Fyodor x Reader E/3, Osamu pár mondatban említve

Öngyilkosság, Fyodor valódi életének referenciái, szex említve

Nem olyan szomorú rész, inkább elgondolkodtató. Aki bármennyire ismer engem személyesen, valószínűleg nem fogja élvezni (fordulj vissza, ha kell, itt és most, én szóltam), a többieknek jó olvasást kívánok.

Egy apró jegyzet lesz a rész végén.

.

.

.

.

.

„Ha biztos volna, hogyha meghalok, az ön jelenében, az ön életében születek újjá, és lehetek az ön hölgyismerőse, majd az ön felesége, azonnal és boldogan véget vetnék életemnek, mert ön mellett, Фёдор Михайлович, méltóbb helyem volna."*

Valójában nem hittem ebben, amikor ugrottam, de nem maradt semmi, hogy visszatartson. Elég volt egy jobb élet hamis ígérete, hogy feladjam, és a levéllel a kezemben átléptem a biztonsági sávot, majd a peron szélét is az állomásra száguldó metrószerelvény előtt. Összeszorítottam a szemem, de a fény és az esés fájdalma még elért, mielőtt a kerekek az életemmel együtt elvágták volna. Utolsó értelmes cselekedetemként szorítottam a papírt, mint belépőt ebbe a kívánt, jobb világba – talán halott ujjaim közül sem tudták egykönnyen kifeszegetni.

*

Fyodor kimerült, mire az ájult nőt felnyalábolta és bevitte a lakásába. Nehezen zárta be maga után az ajtót, és még nehezebb volt rövid időre letett terhét újra, utoljára felvenni. Az első, nagy szoba egyetlen kanapéjára fektette, és a mellette álló sosem használt, öreg karosszékbe csúszott, hogy hevesen dobogó szíve megnyugodjon. Nem hagyhatta a lakás ajtajában, ahol rátalált. Puszta jelenléte kellemetlen figyelmet eredményezett, de a markában lévő, gyűrött papírszelet ennél is sürgetőbben ösztönözte cselekvésre. A kusza, érthetetlen nyelven rótt írásból jól olvashatóan kitűnt a neve, „jodor Mihajlo"-t vett észre az ájult nő ujjai között.

Lehetett volna különös véletlen, ha Fyodor hisz az effélében. Egy ilyen üzenet, bármit jelentett, veszélyes volt, és hordozója állapota is nyugtalanította.

Amilyen gyorsan csak tudta, eltüntette a nőt a küszöbről, odabent pedig kihúzta a kezéből a levelet, és a gyűrött, vércseppes papírt egészen kisimította. Egyetlen, számára érthetetlen mondat állt rajta, benne az ő nevével, amitől borzongani kezdett, miután vagy egy percig bámulta – a zaklatott, orosztól annyira idegen kézírás és a beleékelődött, gondosan rajzolt, de lendületes cirill betűk zavarba hozták; még óvatosabban állt az ajtaja előtt összeesett idegenhez.

Szemügyre vette, miután elidőzött a tintára fröccsent, már alvadt vérnél, de semmilyen külső sérülést nem látott rajta. Vele egykorú, talán fiatalabb személy volt, akit kortalan arca sugallatára helyesebb volt fiatal lánynak, mint nőnek nevezni. Kibontott haja szétterült oldalra bicsakló feje körül a kanapé karfáján, ami párna helyett támasztotta, fél keze a hasán pihent, a másik, amelyben a levelet szorongatta, Fyodor igyekezete után üresen és ernyedten lógott le oldalt, rövid körmű ujja a padlót súrolta. Valószínűleg alacsony volt, mert vastag talpú cipőt viselt; Fyodor, míg fogta, kicsinek, ha nem is könnyűnek találta. Apró mintás ruhát és néhány, nem túl feltűnő ékszert hordott, a lámpafény csupasz lábán sértetlen és tiszta nejlonharisnyán táncolt versenyt a karkötők ragyogásával.

Fyodor hol a levelet, hol ezt a fiatal betolakodót nézte. Nem hagyhatta a lakása előtt, hogy leleplezze őt, de, mint veszélyforrást, legszívesebben azonnal kiiktatta volna.

Felállt a karszékből, letérdelt a szőnyegre a lány mellett, és közelről is megvizsgálta az arcát. Hosszú, sötét tincseket simított el az útból, hogy alatta ugyanolyan sima, vértelenül sápadt bőrhöz érjen, és ujjait a nyakáig futtatva végül gyenge, de állandó érverését is kitapintsa. Ájultnak hitte, de mintha csak aludt volna, Fyodor így nem riasztotta fel az érintéssel.

Csábító volt, hogy egész tenyerét a nyakára fektesse, és megfojtsa, de csak egy ostoba ember tett volna így, első felindultságában. Fyodornak egy holttest eltüntetése, majd a személy, és az üzenet megoldatlansága csak még több gondot okozott volna. Addig semmit sem tett, amíg információt nem nyer tőle, de riasztó volt kettesben maradnia vele az egyetlen olyan helyen, ahol elhihette, nem találják meg egykönnyen – valaki pedig ottléte második napján nyomára akadt.

Tudni akarta, ki és miért küldte. A levél segített volna, de nem bírta elolvasni a kézírást. Csupán találgathatta a felismerhetetlenné torzult latin betűk valódi alakját, hiába írta volna be a felfoghatatlan szavakat így bármilyen szövegfordítóba.

Eleresztette a lány nyakát, és újra az arcához ért, még több zavaró, kusza hajtincset söpörve ki a homlokából. Orcája fehér volt, de fokozatosan visszatért belé a vér és az élet, lassan felmelegedett Fyodor keze alatt. Mire harmadszor is megsimogatta volna, kinyitotta a szemét, és egy fókuszt vesztett szempár siklott Fyodor arcára.

Fyodor azonnal eleresztette és eltávolodott a fekvő lánytól. Megerőltetéstől hevesen verő szíve ismét a bordájának feszült, mielőtt lassanként végre megnyugodott volna. Lassan felállt mellőle, magán érezve a lány egyre élénkebb, de riadt pillantását, és visszaereszkedett a szemközti karosszékbe, két kezét pedig keresztbe tett lábán kulcsolta össze.

– Ki maga? – szólította meg a lányt halkan, összehúzott szemmel figyelve minden rezdülését. Vendége nem mozgott sokat, főleg a tekintete rebbent a szobában. Minduntalan visszatért Fyodor arcára, mialatt a sajátja egyre fokozódó rémületről árulkodott.

– És ön? Hol vagyok? – Ezt kimondva felnyögött, szájára szorította a kezét, és amilyen gyorsan csak tudott, feltápászkodott a kanapéról, ám a félelem és a sietség együtt megállásra késztette, megtántorodott. Nagy szemeket meresztett Fyodorra, akinek arca változatlan maradt; ha a lány színlelt, jól csinálta, de nem hagyta magát elterelni.

– Feleljen, kisasszony – ismételte, igyekezve szívélyes hangot megütni, de kimerült, és nem tudta kellően leplezni a bizalmatlanságát. – Ki maga, és hogy került ide? A küszöböm előtt találtam magára.

A levelet, ami a két bútor közti apró asztalon hevert, nem hozta szóba, de, mintha a lánynak hirtelen eszébe jutott volna. Rémült, ide-oda járó pillantással azt kereste, és amikor felfedezte Fyodor mellett, azonnal utánakapott.

Fyodor megelőzte. Felvette az asztalról, mielőtt a fehér kis kéz elérte volna, és halvány, diadalmas mosollyal simította ki az utolsó gyűrődéseket a térdén, amivel a másikat egészen megbénította.

– Adja azt vissza! – suttogta rövidesen, fojtott felháborodással. Fyodor csodálta; mintha az ifjú hölgy egyáltalán nem lett volna tisztában a helyzetével, vagy a veszély cseppet sem érdekelte volna. – Nem tudom, ki maga, és azt sem egészen tudom, ki vagyok én, vagy miért vagyok itt – nézett újra körül –, de az nem tartozik magára, nekem pedig semmi keresnivalóm ebben a lakásban!

– Ugyan miért? – Fyodor az odavetett mondatból sok mindenbe belekapaszkodhatott volna, de egy percig sem hitte, hogy a lány nincs tisztában saját kilétével, ezért ezt elengedte a füle mellett. Apró provokációjával az érzéseit akarta bolygatni, hogy meggondolatlanul még több mindent áruljon el magáról.

Már leeresztette a kezét a szája elől, de minden szónál megvonaglott, megrándult az ajka – Fyodor tökéletesen értette, amit mondott, de úgy tűnt, a nő maga nincs hozzászokva a tiszta, középorosz nyelvjáráshoz, ahogy Szentpéterváron vagy épp Moszkvában beszéltek. Minduntalan rácsodálkozott a kiejtett szavakra, akár Fyodor szólította meg őt, akar saját kifakadását hallgatta. Olykor megbicsaklásra késztette valamilyen belső, Fyodor előtt ismeretlen bizonytalanság, mégis, néhány mondat után összeszedte magát. Remegő ajka ellenére felelt, ugyanolyan fojtottan és tisztán ejtve a hangokat, ahogy Fyodor a tehetetlen rémülettől bénult emberektől azelőtt gyakran hallotta:

– Ön nem Fyodor Dostoyevsky, tehát, ha élek, nekem nincs semmi dolgom önnel.

– Mit gondol, akkor ki vagyok?

Fyodor mosolya egyre szélesebb és csúfondárosabb lett. Leplezetlen kíváncsisággal nézte a vele szemben ülő lány két kis, ökölbe szorított kezét, az indulattól pirosra gyúlt arcát. Jól látta a kétkedést, a zavart, az erőfeszítést, hogy szakadozott, cikázó gondolataiból egységet alkosson.

– Ha önnek Dostoyevsky kell, kisasszony, miért hozzám fáradt ezzel a levéllel?

Nem szégyellte, hogy szórakozik vele, egyszerűen nem tudta elhinni, hogy ennyi nyilvánvaló gúny után sem jött rá, kivel beszélget, a lány mégis egyre hitetlenebbül bámult Fyodorra. Ő felsóhajtott, és vendége zaklatott pillantásával kísérve lassan felé nyújtotta a papírt, vigyázva, hogy ne érjen a rászáradt, már egészen sötét vérhez.

– Ön nem ő. Egyáltalán nem hasonlít Fyodorra. – A lány észre sem vette, hogy ingatja a fejét, miközben végig Fyodor arcát bámulva elvette tőle a lapot, futólag az ujjait is érintve. Ez magához térítette: sűrűn pislogott, mintha könnyekkel küszködött volna. Fyodor látta, hogy egy csepp végül lepereg a szeme sarkából, rövidesen sötét foltot hagyva az ölében összegyűrődött ruháján. – Nem értem... Ön... Mi van önnel?

Fyodort érdekelni kezdte a nő, aki jól láthatóan nem volt egészen ép eszénél. Ismét összekulcsolta ujjait az ölében, és biztatóan rámosolygott, leplezve a korábbi gunyorosságát.

– Mondja, drága kisasszony – szólt vidáman, mert a hangját nem tudta egészen megszelídíteni, de a másik nem figyelt oda erre –, ön szerint mégis milyennek kellene lennem?

– Fyodor Dostoyevsky egyáltalán nem fiatal. Nem magas, nem ilyen vékony, és... abban sem hiszek, hogy a haja sötét, a szeme pedig ilyen gyönyörű volna.

Úgy beszélt, mintha elvesztette volna a kapcsolatot a külvilággal, és vagy egy könyvből olvasna, vagy egy jól ismert, bár Fyodorra egyáltalán nem hasonlító képet nézne. Az alkonylilában tündöklő szemére tett bókot futólag, tényként közölte, mintha teljesen hidegen hagyta volna, amíg összehasonlította azzal a másik, de jól láthatóan téves képpel, amihez még Fyodort látva is próbált ragaszkodni. Ám minél tovább beszélt, annál nagyobb szüneteket tartott, kezdeti lendülete után minden újabb megállapítást egyre lassabban és halkabban tett hozzá.

– Nem tudhatom, talán tévedek, de ön akkor sem hasonlít rá – vette egyre hevesebb a levegőt a lány, a gondosan kiegyenesített papírlapot újra összegyűrve a kezében. – Kérem, mondja meg, hol vagyok, hogy hol találom őt, hogy... hogy él-e – remegett meg a szája, ahogy felállt, észre sem véve, hogy vendéglátója is azonnal felemelkedett utána –, és többé nem zavarom önt.

Bármilyen eltökélt volt, zaklatottsága átütött szavain és minden gesztusán, Fyodor a lábát is rogyadozni látta.

– Élek – mondta halkan, megfogva, majd megszorítva a karját, hogy a ziháló lány végre felemelje a fejét, és legalább egy szemillanás tudassa, felfogta, amit neki mondott. Visszanyomta őt a kanapéra, és mellé ült, karját, mintha tényleg szökni akart volna, ezután sem engedte el.

Halkan, de határozottan beszélt, a korábbi gúny kezdett kiveszni a hangjából. A nő feltűnése, zavartsága, az egész képtelen története nyugtalanította. Nem akart vele hosszan bajlódni, úgy érezte, ártalmas, ha sokáig maradnak egymás közelében.

– Én vagyok Fyodor Dostoyevsky – szűrte a fogai között. Az apai neve, miután a papíron látta, nem jött a szájára. – Erőltesse meg az agyát, kisasszony, és mondja meg, ki maga, ki küldte, mit akar, és mi van arra a papírra írva!

A lány erre rásandított a haja alól. Néhány másodpercig némán méregették egymást, mielőtt felismerés, majd látható félelem és szégyen tűnt fel az arcán és többé nem mert ránézni Fyodorra.

– Lehetséges ez? – suttogta. Egész testében remegett és a korábbinál sűrűbben, megállíthatatlanul peregtek a könnyek az arcán. – Valóban ön volna a fiatal Fyodor Mikhailovich Dostoyevsky?

– Személyesen – sziszegte Fyodor, akit megijesztett, majd felbosszantott a sírása. Adott neki egy zsebkendőt, és próbált lehiggadni, amíg a lány az arcát és szemét törölgette.

Sokféle emberrel volt dolga, és róla is számtalan különböző pletyka keringett, de a személye még sosem hatott így másokra. Meglepte a feltétlen, érthetetlen vonzalom, amivel az idegen nő viseltetett iránta – vagyis, valamilyen eszménykép iránt, ami nem volt összhangban a valósággal, de talán nem is ragaszkodott hozzá annyira, ha kész volt a tényként előtte álló Fyodort elfogadni.

Ő nem bízott benne, hiszen az idegen viselkedéséből minden értelem hiányzott. Riasztó volt, hogy míg ő semmit sem tudott a lányról, ő azt képzelte, igazán sokat tud róla.

Fyodor töprengett, és adott maguknak egy esélyt, hogy a helyzetet az előnyére fordítsa. Kivárta, amíg a lány kifújta az orrát, és a levélhez hasonlóan a zsebkendőt is a markában szorította. Akkor szólította meg újra, mikor csillapodott a remegése, a másik viszont nem nézett rá, és hiába törölte le a könnyeit, újabb cseppektől lett nedves a lába.

– Hogy szólítsam? – próbálkozott egészen szelíden. Lassan ráállt a hűvös magázódásra, ami, bár hangzásra ugyanaz volt, eltért a lány tiszteletteli, puha önjeitől, amit Fyodor Dostoyevskyvel szemben mindig alkalmazott a rövid beszélgetés során.

– (Név) – felelte halkan, mikor Fyodor már nem számított válaszra. – Korábban (Teljes név) volt a nevem. Apai nevem nincs – suttogta –, de azonnal kitalálom az orosz formáját önnek. – És mielőtt Fyodor bármit mondhatott volna, egy általa nem ismert, szokatlan hangzású kereszt-, apai- és utónév hármassal ejtette ismét gondolkodóba. – Mondja meg... nem viccel velem?

Felhúzott válla majdnem a füléig emelkedett. Ahogy lehajtotta a fejét és a haja a válla elé omlott, Fyodor a ruha mélyen kivágott hátát, a gerince finom ívét és fehér nyakában a vékony lánc apró kapcsát is tökéletesen látta.

– Mi okom lenne viccelni? Az vagyok, akit keres, már ha keresett engem, (Utónév) kisasszony, több eszközzel nem tudom bebizonyítani. Most már csak ön tartozik nekem magyarázattal.

– A (Név) is elég – suttogta libabőrös karral, mintha egész testét hideg rázta volna, a szavakat mégis forrón, puhán ejtette –, annyira kívántam, hogy egyszer a nevemet halljam az ön szájából!

Mintha elfelejtette volna, hogy bármit mond a különös idegen, cseppet sem hasonlít Fyodorra. A lány bízni kezdett benne, az eseményekben, a kívánsága erejében, vagy a jó sorsában – lehetett akármi, az, hogy még élt, és a kezében volt a rongyos, véres, de a saját kezével írt üzenet, bizonyította, hogy valamiképpen teljesült a vágya.

Őrület volt, mégis kénytelen volt elfogadni, különben az elméje megbomlott volna. Nem hitt a túlvilágban, sem a lélek újjászületésében, mégis ez utóbbi volt élete utolsó fél évének legvégső reménye, amire ezernyi képtelen, vigasztaló ábrándját alapozta. A valóság mindig hamar kijózanította: még ha minden, amit elképzelt és remélt, valóra is válna, ő nem repülhet vissza az időben százhatvan évet, nem élhet egyszerre, főleg nem egy városban, épp egy társaságban a huszonéves Fyodorral! Akire ő vágyott, Fyodor Dostoyevsky, az író volt, és akit olyan behatóan ismert, mintha maga is az élete részese lett volna, az a sápadt, beteges fiatalember azonban csak nyomokban, a legnagyobb jóindulattal emlékeztetett rá, mégis hinni akart neki, mert a szíve utolsó, elsöprő kétségbeesése az ő küszöbére repítette.

A lány egyszerre szégyellte magát, amint a legkisebb hitelt adta Fyodor szavának. Olyan nevetségesen viselkedett, annyira pocsék, szánni való, bűnös volt az az egyetlen mondat is, amit hozzá intézett, hogy azt kívánta, bárcsak soha le sem írta volna, az érzés hiába verdesett régóta a szívében. Örült, hogy egykori anyanyelvét, amit új életében oroszra cserélt, Fyodor nem értette. Ő emlékezett rá, a szavak viszont enélkül is a lelkébe égtek, körülbelül az egész levél tartalmát fel tudta volna idézni, amiből ezt az egy mondatot kiválasztotta.

Azért merte leírni, mert tudta, ha egyszer el is jut vele az író sírjához, ő sosem olvassa el, és csak önmaga előtt szégyenkezhet miatta, ez a Fyodor Dostoyevsky viszont (legyen bár valós vagy csak távoli hasonmása) magyarázatot várt tőle, és amint kezdte megérteni a helyzetét, a lánynak ismét minden vér kifutott az arcából.

Sírni szeretett volna, de eddig sem ment sokra a könnyekkel. Az ajkába harapott, és mert Fyodor nem mondott semmit a korábbi megjegyzésre, maga kezdett ismét beszélni.

– Ön okos ember... Remélem, megértő is, vagy megpróbál megértő lenni hozzám, bármilyen képtelenség lesz, amit később hallani fog tőlem, mert én, ha akarnék, se tudnék önnek semmiben sem hazudni.

Kényszerítette magát, hogy befejezze, mert minden szó után a föld alá süllyedt volna. Undorító, megvetendő rajongás sütött belőle, amit ő nem egyszer lakájságnak titulált, és ha sokáig folytatja, Fyodor, hűen önmagához, talán a lányt is lakájléleknek nevezte volna.

Minden lehetséges rossz kimenetel egy pillanat alatt, ki sem bomolva suhant át az agyán, ám, mintha átszakadt volna benne valami, nem tudott többé elhallgatni. Remegett, és halkan felnyögött, amikor Fyodor megérintette a csupasz karját, de csak a sokat gyötört levelet feszegette ki a markából, amit a lány bizalma elnyeréséért nyújtott önként vissza.

– Ha nem tud, vagy nem akar hazudni, először mondja meg, mi van ide írva – szólt halkan, kérlelhetetlenül Fyodor, a lány fél arcát takaró sötét hajtömeget nézve csupasz háta helyett.

– Ha ön mellett születhetnék újjá, azonnal öngyilkos lennék – susogta a lány, miközben úgy érezte, elevenen égeti el a szégyen. Fyodor nem volt elégedett a válasszal.

– Hazudott, amikor azt mondta, nem fog nekem hazudni? – Mosolygott, de a szeme komoly maradt. A mellette kuporgó ebből semmit sem látott, de különös hanglejtése elég volt, hogy ismét lázas borzongást tapasztaljon. – Milyen nyelven kell ezt a mondatot ilyen sok szóval leírni?

– Az értelme ez, ne törődjön a töltelékszavakkal. – A lány szédülni kezdett. – Ha pontosan elmondanám önnek, kinevetne, gyereknek tartana, és valószínűleg megundorodna tőlem, de higgye el, hogy őszinte vagyok, és épp elég nehéz volt ennyit beismerni.

– Hol volt és mi történt, amiért ennyire vágyott utánam?

Fyodor álomszerűnek értékelte a párbeszédet. A körülmények is erősítették: hajnal három múlt, amikor meghallotta a puffanást odakintről, és a munkáját félretéve előjött a belső szobából.

Kezdett kimerülni, hiába szokott hozzá a kevés alváshoz – egy sor kihagyott étkezés, az állandó tevékenységek, fiatal vendége cipelése és a korábban megivott kávék hatásának elmúlta eltompította, hiába volt szüksége az éles észre és az elemző gondolkodásra. Fizikuma gyenge volt, a vérszegénység pedig fáradékonnyá tette, de szó sem lehetett alvásról, amíg nem tisztázott mindent a lánnyal. Hallani akarta a történetét, akármilyen képtelenségeket állított magáról és a jövetele okáról.

Fyodor nem először tűnődött el, hogy a fiatal hölgy mennyire őszinte hozzá. Beszéde nem volt mesterkélt, remegését, színeváltozását sem tudta tettetni, de nem bízott másokban, semmi oka sem volt épp vele kivételt tenni. Nem volt különleges lány, ha furcsa, feltehető őszinteségét nem számította. Fyodor keveset látott belőle, mert amióta magához tért, alig emelte fel a fejét, az arcát így nem tudta megszemlélni, de világos, nagy szemét kifejezőnek, kerekded arcát, magas arccsontját szokatlannak, de szépnek, kis orrát, állát, és halvány, mosolytalan ajkát mind szabályosnak, és inkább gyermekinek, mint felnőtthöz illőnek találta.

Egész lénye a törékenység benyomását keltette, de Fyodor erőt és határozottságot sejtett ezalatt, amit a lány vagy tudatosan, vagy tudattalanul, de igyekezett magában elnyomni. Meg-megfeszülő karja nem volt vékony, izmok rándulását fedezte fel a sápadt bőrét behálózó erek alatt. Fyodor és ő hasonló alkattal voltak megáldva, de szó sem lehetett róla, hogy harcoljon ezzel a lánnyal – ha ellene fordul, Fyodor esélyt sem adott volna neki egy támadásra, de igazán kelletlenül jutott eszébe ilyesmi.

Annyira zaklatott volt, valószínűleg nem gondolt rá, hogy ártson Fyodornak, de ő nem elégedett meg ezzel a kétes valószínűséggel. Mindent ki akart belőle szedni, amit csak lehetett, ezért még a saját természetét is visszájára fordította. Próbált olyan bizalomgerjesztő lenni, hogy feledtesse az elmúlt percek minden durvaságát, de belátta, nem kell nagy erőfeszítéseket tennie. A lány nem haragudott rá, maró szavait pedig mintha kezdetben meg sem hallotta volna.

– Ön és én nem egy korból, és úgy érzem, nem is egy világból valók vagyunk – suttogta. Végül, tán belátva, hogy minden elveszett, és már felesleges az óvatossága, rákérdezett: – Valahol Oroszországban vagyunk, ugye?

– Igen, Szentpéterváron.

A lány először lesett ki a haja alól, szeme találkozott Fyodor lila szemével.

– De az év nem 20.. .

– De igen, május huszonnegyedike.

A lány egészen meglepte Fyodort: rövid, éles, riasztó nevetésre fakadt.

– Hiszek a végtelen számú párhuzamos világokban – nyögte a könnyeit törölgetve –, de hogy lehet ön ilyen fiatal ebben az évszázadban?! Ne feleljen, drágám – intette le, majd azonnal a szája elé kapta a kezét, épp úgy, ahogy az első orosz szavakat mondta. – Borzasztóan sajnálom, Fyodor Mikhailovich, és... és ezt is..! Meg sem engedte, hogy így hívjam!

– Elég. (Név), hívjon Fyodornak, és fejezze be az önözést, mert borzongok tőle! – Fyodor, bármilyen ingerült volt, sikerült olyan hangon beszélnie, hogy a másik ezt ne vegye észre; valamilyen hálával rokon érzést fedezett fel rajta.

Fyodor elfordult, nem tűrte jól, hogy sokáig ebbe a szikrázó szempárba nézzen. A lány láthatóan magán kívül volt, de legalább már elmondott néhány dolgot, ami érdekes volt számára.

Ő is tisztában volt a párhuzamos valóságok létezésével, és felkeltette a figyelmét, hogy fiatal vendége milyen könnyedén vetette oda, mintha az ő életében a kérdés egészen mindennapos volna. Ugyanabban az időben éltek, de, mint kitűnt, nem egy valóságban. Fyodor erről a másik helyről akart tőle minél többet megtudni, de a tartózkodását ez a hirtelen izgalom sem oszlatta el.

Tovább akarta faggatni a lányt, de bizonytalan hangja megállította.

– Komolyan, Fyodor?

– Persze – felelte rögtön. – Persze, (Név) – ismételte meg, szoktatva magát a nevéhez, ami nem volt egészen ritka Oroszországban, közben nyugtatta is magát ezzel. – Mondd meg, hogy kerültél ide – szólt rá, de mint kezdetben a magázó forma, úgy most a tegezés is zsibbasztotta az ajkát.

– Ne vess meg, Fyodor – szólította ő is, mintha nevének ejtésével a valóság határait próbálgatná –, de az volt az utolsó vágyam, hogy megfelelő helyen szülessek újjá.

Kitérően felelt, de Fyodor megértette.

– Tehát megölted magad.

– Ne vess meg – ismételte –, borzasztó volt egy világ, amiben kénytelen voltam nélküled élni.

– Úgy hangzik, mintha ismertél volna.

A lány a fejét rázta, óvatosan, beszéd közben felnézett Fyodorra.

– Személyesen nem, ahhoz túl későn és tőled túl messze születtem, de az egész életedet ismerem, és minden megjelent írásodat és jegyzetedet olvastam. Író voltál – gondolkodott el, újabb, hosszabb pillantást vetve Fyodorra –, itt viszont nem tudom, nevezhetlek-e valaha írónak.

– Az író isten szinonimája – mosolygott Fyodor rejtélyesen –,nem jártál olyan messze a valóságtól, mint gondolod. Minden mást azonban felejts el, amit valaha tudni véltél rólam, úgy nem fogsz akkorát csalódni. – Nem hagyva, hogy feleljen, folytatta, mert valami kezdett alakot ölteni a fejében. – A kedvenc íród voltam talán? – kérdezte ártatlanul, ugyanolyan mosollyal. A lány heves bólintását, és egy tétova sóhajt kapott válaszul, mintha kiegészítésbe akart volna fogni, de Fyodor, aki addig alig várta, hogy vallani kezdjen, ismét elhallgattatta. – Mondd, rajtam kívül még kit olvastál?

– Változó – mondta vendége tűnődve, szemérmes pillantást vetve a térdére –, a te nagy kedvenceidet például nem olvastam. De az alapokat, Puskint, Lermontovot, és rengeteg japán szerzőt, Natsume Sousekit, Akutagawa Ryuunosukét, akire nagy hatást gyakoroltál, Dazai Osamut, Nakahara Chuuya verseit és még egy tucat japán költőt olvastam, mert a Bűn és bűnhődés után már nem tudtam kevesebbel, főleg kortárs és nyugati irodalommal beérni.

Fyodor arcáról lefagyott a mosoly, amint az első nevet meghallotta, de a lány, elmerülve a magyarázatban (feltűnő volt, mennyire megélénkült és milyen folyékonyan beszélt, amint az irodalom került szóba) ezt nem vette észre. Csak levegővételnyi szünetet tartva, Fyodor hallgatagságára pillantott fel, és azonnal becsukta a száját.

– Ne haragudj, nem kellett volna ennyit beszélnem, főleg, hogy valószínűleg semmit sem értettél belőle!

– Semmi baj, ismerem őket – mondta erőtlenül. A lány kétkedő pillantást vetett rá, de nem mert ellenkezni.

Fyodor hamar összeszedte magát, és egyre a lány arcát fürkészte, hátha választ talál rajta. Hamar megértette, amit lehetett, de annyira hihetetlennek tűnt, hogy társnője lágy hangján is hallani akarta: az ő világa áldottjai egyszerű írók voltak, képességeik pedig csupán regényeket jelentettek.

A felismerés szédítő volt, mint az éjfél utáni erős tea vagy egy újabb csésze kávé lett volna. A Könyv nélkül is létezett olyan hely, ami áldottságtól mentes volt, és ő, Dazai, talán a többi ellensége is mind halottak voltak benne, ám tisztán haltak meg, anélkül, hogy bármilyen képességgel kapcsolatba kerültek volna. Az írást Fyodor nem számította annak, közelebb állt isten teremtő voltához. Borzongatta a sejtés, hogy amíg élt, egészen isten lehetett, anélkül, hogy a Könyvet birtokolta volna.

Különös, erős ábránd volt. Hosszasan nem szédítette el, az ibolyaszemében izzó szikrát azonban többé nem tudta kioltani; látható jelt adott a lánynak saját izgalmáról.

A betolakodó azonnal sokkal értékesebb lett számára. Ha meghalt is, még érződött rajta egy tiszta világ lenyomata: azt képzelte, ha közelebb lenne hozzá, az illatát talán megérezné a bőrén vagy a hajában.

– Élő emberek? – zökkentette ki a lány. – Most, ebben a korban?

– Igen, de egyiküket sem szeretnéd – mondta kelletlenül, nehezen uralkodva a hangján, ami, mert megzavarták a gondolatait, ismét durvává vált. – Ne kívánd ismerni őket – tette hozzá lágyabban, igyekezve elvenni a szavak élét.

– Miért? – pillantott rá kíváncsian, mire Fyodor az ajkába harapott. Vér ízét érezte a szájában.

– Mind nagy bűnösök – mondta valódi meggyőződés nélkül, meglepetésére pedig sötét fürtök rebbentek, amikor a lány lassan bólogatni kezdett.

– Tudom. Tudom, hogy hogyan éltek. Annyira sajnálom – suttogta –, hogy hasonlítok hozzájuk.

– Író vagy? – préselte ki magából Fyodor, utolsó pillanatban használva a piszatyelnyica szót képességhasználó helyett.

– Nem. Istenverte szerencsétlen – mondta halkan, végül félbeszakította saját panaszát –, de most már nem szabad így beszélnem. Rengeteget írtam, talán már közelít ahhoz, amennyit te írtál egész életedben, de sosem lehetek veled vagy velük egy szinten, akármilyen megtisztelő, hogy épp te, Fyodor, írónak neveztél.

– Egyáltalán nem az – felelte hasonlóan halkan, hevesen, nem akarva, hogy megromoljon a lány véletlenül fellelt, törékeny tisztasága. – Természetesen itt is vannak írók, de akikről beszéltél, egészen más emberek, és ha már egy életet elvesztegettél, még egyet ne tégy tönkre azzal, hogy ilyenekkel próbálj kapcsolatba lépni.

– Soha senki mással nem akarnék.

Nem mert Fyodor szemébe nézni, mert csak egy pillanatra elhinni azt, hogy féltékeny volt más férfiak miatt, önmaga előtt is hatalmas szégyennek tűnt. Fogalma sem volt, hogy képzelhet ilyet, mintha ő Fyodornak egy kicsikét is számított volna! Azonban, mióta csak beszéltek, és ott ültek egymás mellett, feltétel nélkül elhitte, hogy Fyodor az, akinek mondja magát, és minden pillanatban úgy érezte, azonnal belepusztul az izgalomba.

Néha, amíg élt, voltak józan percei, amikor korholta magát: egyetlen napot sem bírna ki veszekedés nélkül azzal a nagy bűnössel, kár azt képzelnie, hogy bármi jó sülne ki kettejük együttlétéből. A mellette lévő férfi, akit elfogadott önmaga egyetlen Fyodor Dostoyevskyjének, kellemes meglepetés volt.

Nem tudhatta, nem változik-e meg gyökeresen a jövője, miután egymásba botlottak.

Mindent tudni akart róla, mert semmire sem ment az összes korábbi információval. Fyodor is hasonlóan mohó kíváncsisággal érdeklődött felőle, így mire órákkal később ragyogóan kéklett az ég a meleg, májusi fényben, amiből egyetlen nyaláb sem hatolt be a lámpafényes, szorosan elfüggönyözött szobába, két üres teáscsésze, egy kihűlt kancsó, néhány gyűrött zsebkendő állt halomban a karcsú asztalon a kanapé mellett, aminek karfáján, mint először, a lány kókadt fejét pihentette, mozdulatlanul tűrve, hogy Fyodor egy kopott pokróccal betakarja.

*

Fyodor, amennyire tudta, felállította magában a másik világ modelljét, pontosan összehasonlította a sajátjával, és ifjú vendégét is elhelyezte benne.

Tényleg nem volt figyelemreméltó lány, csak valaki, aki művészetekben és irodalomban lelt menedéket. Bensője hordozta az egyetlen különlegességet, mert Fyodor volt élete fénye, a lelke mégis Dazai Osamu lelkével talált rokonságra. Depressziója és különféle egyéb, rejtett mentális betegsége olyan pontosan rezonált a kötszerpazarlóéval, hogy megértette: ő sem ember, ő sem tud beilleszkedni a társadalomba, végül pedig, hogy kár tovább próbálkoznia, hogy az összes kudarc ellenére is életben maradjon.

Boldogtalan volt, hiába keresett örömet minden apróságban, és ugyanúgy hazudott, ahogy Dazai tette volna. Talán nem akart meghalni, de egyre mélyebbre került. Félt, dühöngött, fájdalmat érzett, és nem volt szüksége erre a fájdalomra.

Haladékokat adott magának, mindig, mindig Fyodorhoz kötve, mintha személyes istenéhez fohászkodna, mentse meg önmaga létével ebből a pokolból, de még ő sem tarthatta életben. A lány gondolkodása átfordult. Tudta, hogy sosem születhet újjá mellette, nem lehet olyan szerencsés, mint az összes nő, akit szeretett, vagy szeretni próbált volna, vigasztalódni akart, és elhitte, ha meghal, esélyt kap Fyodorral együtt élni.

Nem ilyen világról álmodott, de sosem lett volna képes lemondani róla, bár Fyodort a legkevésbé sem ismerte, ő csak a legjobb arcát mutatta magából. Egy keveset mégis elmesélt önnön valóságáról, az áldottakról, és megkönnyebbült, amikor bizonyos lett, hogy a lány nem tartozik közéjük.

Fyodort nem zavarta. Ellenkezőleg: minél többet volt vele, annál jobban érdekelte, már-már megszállottan vonzotta a társasága, mert minden szava arany volt, és bármilyen nyomorult életről mesélt, Fyodor a saját álmai visszatükröződését fedezte fel benne.

*

Gyengéden fektette le odakint, és takarta be az alvó lányt egy pléddel a hálószobájából. Fyodor nem szeretett másokkal együtt aludni, de tőle nem félt. Otthagyta, becsukta a két szoba közti ajtót, és a keze ügyébe tett egy kést, de csak megszokásból, akkor nem gondolta, hogy használja ellene, ha hirtelen megjelenne az ágyánál.

Közel egyidősek voltak, Fyodor mégis úgy érezte, egy magánál kisebb, védtelenebb lénnyel van dolga, és nem akarta, nem érezte szükségét, hogy leigázza vagy elpusztítsa. Minden bűne ellenére tisztább volt, mint bárki, akit azelőtt ismert, mert sem képesség, sem semmilyen képességhasználó nem szennyezte. Egyedül Fyodor közelsége mocskolhatta be, de ahogy feküdt, és próbált elaludni, Fyodor úgy gondolta, még magától is megóvhatta volna.

*

Az egyetlen racionális döntés az lett volna, ha megszabadul tőle, de Fyodor nem akart elválni a lánytól. Szerette hallgatni őt, kezdeti bizalmatlansága addigra feloldódott, és olyan békésen beszélgetett vele a nappaliban, mintha a barátja, húga, vagy hasonlóan közeli hozzátartozója volna. Azt azonban hamar megértette, hogy ez a lány sosem tekintette, nem is tekinthette őt bátyjának. Istenként tisztelte, sugárzón szerette őt, és olykor, ha ránézett, tétova, állandó várakozást fedezett fel a szemében, mielőtt zavarba jött, és lesütötte volna.

Fyodor, mivel gyakran látta őt fehérben, többnyire makulátlannak, de ilyen, elcsípett pillantások alapján velejéig romlottnak tartotta, a szó olyan sokadlagos, jóleső értelmében, ami taszítás helyett vonzotta, és egyre hosszabban, érdeklődőbben nézte, pedig azelőtt nem sokat törődött a nőkkel. Talán, mert sosem kínálta fel magát neki, édes kihívást látott abban, hogy meghódítsa, hiába tudta, hogy már semmit nem nyerhet belőle.

Fyodor jól érezte magát vele, mert nem kellett attól tartania, hogy megöli őt, vagy rákényszerül, hogy ártson neki. Áldatlan volt, tetteivel sem adott és okot, és Fyodor, mióta csak megtalálta őt, gondosan elrejtette a külvilág elől.

A lány nem bánta. Egészen megértő volt hozzá, és egy hétig is képes volt egyedül ülni a lakásban, csak egy-egy üzenetet kért cserébe. Fyodor a másik, eldobott életéből tudta, hogy szerette az egyedüllétet, és amíg volt elég könyve, nem bánta, ha ki sem mozdult a lakásból, ő pedig, amíg magánál tartotta, minden szükségletét ellátta.

Fyodor nem sokat beszélt arról, mit csinál, mi után kutat, kivel van, de talán, mert egy másik életét ismerte, a kedvese nem elégedetlenkedett miatta. Rosszul volt, ha hasonló jutott eszébe, de egy bizonyos idő után nemcsak megszokottá, tényleg kedvessé vált számára, és ezeket a váratlan érzelemkitöréseket halk, gyengéd szavakkal, cirógatásokkal, és egy-egy könnyű kézcsókkal fejezte ki, a lány mosolyát, ragyogó szemét és pírba borult arcát kapva cserébe.

Egyszer, amikor mellette ült és a kezét fogta, nemcsak örömöt, távolról ismerős éhséget látott a szemében, és elmosolyodott. Biztos volt benne, hogy nem utasítja el (különben is, hogy lett volna képes elutasításra?): Fyodor lehajolt, és megcsókolta őt, felelevenítve egy régi érzést, ami akkor nem hagyott benne mély nyomot, ellenben az ő ajkát érintve mintha lángra lobbantotta volna.

Kedvese átölelte a nyakát. Fyodor érezte, hogy egész testében remeg, ez sarkallta folytatásra. Megsimogatta az arcát, keményebben préselte ajkát az ajkához, és amint meggyőződött róla, hogy nem hajtja le újra a fejét, a lány első sóhaját hallva átölelte a derekát, lábát kisvártatva az ölébe húzta.

Sokáig csókolóztak, minden lélegzetvételnyi szünet után egyre követelőzőbben tértek vissza egymás ajkához – Fyodor végül a csókjait a lány nyakára, a válláról lesodort ruha alatt csupasz kulcscsontjára adta. Ő szorosan ölelte, a haja, inge gyűrődött össze az ujjai között, mielőtt elgyengült, és csak akkor rándult meg újra a karja Fyodor hátán, amikor ő könnyedén megszívta a nyakát és fél kezét a derekáról lejjebb csúsztatta. Fyodor érezte, ernyedtsége ellenére is milyen erős a teste, amikor lábait a dereka köré kulcsolta, és egy-egy megfelelő érintés után egészen megfeszült a combja.

Fyodort gyötörte az a könnyű ruha, az alig-volt harisnya, ami mégis meggátolta, hogy hozzáérjen, végül elszakította és letépte róla. A lány felnyögött – nem tudta, nem is számított, meglepetés, rémület vagy türelmetlenség süt-e igazán belőle.

Kellemesebb lett volna odabent, de egy pillanatra sem eresztették el egymást, esélytelen volt eljutniuk a hálószobáig. Ugyan Fyodor már vitte őt a karjában, akkor, olyan állapotban képtelen lett volna. A lány pihegett, a nevét ismételte, és ő nem bánta, hogy kedveskedő szavak füzérében Fyodor helyett minduntalan Fedya pergett le az ajkán.

Addigra ő is csak becézte, a neve, bőre, csókja egyaránt édes volt számára. Fyodor boldog volt, ő is boldog volt, és nem tudták, de mélyen hasonlóra gondoltak:

„evilági lénnyel sohasem tudtam volna boldog lenni."

.

.

.

.

.

*valós levélrészlet