk végül ugyanoda eljutni. Téged a zsenialitás bolondít meg (hiszem, hogy valójában nem, egyszerűen az eszed túl ijesztő egy közönséges halandónak), engem az érzés, és visszasírom az időket, amikor képtelen voltam érzéseket mutatni.

– Akkor engem sem szeretnél – mondtad halkan, megcsókolva a fejemet.

– Az sosem változik – mondtam –, ez az egyetlen dolog, amit érezni akarok. Minden mást vegyél el tőlem.

– Az öröm maradhat? – Mosolyogtál, de én nem láttam.

– Igen.

– A vágy is?

– Amíg kielégíted. – Egy másik ember beszélt helyettem, pulóveredbe fúrt, könnyes arccal.

– Mindent megadok neked. – Megfogtad a kezem, lazítottál az ujjaimon, hogy hozzáférj a hegyes csipeszhez, és megfordítsd a markomban. – Emlékezz, szívem, hogy ezt kin kell használni.

Nem feleltem. Elvetted tőlem a fegyvert, magadhoz szorítottál, és azokat az édes, megnyugtató semmiségeket suttogtad nekem, amikor akkor a világot jelentették. Nem kérdezted, miért haragszom magamra, és hálás voltam, apránként ez kiszorította a fájdalmat. Mézes volt minden szavad, és nem sokkal később éreztem, ugyanilyen édes az ajkad, és nevetnem kellett, mert eszembe jutott, hogy egyszer, mikor ugyanígy sírtam, és te megtörölted, megcsókoltad az arcom, a könnyek sóssága miatt sóskának hívtál. Ostoba név volt, más talán megsértődött volna rajta – téged is meglepett, amikor nevettem, és azt mondtam, szeretlek, amiért ilyen kedves vagy hozzám.

Só és méz vagyunk. Sós karamella. Külön-külön egyikünk sem érdekes, de együtt, ó, istenem, meg tudnánk váltani a világot. Legalábbis te ezt mondtad, de nekem elég az is, hogy vagy, velem vagy, és segítesz még egy, csak egyetlenegy napot túlélni.

Annyira elveszett vagyok...

És annyira boldog voltam, amikor azt mondtad, magaddal viszel, hogy soha többé nem kell félnem, nem kell aggódnom, nem kell dolgoznom, azt csinálhatok, amit csak akarok, mert te gondoskodni fogsz rólam.

Sok lehetőség van: jellemtelen szülöttje vagyok e kornak, vagy egy teljesen átlagos nő a kora tizenkilencedik századból, azzal az egyetlen, határozott céllal, hogy szerető társat, és otthoni biztonságot találjak, lehetőleg fiatalon, és utána legfeljebb gyerekekre meg háztartásra legyen gondom, de gyermekünk nincs, Fedya, a lakásról pedig, ha nincs kedvem hozzá, te gondoskodsz helyettem. Nekem nem fáj, hogy hercegnővé tettél, nem érzem magam kiszolgáltatottnak, amiért te törődsz velem. Azt mondtad, úgy élek, ahogy mindig is érdemeltem volna, és hiszek neked: szeretek egész nap olvasni.

Addig semmi baj, amíg elfoglalom magam, de amint vége, meglepnek az elnyomott gondolatok. Inkább naponta ötször is átöltözöm, és frizurát váltok, hogy a tetszésedre váljak (ilyenkor nevetsz, drágám, hogy igazán felesleges, amit csinálok, és huncut fény izzik a szemedben azt mondva, utoljára egy feszes melegítőalsóban, felfogott hajjal kívántál a legjobban), mert amint nem teszek semmit, elbizonytalanodom, jó-e ez, van-e értelme egyáltalán, és ez csupa olyasmi, amivel nem szeretek, soha nem is szerettem törődni.

Jobb, napfényes napokon, amikor az öledbe veszel a dolgozószobádban, és a nyakad köré fonom a karomat, boldog vagyok. Valószínűleg őszintén képes vagyok boldog lenni, de ez az ideális élet olyan könnyen inog meg, mint a fűszál a súlyos harmatcseppek alatt. Olyan mélyre szeretnék temetkezni magunkban, hogy örökre és egészen megfeledkezhessek a külvilágról. Nem kell több nekem ennél a lakásnál, a könyveknél, a történeteimnél, amiket néha leírok vagy elmesélek, és a férfinál, akibe szerelmes vagyok. Szeretlek, Fedyám. Talán nem mondom elégszer, talán nem mutatom ki jól, talán, amikor a legdrágább kincsednek ártok, hálátlan vagyok, de szeretlek, és ez az érzés általában elég életben maradni.

Kérlek, fogd le a kezem, amikor ártanék magamnak. Kötözz le, feszíts ki az ágyon, ujjaiddal szorítsd ujjaimat a falnak, ne engedd, hogy bármi rosszat műveljek magammal, akkor se, ha esetleg jólesik ezt látni.

Megjegyzem, kin kell használni a fegyvert, de kérlek, értsd meg, magamat gyűlölöm minden alkalommal, magamat tartom rossznak és nem elégnek. Jobb nőt érdemelnél nálam, de neked én kellettem, és ezért sosem lehetek elég hálás, hálával ilyesmit nem is lehet viszonozni.

Nem érdekel, hol voltál – akkor talán még örültem is, hogy nem látsz így, és békésen sírhatok, elmulaszthatom azt a feszítő, régóta gyűlő zsigeri fájdalmat. Elbuktam, de csupán néhányszor... egyetlen valódi, mély sebet sem érintett az ajkad, mielőtt visszatért cserepes számhoz. Megcsókoltál, én még szipogtam, de átöleltelek és viszonoztam, először megnyugvást, később szenvedélyt találva benne.

Ajkad emléke elég, hogy a sajátom mosolyra húzódjon, és bizseregjen a testem, mintha finom ujjaid a hasamhoz vagy a combomhoz értek volna.

A következő seb, amit látni akarok, az ujjnyomod legyen. A tekinteted is ezt sugallta, de nem volt fenyegető, és sokáig öleltél át anélkül, hogy nekem bármi hasonló járt volna a fejemben.

Egyetlen, tökéletes társam, felforgattad a világom, és személyiségem darabkái vidám összevisszaságban hulltak alá újra. Ne változzon soha. A tiéd vagyok, amióta, talán egy metrón, amíg kapaszkodtam, az első sebeket láttad rajtam, és először sírtam a válladon egy park szélén, már nem is emlékszem, hideg vagy meleg évszakban, és te az enyém, amióta hagytad, hogy mindez valóra váljon. Örülök, hogy nem tartottál szánalmasnak, én pedig azon vagyok, hogy soha ne is jusson ez eszedbe.

Azt mondtad, erős nő vagyok. Ragyogó. Értékes. Kedves. Szép. Szavak, bárkinek odavethetted volna őket, de ahogy rám néztél közben, az őszinteségükben nem tudtam kételkedni. Lehet, hogy tévedtem. Lehet, hogyha bárki látna veled, sajnálna, hogy mit tettél velem, mert valamit tenned kellett, amiért nem menekülök előled, nem félek, önként vagyok veled, anélkül, hogy megkötnöd vagy megbilincselned kellett volna. Hülyeség. Vannak láncaink, de egyik sem terhes: szeretlek, vonzódom hozzád, tisztellek, és a legfontosabb a házassági eskü. Tiéd vagyok, és te az enyém, a sírig, és azon túl – törekszem rá, hogy ez az elválás minél később jöjjön el, és tudod, Fedya, akkor, kezemben a csipesszel, éppen nem akartam meghalni, bár eszembe jutott, egy pánikkal teli pillanatban, hogy nyakon szúrom magam, és véget vetek az egésznek. Azzal nyugtattam magam, hogy rád gondoltam, elképzeltem a kezed, halk hangod, a hajad illatát, ruhádat, ami lágyan betakar, mikor megállsz mögöttem – és végül hatott, mert ott voltál, és megállítottál, mielőtt a kósza vágy teljesült volna.

Általában nem mindig, nem olyan gyakran akarok meghalni. Nem állítom, hogy mióta ismerlek, nem jutott eszembe, de nem azért, mert ártottál nekem – ha valaki ezzel vádol, tudom én, hogy kell a kést jól kezelni, és ezt a gúnyos mosolyt is volt kitől tanulnom.

Fyodor felesége nem lehet ép. Igazuk van, de nem úgy, ahogy megfordult a fejükben. Nem azért vagyok ilyen, mert te kényszerítettél vagy bántottál volna, hanem, talán, akármit képzeltem, egy másféle, egészséges ember egyszerűen nem felelt volna meg neked, akkor sem, ha semmilyen szándékod nem lett volna. Nem teljesen világos, velem volt-e, van-e még bármilyen terved, vagy csupán magad mellett, épségben, életben akarsz tudni. Általában elég jól csinálod, régóta nem voltam ennyire jó formában.

Annak ellenére, hogy egy hete sírok.

Annak ellenére, hogy milyen sebeket találtál rajtam.

Annak ellenére, hogy rosszul érzem magam, szorongok és félek.

Mégis most vagyok a legjobban, mióta élek, mert tudom, hogy nem hagysz magamra.

Nem én kezdtem tönkretenni magamat, mások kemény munkája volt, mégsem ők, én vagyok önmagam legrosszabb ellensége, ezért is fogok fegyvert helyettük inkább magamra.

– Ha egyszer elhitted, amit mondtak rólad, most hidd el, amit én mondok. – Simogattad a hajamat, miközben ittuk a teánkat. – Te vagy mindenem. Az egyetlen, aki számít nekem. A szerelmem – csókoltad meg egyre vörösebb arcom, amit próbáltam a válladhoz szorítani, de magad felé fordítottál –, és a legtisztább, legokosabb, legszebb, ragyogó, kedves lány, aki elérte, hogy ne tudjak mellette szó nélkül elmenni.

Mintha te is zavarba jöttél volna, egészen lágy volt a mosoly, amit a teáscsészével lepleztél.

– Szeretlek, N–ya – súgtad először a csészébe, majd letéve azt, a fülembe, és megcsókoltad a nyakam. – Értékes vagy. Aki mást mond, hazudik.

A szívem hazug, de nem mondtam ki, ilyen ostobaságoknak nem volt helye akkor a szobában. Hagytam, hogy megcsókolj újra, összeszorítottam a számat, de nem tudtam sokáig titkolni, mennyire jó, amit teszel velem. Hangom helyett a testem árult el: remegtem, amikor a térdem után a combomat simogattad.

Valamit biztosan jól csináltam, ha egy hozzád hasonlóan hűvös, nem evilági férfiban ilyen érzéseket és ilyen égető szenvedélyt tudtam kelteni. Együtt égtünk el, egymásért, és másféle tűzre már nem vagyok kíváncsi – a jeges pokolban hiszek, mert a halál, amire néha úgy vágyom, nem lehet a szerelmedhez ennyire hasonló.