FyodorxReader E/1, Osamu és Chuuya pár mondatban említve, 12-26 éves kor között játszódó történet

iskolai zaklatás, önsértés említve, öngyilkosság említve, féltékenység, szerelmi háromszög érintőlegesen, hurt/comfort, első szerelem, szülők halála, vallás említve

>>ENYHE SPOILEREK A VÁRHATÓ NEGYEDIK ÉVADBÓL ÉS A MANGÁBÓL<<

Fyodor kapott egy kevés családi hátteret és gyerekkori személyiségjegyeket a valódi Fyodor életére alapozva, de csak pár mondatot írtam erről, nem zavaró. Elgondolkoztam, milyen életem lett volna, hogy Fyodorral együtt nőhetek fel, és összebarátkozunk. Ha titeket is érdekel, tartsatok velem, kalandos, gyönyörű élet vár ránk ♥
Egy pár részlet valódi, egy pár kitalált, rátok bízom, hogy eldöntsétek.

Egyébként most Tina-chan1213 inspirált írásra, a Szerelmi történetek (anime oneshots) - Tisztítsuk meg együtt! című, FyodorxReader fejezetével (amit nekem írt, és nagyon hálás vagyok érte~ menjetek, megéri elolvasni ♥)

A fejezethez jó olvasást kívánok ♥

.

.

.

.

.

Fyodor mindig érdekes könyveket olvasott. Egyszer láttam az egyik borítóját: ismeretlen szerző és cím volt, a könyv pedig kopott, vörös textilkötésben. Ettől ő, ahogy olvasott, olyan érettnek látszott. Két szemöldöke közt halvány ránc tűnt fel az összpontosítástól és összepréselte az ajkát. A kezét kecsesen tartotta, amikor lapozott, és én, miközben néztem őt, észrevettem, hogy egészen régóta visszatartottam a lélegzetemet.

Kíváncsi voltam Fyodorra, mert nem is fiúnak, hanem felnőttnek tűnt, mégsem riasztott meg a komolysága. Ösztönösen vonzott, mert ő volt az első és addig egyetlen, akihez igazán hasonlítottam. Az osztálytársaink mások voltak. Talán ők voltak átlagosak és normálisak, és mi különböztünk riasztóan tőlük, de engem nem érdekeltek azok a játékok, amiket tizenkét évesen a lányok már csak megvetéssel emlegettek és titokban játszottak, a lányos újságok sztárokkal és szájfénymintákkal, sem a fiúk a párhuzamos osztályból, akik után némelyiknek már ekkor csorgott a nyála.

Engem a könyvek érdekeltek. Nem olyan nehezek és jók, mint amiket Fyodor olvasott, de vonzódtam hozzá. Azt hiszem, a magam módján mégis hasonlítottam a többi lányhoz. Egész nap egy fiú járt az eszemben, órák közt, de néha jegyzetelés közben is rajta nyugodott a pillantásom. Mégsem mertem odamenni hozzá, pedig csupán beszélni, barátkozni akartam Fyodorral.

Senki nem tette ezt, miután Fyodor szelíden, de határozottan elutasított minden közeledést az első héten, és miután egyszer nemet mondott, többé figyelemre sem méltatott másokat. Olvasott, kibámult az ablakon, kezébe támasztva az állát, és olyan fájdalmas, tűnődő pillantást vetett a kopár fákra, mintha isten tudja, mire gondolt volna.

Én nem igazán hittem istenben, ami szerencsétlen vonás volt gyermekkorom Oroszországában. Mentségem legyen, hogy a szüleim sem hittek, én ezt hoztam magammal otthonról, de tizenkét éves korom körül, épp, amikor mások hite ingadozni kezdett, én kezdtem felfedezni a sajátomat. Csak később, felnőve teljesedett ki, mikor megértettem, hogy az élő isten van a közelemben. Nem az, akiről történetek szólnak, hanem a valódi, akit megfoghatnék a két kezemmel, talán akkor sem esne bántódásom.

De még a gondolatba is belepirultam, hogy hozzáérjek Fyodorhoz. Ez addig sosem fordult elő: olyan apróságként sem, hogy kölcsönkérjek tőle egy radírt vagy ceruzát, és ujjaink összeérjenek, amikor a kezembe adja. Mégis türelmetlen bátorságot éreztem, amikor végül felálltam a padból, és elindultam felé: az első lépés után nem fordulhattam vissza.

Kettesben voltunk Fyodorral a teremben. A tanárunk elment valahová, a többiek pedig kint játszottak az udvaron. Mi még nem fejeztük be az uzsonnát: Fyodort amúgy is ritkán láttam odakint, és én is szívesebben voltam egyedül, mint együtt a társainkkal.

Fyodor, mióta magunkra maradtunk, nem figyelt rám. Valójában fel se nézett a könyvéből, mégis, amikor már előtte álltam, gondosan belerakott egy könyvjelzőt és becsukva az asztalra tette.

– Fyodor – hebegtem, megzavarodva ragyogó szeme kíváncsi pillantásától.

– Dostoyevsky – mondta halkan, tagoltan, továbbra is mindig szemem, arcom, idegesen rángó alsó ajkam szemlélve. – Nem vagyunk barátok.

– Szeretnék a barátod lenni – fújtam ki a túl régóta visszatartott lélegzetet, de, mert egészen ostobának hangzott, amit mondtam, gyorsan hozzátettem, megfogta a legközelebbi üres szék támláját, hogy megtartsa remegő lábam: – Leülhetek?

– Tessék – biccentett Fyodor. Még mindig kíváncsian tekintett rám, de lágy hangját biztatásnak vettem.

Magam sem tudom, mit képzeltem. Hevesen dobogó szívem elsöpörte a gondolataimat, de jó jel volt, hogy Fyodor nem küldött el azonnal, ahogy másokkal tette. Mellé húztam a széket, leültem, és mosolyogva babráltam az ölemben nyugvó kezem, Fyodor arcom helyett most ujjaim játékát figyelte.

– Mondd, mit olvasol? – érdeklődtem végül, amikor sikerült megnyugodnom. – Megnézhetem?

Fyodor bólintott és elém tolta a könyvet, amit már korábban is láttam a kezében, az uzsonnámat majszolva. Latin betűs írás volt a jellegtelen vörös borítón, amit, bár el tudtam olvasni, nem értettem, mert nem angolul volt. Tanácstalanul néztem Fyodorra, aki megszánt:

– A címe Egy halálraítélt utolsó napja, Victor Hugo írta. Francia – tette hozzá kelletlenül és már nem nézett rám, csodálkozó arcom biztosan bántotta.

Igyekeztem összeszedni magam, de csupán e két mondat rengeteg kérdést és felkiáltást vert fel a lelkemben. Nem akartam meglepetést mutatni, ám ez nehéz volt: az iskolában egyikünk sem tanult franciául. Angolt és németet oktattak, az előbbiből egy kicsit rosszabb voltam, és azt hiszem, Fyodor is inkább németben jeleskedett. Az, hogy egy ennyire híres, komoly író könyvét eredeti nyelven olvassa, ámulatba ejtett, mégis csak gyerekek voltunk!

– Miért olvasol ilyesmit? Nagyon szomorú lehet.

Erőlködtem, hogy ne lelkendezzek és ne mutassak még nagyobb döbbenetet, de magamban átkozódtam, hogy épp egy ilyen semmitmondó kijelentés szaladt ki a számon. Biztosan butának tart, gondoltam, és újra a kezemet babráltam, nem tudtam Fyodor szép színű szemébe nézni.

– Kíváncsi voltam – mondta egyszerűen. – A világ pedig általában is nagyon szomorú. Szeretem, ha a könyvek nem hazudnak – tette hozzá halkabban, tűnődve.

– Én is! – vágtam rá, mert Fyodor végre mondott valamit, amibe belekapaszkodhattam. Minden más meglepett, meg is ijesztett, de egy pillanat alatt elmúlt a rémületem. Kíváncsi voltam Fyodorra, mert, ahogy beszélt, tényleg sokkal okosabbnak és érettebbnek tűnt bárki másnál az osztályban. Furcsa mód még kedvesebbnek is, pedig semmi határozottan kedveset nem tett, amióta engedte, hogy leüljek az asztalához. – Könyvekben még nem csalódtam.

Hintáztattan a lábam, cipőmmel olykor a padlóra koppantva. Fyodor hallgatta ezt a ritmikus zajt. A forrását keresve az egész alakomat szemügyre vette, akkor először közelről, pedig, mióta észrevette, hogy figyelem, nem egyszer nézett meg ő is magának.

Az iskolánkban nem voltak szigorú öltözködési szabályok, ám bizonyos eleganciát megköveteltek, és elavult szabályok szerint a lányok még mindig csak szoknyában járhattak. Rövid csizmát, harisnyát és térdig érő ruhát viseltem, meg egy kardigánt, mert egész nap hűvös volt az iskolában. Fyodor is pulóvert vett szokott világos ige fölé, ettől valahogy még kisebbnek tűnt. Magas, de vékony fiú volt, és ahogy mellettem ült, leeresztve mindkét kezét, a válla eltűnt a ruhában, teste elkeskenyedett és összezsugorodott. Mégsem nézett ki olyan rosszul, mint némelyik osztálytársunk, aki állógallérú inggel, feltűrt ruhaujjal vagy nevetségesen rövid szoknyával akarta kijátszani az öltözködési szabályokat. Mindig értetlenül álltam előttük, de ők is hasonlóan néztek rám. Talán nem volt jó ízlésem, de rosszabb sem volt az övéknél, egyszerűen nem éreztem úgy, hogy olyasmit kellene felfednem, amit egy valódi hölgy sem mutat meg magából.

Nem gondoltam, hogy épp azzal a mondattal keltem fel Fyodor érdeklődését, mégis egészen felém fordult, és öltözékem után újra az arcomra nézett.

– Még igazán, senkiben sem kellett volna csalódnod.

– Én is így gondolom – erőltettem mosolyt az arcomra, ami, miután félretettem keserű gondolataimat, egészen őszintévé vált. – Ezért vagyok biztos benne, hogy barátok lehetünk, Fyodor.

A keresztneve természetesen szaladt ki a számon, és Fyodor halványan elmosolyodott. Akkor nem javított ki, nem tett megjegyzést, és végre egészen feloldódtam: mintha beleegyezett volna. Nem a barátságba, hanem, hogy lépéseket tegyek felé, és eszembe sem jutott visszafordulni.

Még akkor is mellette ültem, amikor a társaink beszállingóztak a csengőszóra. Csak az tűnt fel, hogy a hangos csevej és nevetés elhalt, ahogy megláttak minket együtt, és amint visszamentem a helyemre, elcsíptem az egyikük kíváncsi tekintetét.

Tíz perc sem telt el, hogy egy papírgalacsin találjon tarkón, majd még egy, célt tévesztve hulljon a padomra. Összepréselt szájjal, dühösen fordultam meg, de valójában az egész testem félelemtől rázkódott. Két fiú nevetett rám a hátsó sorból, gonosz, gúnyos pillantással. Az egyikük szívecskét formált és valami ízléstelenséget tátogott, amit nem tudtam, nem is akartam leolvasni a szájáról.

Tovább záporoztak a kis papír- és radírfecnik a hajamba, amit próbáltam kiszedegetni, kevés sikerrel. Dühös könnyek homályosították el a szemem, a tanár táblára írt vázlata, a füzetem, a saját, hullámzó jegyzeteim mind elmosódtak. Nem is figyeltem oda többé, csak próbáltam megnyugodni és lassan lélegezni.

Ha Fyodor nincs, ugyanez történik: mindig találtak valamilyen okot, hogy bántsanak. Eleinte azt hittem, hogy azért, mert nem vagyok olyan, mint ők, és kétségbeesetten próbáltam hasonlóvá válni, de ennek hamar fizikai korlátai támadtak. Nem volt képességem, mint a hangadóknak az osztályban, és annak ellenére, hogy a képességhasználókat az ország vezetősége nem szerette, valójában nem tudta üldözni. Kivételezett helyzetben voltak, és főleg nálunk, ezek a buta kölykök, akiknek fogalmuk sem volt saját erejükről és korlátaikról, azt hitték, hogy a világ felett állnak. Újabb adu volt a kezükben a hozzám hasonlókkal szemben, akiket kinéztek maguknak.

Semmi sem használt. Hiába sírtam, nem sajnáltak, és ha a sarkamra álltam, kinevettek és még jobban megszégyenítettek. Nem azért, mert nem volt képességem: anélkül is megtették volna, de egy darabig hittem, hogy emiatt. Szégyellem magam, de nem azt gyűlöltem, hogy áldatlan vagyok, hanem, hogy ők ilyenek, és kívántam, bárcsak azonosak, egyenrangúak lennék, akkor nem mernének velem így bánni.

De addigra be kellett látnom, hogy nem a képesség léte vagy nemléte a bántalmazás oka, hanem, hogy ők farkasok voltak, én pedig bármi, ami kisebb, gyengébb egy ilyen éhes ragadozónál. Nem kényszerítettem magam bárányszerepbe, mert nem tartottam magamat áldozatnak, egyszerűen én nem voltam farkas, és nem tudtam ehhez a falkához csatlakozni.

Nem mind voltak ilyenek. Őket is, másokat is általában szeretettel kezeltem, talán ezt értelmezték gyengeségként. Engem úgy neveltek, hogy szeretettel és jósággal bármit elérhetek, és ez nagyobb hatalom bármilyen fizikai erőnél és durvaságnál. A szeretet lekötelez, rabszolgává tesz, zavarba hoz, elbizonytalanít, gyanakvásra késztet...

Ám ezt sokáig nem értettem meg. Gyerek voltam, mind azok voltunk, és azok, akikkel szemben álltam, ráadásul sokkal éretlenebbek voltak nálam!

Rajtuk nem működött sem a szeretet önzetlensége, sem leigázó hatalma. Számkivetett lettem, amikor a karmaikat próbálgatva az én testembe tudtak először belemarni, és azóta sem tudtam megszabadulni ebből.

Nem voltak barátaim. Volt néhány lány, akivel el-elbeszélgettem, de mind találtak érdekesebb tevékenységeket, jobb barátnőket nálam. Bár érdeklődtek, őket nem kötötték le az én szeretett tevékenységeim; ők nem szerettek bele regényalakokba, nem töltötték az egész napjukat olvasással, történetek kitalálásával, művészettel vagy ábrándozással. Gyerekes voltam a szemükben, mert ez érdekelt, ők pedig a komoly felnőttek, akiket már a bulinak csúfolt délutáni babazsúrok, a fiúkkal töltött idő, a rúzsok, körömlakkok és hajszínezők mozgattak.

A társaink nem tudták hová tenni az unalmas, hülye könyvmolyt, ahogy Fyodort sem, aki egyszerűen riasztó volt, még az is keveset javított a megítélésén, hogy egy-egy lány csinosnak tartotta.

Általában azt mondták róla, hogy mogorva, fenn hordja az orrát, nem akar játszani vagy beszélgetni a fiúkkal, nem sportol, tehát unalmas, nem kedves a lányokkal, szóval tuskó, és egyébként is olyan a tekintete, amitől kiráz a hideg, jobb minél távolabb lenni tőle. Ez szinte egyáltalán nem volt igaz. Fyodor senkivel sem volt lekezelő vagy udvariatlan, de tényleg tartotta a távolságot, amivel ezek az izgága, közvetlen kölykök nem tudtak mit kezdeni.

Ő is, én is mintha egy másik bolygóról csöppentünk volna oda, hogy embert játsszunk. Neki jobban ment, volt benne valami, amiért a többiek, ha nem is szerették, tisztelték őt, de belőlem ez, talán, mert lány voltam, mindig hiányzott.

Mégis Fyodor volt az első, aki egy kicsit is hasonló volt hozzám, az egyetlen, aki sosem bántott, aki soha nem mutatott érdeklődést irántam, mintha mindenen, ami történt, kívül került volna. Okos, hallgatag fiú volt. Azt hiszem, volt valamilyen betegsége is, amiért csak könnyített testnevelésre kellett járnia, de még emiatt sem bántották. Nem tudom, mit tett. Hinni kezdtem, hogy a tekintélye veleszületett, és olyan akartam lenni, mint ő. Fogalmam sem volt, én milyen vagyok, csak abban voltam biztos, hogy az soha nem volt jó, és senkinek sem kellett, mellette, rémületemre, mégis csak azt tanultam meg, hogy kell önmagamnak lenni.

*

Féltem a tanítás végétől. Húztam az időt a holmim összeszedésével, részben, hogy megnyugodjak, részben, hogy két fő zaklatóm végre kimenjen a teremből. Az osztályban szinte mind ugyanarról a környékről valók voltunk, és nem volt olyan kerülőút, ami végül ne a fiúkba torkollt volna. Az egyikük két lakásra élt tőlünk, a másikuk is csupán a szomszédos lépcsőházban, így otthon sem érezhettem magam biztonságban.

Az a tizenöt-húsz perc séta hazafelé rosszabb volt, mint az egész iskolában töltött nap. Hiába kísérek el a barátnőim, egy rövid szakaszon mindig egyedül maradtam, és akkor azok ketten rögtön mellém szegődtek.

Összeszorult a gyomrom, felvettem a kabátom, ekkor láttam, hogy még Fyodor is ott van a teremben.

– Van kedved együtt hazamenni? – álltam meg mellette, amíg felvette a táskáját. Szélesen rámosolyogtam, leplezve az idegességem, közben keresztbe tettem az ujjam a zsebemben, szerencsében bízva.

Fyodor bólintott, mire elöntött az öröm. Nemcsak megkönnyebbültem, hogy van velem valaki, aki elriasztja a támadóimat, ők akkor nem is jártak a fejemben, egyszerűen örültem, hogy Fyodor az a valaki, mert komolyan ismerni akartam őt, tényleg a barátja akartam lenni.

Fyodor eleinte keveset beszélt, de aztán lassan, csendesen felelgetni kezdett, és hamar átvette a kezdeményezést, ő kezdett el kérdéseket feltenni. Ügyesen terelte el a szót, így keveset tudtam meg róla, de ő annál több mindent kihúzott belőlem. A szokványos ismerkedő kérdések után egészen váratlanokat is feltett, de sosem volt tolakodó. Látszott, hogy őszintén érdeklődik, és kezdeti bizonytalanságom láttán nevetve mondta, hogy nem fog vele visszaélni.

Tényleg meg tudtam bízni benne, hihetetlen volt, hogy végül ő is a zaklatók pártjára álljon. Ő talán képes lett volna színészkedni, hogy elnyerje a bizalmam, de azok nem, elrontották volna – ezek a gondolatok azonban csak később támadtak, akkor feltétlenül megbíztam Fyodorban.

Később azt mondta, hogy naiv vagyok, de látszott, hogy ez titkon gyönyörködtette.

*

Fyodor és én apránként barátok lettünk, és a félév végére mellette ültem az iskolában. Ez újabb alapot adott a számomra értelmetlen gúnyolódásnak, de legalább több radírdarab nem hullott a hajamba a hátsó padból, és Fyodor mellett amúgy is biztonságban éreztem magam. Én nem lettem erősebb, de az ő hűvös tekintélye elég volt, hogy senki se bántsa „Fedya barátnőjét" – legalábbis, amikor Fyodor látta.

– Téged nem zavar, hogy ilyesmit mondanak? – kérdeztem egyszer ebédkor Fyodort. Kedvtelenül eszegettem egy péksüteményt, de ő elő sem szedte a sajátját. Nagyon keveset evett, mindig inkább csak teázni láttam, így a téli időszakban én is több teát vittem magammal otthonról, és megkínáltam, ha a nap végére elfogyott a sajátja.

Fyodor megrázta a fejét. Mint olyan gyakran, a padon könyökölt, tenyerébe támasztotta az állát, és a vállam fölött az ablakot, a kinti fagyott havat nézte. Egy napja szüntelenül szakadt a hó, várható volt, hogy szünetet rendelnek el, mielőtt a hét véget ért volna.

– Hadd mondják, nem vagy a barátnőm – felelte rám sem nézve. A hópelyhek tánca és a saját gondolatai kis időre egészen lekötötték, mintha ott sem lettem volna. – Amúgy is, (Nevecske), miért törődjek velük? Gyerekek.

Fanyar mosolya sem kisebbítette a melegséget, amivel ritka becenevemet mondta. Fyodor tudta, mennyire utálom a nevem, hogy épp az a hely, az a közösség tette utálatossá, így nem gyötört vele még ő is. Sajátot formált magának, és mindig ezen a néven hívott, néha komolyan dédelgető, szeretettel teli hangon, amitől magamat is valamivel jobban tudtam szeretni.

– De Fedya, mi is azok vagyunk! Akkora hülyeség! Csak tizenhárom leszek, miért kéne ilyesmin gondolkoznom? Nem akarok még felnőni!

Sokat forrongtam emiatt, de önmagammal nem kerültem miatta nem konfliktusba. Hittem és ma is hiszem, hogy az érettség egyik jele, ha képesek és hajlandóak is vagyunk korunkhoz mérten viselkedni, és én úgy éreztem, akkor, tinédzseréveim küszöbén igazán nem kell foglalkoznom a szerelemmel. De a szerelem nem racionális döntés volt, és nem mondhattam meg neki, mikor jöjjön. Mire elmúltam tizenhárom, Fyodor pedig közeledett a tizennégyhez, elkezdtem úgy nézni rá, mint a barátnőim az éppen menő színészekre és popsztárokra, csak az én imádottam kézzelfoghatóbb volt azoknál a fotóknál.

Igazából... nem rajongtam érte, nem imádtam őt, mégis szerettem Fyodort, mint egyetlen, bizalmas barátomat, és a rengeteg együtt töltött időben, ahogy kezdtem kiismerni őt, a lelkével együtt apránként sokszor látott, ám hirtelen megférfiasodott vonásait is gyönyörűnek találtam.

*

Másfél év múlva együtt, egy helyre mentünk középiskolába, de hiába reménykedtem a szabadságban, semmi sem változott. Nekem szűk volt a kapcsolati hálóm, ellenben a volt osztálytársaimnak igazán nagy és megelőzött a hírem. Az új iskola új osztálya gyanakodva, a határaimat feszegetve fogadott már azelőtt, hogy megismerhettem volna őket vagy barátokra lelhettem volna.

Ott sokkal több volt az áldott gyerek, és amint híre ment, hogy nincs képességem, épp úgy kiszúrtak maguknak, mint ahogy vidéken az áldatlanok egy-egy képességhasználóval tették volna. Nemcsak az ész, kultúra és haladás szerelmesei, hanem az áldottak is a nagyvárosokba mentek a hatalmas Oroszországból, biztonságot és megértést keresve. Nem kellett volna gondot okoznia, hogy én nem részesültem ebben az ajándékban, de ez néhányuk szemében csak azt jelentette, hogy én kevesebb, született áldozat vagyok, és bármit meg lehet tenni velem, mert úgysem áll hatalmamban védekezni.

Fyodor a párhuzam osztályba járt, de, mert mindig hozzá menekültem az óraközi szünetben, egy hét sem kellett, hogy cukkolni kezdjenek a fiúmmal. Fyodor nem volt az, de hiába bizonygattam vagy magyaráztam volna.

Főleg magamban bosszankodtam és neki nem szóltam. Úgy tűnt, megvan a maga gondja, de erről semmit sem árult el. Elszomorított, hogy hiába volt egyetlen, és olyan közeli barátom, hogy a lelkemet kívül-belül, szavak nélkül is ismerte, ő ismét kezdett bezárkózni, mintha az a szűk két év nem számított volna.

Még nem voltam tizenöt éves, ő azonban majdnem tizenhat volt, és kezdett fájdalmasan nagy lenni a szakadék kettőnk közt, főleg intelligencia terén, amit fiatalkorunk óta szakadatlanul próbáltam behozni.

*

Fyodor megtanított sakkozni. Vagyis, pontosabban megpróbált, de másfél óra múltán frusztráltan állt fel az asztaltól, és kiment, hogy teát készítsen. A lakásukban voltunk, az általános iskola utolsó évében, amikor már néhány alkalommal felvitt magához, és az anyukáját is láttam. Az apja sokat dolgozott, az anyja azonban néha otthon volt, amikor beállítottunk az iskolából, és engem mindig a radiátor mellé ültetett a nappaliban, amíg újra érezni kezdtem hidegtől elgémberedett tagjaimat.

Fyodor anyukája csodálatos nő volt, és mindig nagyon szeretett engem. Ő nem tett fel kérdéseket kettőnkről, mint a buta osztálytársaink, egyszerűen örült a fia egyik barátjának. A kezdetektől úgy bánt velem, mintha a lánya volnék, kedvessége és jósága emlékeztetett a saját anyámra.

Hittem, hogy nagyon jól kijönnének, de a szüleink addig még nem találkoztak egymással. Anyukám pár mondatot hallott a Dostoyevsky családról, egyaránt tőlem és Fyodortól, amikor egy-egy délután átjött hozzám, vagy este hazakísért és feljött a lépcsőházba.

További kellemetlenségeket okozott, hogy látták őt a lakásunknál, így egy idő után inkább én látogattam meg őket, hiába ment szembe minden régimódi illemmel, amit később mások, köztük a saját apám, szenteskedve a fejemhez vágtak.

Nem számított, mert sosem csináltunk semmit egymással, amiért feddést érdemeltem volna. Fyodor olyan fiú volt, akivel bátran kettesben hagyhattak volna egy egész éjszakára is: soha semmit sem tett volna a beleegyezésem nélkül, és idővel hiába kezdtem vágyni rá, hogy megérintsen, a legtöbb az volt, hogy néha a kezemet fogta.

Mindig finom volt hozzám, de akkor, a sakkoktatás során felbosszantottam.

Megnyugodott, mire behozta a teát és a táblát félretolva magunk közé tette az asztalra. Általában bűnbánó pillantást vetettem rá, de akkor ez elmaradt. Megköszöntem a teát és az előbbieket megjegyzés nélkül hagyva belekortyoltam, ami Fyodort újra felizgatta:

– Nem hiszem el, hogy még mindig nem érted – nyögött fel, mintha arcom rezzenéstelensége és a felállított sakktábla egyszerre bosszantotta volna. – (Nevecske), ez csak...

– Csupán logika, tudom, tudom! – emeltem fel a kezem, élesebben félbeszakítva, mint érdemelte volna. Én kértem, hogy tanítson meg, mert tudtam, Fyodor mennyire szereti a sakkot, és milyen szomorú, hogy nincs kivel játszania, de negyedóra alatt elment a kedvem. – Tökéletesen értem a szabályokat, Fedya, nem vagyok hülye, egyszerűen nem élvezem! Az egész csak egy csomó szabály és lépések sorozata! Ha mindent megtanulok, mindent előre látok, ugyan, mi értelme van? Mi lesz élvezetes benne? Semmi jó nincs abban, ha előre ki tudod számítani, mit tesz az ellenfeled, neked mi a legjobb lépésed erre, és így tovább, csupa számítás, és semmi meglepetés nincs benne! Miért vagy egyáltalán hogyan kellene ezt szeretnem? Nekem nem okoz örömet, ha mindent előre tudok, úgy semminek sincs értelme, még akkor sem, ha képes lennék rá!

– Minden játék csupán logika, emiatt egy kis intelligenciával hamar meg lehet őket unni. A kártyát épp ezért nem szeretem, nagyon hamar kiismerhető – mondta Fyodor válaszképp –, és azt hiszem, már ez sem nyújt nekem örömet. Igazad van – mosolyodott el először azóta, hogy beszélni kezdett: kitörésemet hallva végig merev volt az arca. – Szeretem a meglepetéseket, és szeretem, hogy te mindig meg tudsz lepni. Azt hittem, ismerlek, de erre például nem számítottam. Tetszik, ahogy gondolkodsz, sose változtass rajta.

Még szélesebben mosolygott, én pedig elpirultam, és újra felvettem a teáscsészét, hogy elrejtsem az arcomat.

– Ne elemezz engem! – szóltam rá, de valójában jólesett, hogy figyel rám és érdekesnek tart annak ellenére is, hogy milyen mélyen ismer: túl hamar és túl sok mindent árultam el neki magamról.

*

Érdeklődése később sem csökkent, de helyettem más tárgyak felé fordult, melyekről nem szívesen beszélt nekem, hiába faggattam. A tekintete, amit tűnődőnek ismertem, apránként elkomorodott, és a középiskolában töltött első hónapunk végére az arca is megfakult. Kimerültség, és addig nem látott szigor tűnt fel rajta, ami fokozódott, ha a körülöttem hömpölygő osztályra tekintett.

– Megsérültél? – vette el tőlem a nagyméretű kézitáskát, amikor a karomra akasztottam, és megrándult az arcom.

Szégyenkezve intettem nemet. Fyodor régóta nem látta a csupasz karomat, és az iskolában különösen figyeltem rá, hogy a sebeimet eltakarjam. Ez az egy titkom maradt Fyodor előtt: bántalmaztam magam, régebb óta, mióta barátok voltunk, és a sebek, reményeimmel ellentétben, a középiskolában is szaporodtak.

– Bántott valaki? – faggatott tovább, ahogy a tömeg eloszlása után lassan elindultunk, és Fyodor a következő órámra kísért anélkül, hogy megbeszéltük volna.

Mindig velem volt, ha tehette, de ha el-elmaradt mellőlem, gyakran a mosdóban vészeltem át a szünetet, mert rosszul voltam az osztálytársim pillantásától. Lányosztályba jártam, a lehető legrosszabb életkorban, és nem tudtam kimaradni a cicaharcból. A külsőm, viselkedésem, szokásaim és a barátom is támadási felületet jelentett, áldatlan voltom ilyen egyszerű dolgok mellett nem is számított.

Sokszor kaptam meg, hogy lehet épp egy ilyen fiú az én barátom, amikor sokkal jobbat érdemelne nálam, Fyodor azonban csak a jéghegy csúcsa volt. Ha valakit bántani akartak, mindig találtak okot rá.

Mivel Fyodor erős volt, és nyilvánvalóan őt is terhelte valami, nem akartam beszélni neki a saját gondjaimról, és gyámoltalanná válni a szemében. Fyodor épp elégszer állt már ki értem, ezzel a saját napjait is megkeserítve az iskolában, nem akartam, hogy ott, az új helyen, amikor legalább neki volt esélye tiszta lappal kezdeni, ez megismétlődjön.

Nem támaszkodhattam rá örökké, de minél keményebbnek próbáltam mutatni magam előtte, Fyodor annál gyengédebb lett irántam. Fogta a táskámat, másik kezével elkapta a karom a könyököm felett, és megállásra késztetett a folyosón, az egyik ablak előtt.

Fyodor szeme vörösnek tűnt az arcát fürösztő napfényben, a szeme alatti karikák még sötétebbnek látszottak. Riasztó volt, de én nem féltem tőle. Mégis kiszáradt a szám és hevesebben vert a szívem, amikor megállt előttem és a feje alig egy araszra volt az arcomtól.

– Mondd meg, ha bántanak – kérte halkan, a kezemet sem eresztve. – Tudod, hogy vigyázok rád.

– Nem kell, Fedya – hebegtem, érezve, hogy elpirulok. Szégyelltem magam, izgatott is lettem, így lehajtottam a fejem. Fyodor közelsége összezavart, ajka, arca nem helyénvaló gondolatokat ébresztett bennem. – Köszönöm – tettem hozzá olyan halkan, hogy talán nem is hallhatta.

– Ne köszönd – mondta. Eleresztett (ujjai fájdalmasan hiányoztak a karomról), és hátrált egy lépést.

Megszűnt szeme különös, vöröses csillogása, de a borzongató kisugárzás megmaradt. Görcsbe rándult a gyomrom, amikor a tekintetünk találkozott, de tényleg nem a félelemtől. Akkor, ott gyönyörűnek találtam Fyodort, és a szavai melegséget keltettek a szívemben. Ha ő nem lett volna, elhal, megfagy, de Fyodor miatt még kitartottam.

Az öngyilkossággal kapcsolatos kétségbeesett gondolatok háttérbe szorultak, mióta ismertem őt, de Fyodor, különösen akkoriban, nem lehetett állandóan velem, így az önbántalmazás, mint levezetés, megmaradt, amikor túl sok stressz és fájdalom gyűlt össze, amit nem tudtam kezelni.

Ez és a fel-fellobbanó, egyre erősebb szerelem vetekedett a szívemben, végül a fájdalom fokozódott, amikor Fyodort másokkal, más lányokkal láttam.

Nem lett nyitottabb, mint azelőtt, de érettsége nemcsak nekem keltette fel a figyelmem, és a lányok az évfolyamunkról egyre-másra mentek oda hozzá. Az egyikkel sokat beszélgetett, úgy tűnt, össze is barátkozott vele, nekem pedig új, fájdalmas érzésem támadt: tizenöt évesen értettem meg, mit jelent a féltékenynek lenni.

*

Az a lány, Anna egy kicsit hasonló volt Fyodorhoz. Mindig feketében járt, aranyszőke, hosszú haja, világos szeme, szigorú pillantása kérlelhetetlen, gyönyörű, nem evilági lénnyé emelte őt, de amikor nevetett, az arca megszelídült, és bájos fiatal lánnyá változtatta: ilyen volt, amikor beszélgetett Fyodorral. Ez épp eléggé fájt, nem számítottam, hogy Fyodor nem nevetett rá vissza.

Én szinte semmit sem tudtam Annáról. Egy olyan klikkbe tartozott, amiben főleg csak felsőbb évesek voltak. Mind feketében jártak, erősen sminkeltek, és állandóan konfliktusba keveredtek a tanárainkkal a külsejük miatt, de egyébként senkit sem bántottak és nem kevertek bajt, hiába néztek ferdén egy-egy emberre az osztályomból. Anna többszöri feltűnése után úgy éreztem, mindig engem keres sötét, méricskélő pillantásuk.

Anna nemcsak szép, kiemelkedően okos is volt, ami tovább bosszantott, mert én igazán semmiben sem jeleskedtem. Imádtam az irodalmat, a nyelveket, de hamar abbahagytam, hogy a tudásom megmutatására törekedjek, mert az osztály még jobban kinézett miatta.

Azt hiszem, sosem voltam elég jó... csak jó. És fájdalmas volt Anna mellett csupán csak jónak lenni.

*

Fyodor szívesen beszélgetett Annával, én pedig mellőzöttnek éreztem magam. Egyszer, amikor együtt készültünk haza az iskolából, és a kapun túl Anna intett oda Fyodornak, összeszorult a torkom, a kezemet is ökölbe szorítottam.

Fyodor rám nézett, az arcomat fürkészte, de uralkodtam magamon, és a fogaim közt szűrtem:

– Menj csak, Fedya. Vár.

– Nem bánod? – Tudta, hogy hazudok, de belement a játékomba. Nemet intettem. – Később beszélünk, (Nevecske). Ne haragudj.

Fyodor sosem kért bocsánatot, így tudtam, hogy akkor komolyan gondolta.

*

Fyodor összebarátkozott ezzel a társasággal, de nyíltan csak Annával mutatkozott együtt. Az osztálytársaim sajnálni kezdtek, hogy Fyodor otthagyott engem miatta, és az élcelődő megjegyzéseket idővel néhány felől valódi sajnálat váltotta fel, amikor odaültek hozzám, és az egyikük megértően a hátamat simogatta.

Ők hárman is áldatlanok voltak, de nem ezért éreztek részvétet irántam. Egyszerűen jó emberek voltak, akik akartak és tudtak is szeretni, és befogadtak magukhoz. Legalább színleg nem voltam többé egyedül, bár sosem lettünk valódi, szoros barátok: ketten közülük sokkal jobban kedvelték egymás társaságát.

Nem bántam, mert legalább elterelték a figyelmemet Annáról, és a többiek sem bántottak olyan nyíltan, mióta az osztály nem hagyott egészen magamra. Azonban a Fyodorral kapcsolatos megjegyzések egyre csak repkedtek, még egy pár stílustanácsot is kaptam, hogy jobban hasonlítsak a porcelánbaba-Annára, ha már egyszer ez az esete Fyodornak.

Ő azonban nem hagyott el engem: részben, mert sosem voltam a barátnője, részben, mert igazat mondott azelőtt, és mindig vigyázott rám. Nyakig volt valamiben, amibe a biztonságom érdekében nem rángatott magával, és csak később beszélt róla, amikor mindent az elrendezett, és Annát is, a barátait is apránként a maga oldalára állította.

A lány maga kereste meg, mert valahonnan megsejtette, hogy Fyodor talán hozzá hasonlóan gondolkodik az áldottakról. Annának is volt valamilyen képessége, mint a legtöbbjüknek a fekete társaságból, de megvetette, és sohasem használta, más áldottakat pedig nyíltan bírált, akik visszaéltek a hatalmukkal. A ronda pillantások a társnőimnek, és nem nekem szóltak, mert Fyodor révén tudták, hogy mennyi gondot okoztak nekem. Valójában Fyodor nem beszélt, csak egyszer, futólag a nevemet mondta, de a viszonyom a többiekkel még egy vaknak is nyilvánvaló lett volna.

Anna és a barátai nem szerettek az áldottakat, és általában magukat sem tartották jónak. Olyan bűnösök voltak, akik, saját romlott voltuk jóvátételeként kötelesek voltak harcolni azért, hogy visszaszorítsák a képességhasználatot, ami megmérgezte az emberek szívét – a fellengzős körítést lehámozva egy tucat olyan kölyök voltak, akik nem szeretik az áldottakat, nem szerették, hogy képességgel születtek, és úgy tartották, jobb volna, ha a képességek, mint természetellenes dolgok, eltűnnének a világról.

Fyodor ritkán és keveset beszélt az áldottakról, de akkor mindig elítélően, haraggal tette, mert engem is áldottak bántottak. Elmondta, hogy bűnösnek érzi magát, amiért osztozik a sorsukban, és saját nyomorult áldottságát arra kellene használnia, hogy véget vessen ennek. Azt azonban sosem mondta meg, hogy ezalatt a zaklatásaimat, vagy valami mást ért-e, és előttem sem használta a képességét. Hiába faggattam, még csak nem is mesélt róla.

Azonban Fyodor csendben, titokban nagyon sokat foglalkozott az áldottvilággal. Én nem törődtem vele: nem ismertem, mert nem voltam a részese, és addig csupa rossz tapasztalatom volt róla. Fyodor e kérdésben szabadon formálhatta a véleményem, mert bíztam az ítéletében. Azt mondta egyszer, okos vagyok, de belátom, egyszerűen vak és ostoba voltam, amiért feltétel nélkül elfogadtam a nézeteit és hitét. Ha gondolkoztam is rajta, saját sérelmeim és dühöm, amit nem tudott belőlem kiirtani a szeretet, felülírta a józan észt, és hidegen, higgadtan, őszintén támogattam őt, amikor azt mondta, el kell törölni az áldottságot a világról.

Szerinte átok volt, betegség, és ő lett volna a doktor, aki az elszenvedőit meggyógyítja. Hogy ez miképp formálódott a lelkében megszállottsággá és gyógyításból pusztítássá, nem tudom, de számára természetes folyamat volt. Képesség miatt volt hivatott rá, mert bűnös volt ő, de egyben a büntetés is, ami kijárt a hozzá hasonlóknak, és Fyodor, mint isten földi mása, nem volt rest kiosztani a büntetését.

*

Csupán terv volt, de jól felépített terv, és mire leérettségiztünk, Fyodor csak testileg volt az iskolában, a lelke egészen máshol járt, és később hosszabb-rövidebb időre ő maga is elment Oroszországból. Én Szentpéterváron maradtam, és mindig hozzá futottam, ha hírt adott magáról. Tizennyolc évesek voltunk, és két éve voltam a szervezet tagja, ami Fyodor irányítása alatt Anna kis bandájából formálódott – a célja az volt, hogy ezt a nagyszabású tervet elősegítse.

Az egyetlen áldatlan személy voltam a maroknyi ember közül, akit ismertem. Meglepett, de hamar megértettem, hogy nem mindenki szereti a maga áldottságát, és nem csupán az enyémhez hasonló irigység szülheti a vágyat, hogy minden képesség és képességhasználó tűnjön el a Föld színéről.

Annával kapcsolatban is így éreztem, mert egyre nagyobb vetélytársammá vált. Nem volt olyan közeli viszonyban Fyodorral, mint én: mindig magasabb szinten álltam nála, mégis bizalmas emberének számított, ráadásul az eltelt évek alatt még szebb lett. Porelánbaba-külseje finom, egyben nőies volt, és jól értett hozzá, hogyan hangsúlyozza.

Anna nem volt ellenséges velem, de úgy éreztem, titkolt ellenszenvet érez, amiért együtt vagyok Fyodorral – még mindig nem voltam a barátnője, de egyre erősebb, addigra úgy tűnt, sosem múló szerelmet éreztem iránta, amit már legalább magamnak bevallottam, és épp eleget szenvedtem miatta.

*

Fyodor hiányzott, amikor nem volt Szentpéterváron. A középiskola után egyetemre mentem, de bármikor kész voltam otthagyni, ha csak egy szót szól, és az események végre mozgásba lendülnek.

Kénytelen voltam tanulni, hogy a szüleimet megnyugtassam, de valójában csak Fyodorral akartam lenni, és ezt is azért tettem, hogy a hasznára váljak. Az informatikához nem volt érzékem, és Fyodor a maga tudása mellett nem szorult rá, hogy hekkert faragjon belőlem. Megtanulta, hogy hiába lennék képes, sosem lennék hajlandó elmerülni a kiszámítható dolgok világában. Nekem újdonság kellett, így olyan területre küldött, ami jobban illett hozzám, és ahol találhattam épp elég izgalmat.

Fyodor tudta, hogy mindent megteszek érte: barátságunk, bizalmunk ezt diktálta. Nem tudom, tisztában volt-e vele, hogy a szerelmem is erre késztet. Önmagam előtt is gyűlöletes módon alárendelődtem, és az ő érdekeit tartottam szem előtt, mert hittem abban az ábrándban, hogyha Fyodor kezébe kapja a Könyvet, és sikerül átírnia a világ rendjét, végül, annyi szenvedés után boldogság vár ránk.

Kettőnkre együtt, és mivel történetíró voltam, ezt a kis kitételt bármikor beleszőhettem volna.

Nyelvet tanultam, palléroztam magam a társas kapcsolatokban, és végül sikerült egy kemény, erős burkot felhúznom magam köré, amiről lepattantak a támadások. Szert tettem Fyodor lélegzetelállító, tekintélyt parancsoló kisugárzására: mindez csak álca volt, de elég jó, hogy kitartson, így ragyogó ékköve lehettem minden társaságnak, saját személyiségem pedig az észrevétlenséget tette lehetővé.

Úgy épültem be bárhová, hogy nem keltettem feltűnést, ha egy kicsit odafigyeltem magamra. Mindig a túlzott észrevétlenség szúrt szemet másoknak, így egy keveset, épp, amennyit muszáj volt, még ekkor is megmutattam magamból.

Kifogástalan nő lettem, de mesterkéltebb még a babaszerű Annánál is. Ez nem én voltam, és Fyodor nem is várta el, hogy ilyen legyek, mégis előkészített valamire, amit már régóta forgatott a fejében, ám színleg megadta az esélyt, hogy visszautasítsam.

*

Fyodor hosszabb távollét után tért vissza az új lakásába Szentpéterváron. Tizenhét évesen árva lett, ami az utolsó gyermeki vonást is letörölte az arcáról. Fájdalmas volt belépnie az egykori otthonába, így nagykorúságáig, csupán néhány hónapig az egyik nagynénénél élt a város másik felén, majd eladta a régi lakást, és helyette egy kisebbet vásárolt, közel a Fontanka partjához. Itt találkoztunk alig egy órával azután, hogy Fyodor először bezárta az ajtót.

Nem tudtam megállni, a nyakába borultam. Régóta szó nélkül, szorosan öleltem őt, mielőtt elment, vagy amikor újra visszatért és elhívott magához. Fyodor tűrte, a hajamat, hátamat simogatta, de olykor megszidott érte. Mindketten tudtuk, milyen rossz és veszélyes ennyire kötődöm hozzá, mert bajba keverem magunkat ezzel a nyílt kapcsolattal.

Anna és a szervezet többi tagja előtt türtőztettem magam, de Fyodor, talán, hogy valamilyen, nem célzott dominanciát mutasson, sokat megengedett magának. Maga mellett tartott, ha ült, a székemet az övé mellé állította, és a kezét néha a derekamon vagy a combomon nyugtatta, amíg dolgozott, vért kergetve az arcomba az erős smink jótékony takarása alatt.

Fyodor emlékezett még az arcomra, amikor üde volt, és sem púder, sem szemfesték nem takarta. Az orosz lányok már egészen kiskoruktól igényesek voltak a külsejükre, a csinos ruhákat pedig kora kamaszkorban a smink, a szép körmök és a jó frizura is kiegészítette. Ilyenné váltam én is, hogy igazodjak az ideálhoz, de az eltelt évek alatt is nehéz volt megszoknom.

Fyodor ritkán dicsért, de nem kerülte el a figyelmét, hogy milyen gyönyörű nő lettem mellette. Egyre szorosabban tartott, hogy ezt a szépséget és ragyogást más meg ne tapasztalja, mégis, egy csókot leszámítva semmit sem kaptam tőle.

*

Akkor történt, amikor még iskolába jártunk. Talán a pontos dátumot is fel tudnám idézni, de a körülmények és a benyomások sokkal élénkebben megmaradtak bennem. Fyodor és én a városban voltunk. Hazakísért az iskolából, már sötétben sétáltunk: a korán lenyugvó nap utolsó sugarai akkor tűntek el az ég alján, amikor kiléptünk az utcára.

Rossz kedvem volt Anna miatt, és a saját érzéseim, valamint Fyodor tettei is egyre jobban összezavartak. Akkor már mindent tudtam a vállakozásáról, magam is tagja voltam a Patkányoknak, ahogy röviden a szervezetet emlegette, de féltékeny voltam. Fyodor hiába magyarázta el, hogy Anna, és főleg a képessége hasznos lehet számukra (így mondta, számunkra, amitől felragyogott a szívem, de szinte rögtön ki is hunyt a szikra), mégsem akartam megérteni és elfogadni, miért kell ott lennie, fenyegetve éreztem magam miatta.

Fyodor egy darabig csendben jött mellettem. Zsebre tett kezem, felhúzott vállam, sapkával takart fejemet nézte, de testbeszédemből semmit sem tudott kiolvasni. Begubóztam, nem néztem rá, mert fájt a pillantása. Fyodor egyezerre izgatott fel és okozott szorongást: még mindig nem tőle, miatta féltem, hanem, hogy mi lesz, ha mindent tönkreteszek ezzel az ostoba szerelemmel. Mi van, ha másoknak van igaza, és tényleg az Anna-félék (a magához hasonló áldottak!) illenek jobban hozzá.

Korábban biztos voltam benne, hogy ismerem, de Fyodor ismét titokká vált számomra, és hiába néztem volna egyenesen rám, többé nem tudtam a szeméből olvasni.

– Állj meg, (Nevecske) – kért halkan anélkül, hogy megérintett volna.

Megálltam és felé fordultam. Fyodor ott maradt, ahol volt, egy lépésre tőlem. A gyorsan leszálló este a lámpák felkapcsolódásáig eltelő rövid időben kezdte elfedni előlem a vonásait.

– Baj van?

– Velem nincs, de veled... – Nem fejezte be a mondatot. Ő is zsebre tette a kezét, védekezve a hidegtől, ibolyaszeme a fehér szőrmesapka alól villant rám. – Megengeded, hogy kipróbáljak valamit? – kérdezte látszólag oda nem illőn.

Bólintottam, mire közelebb jött, és kesztyűs kézzel megérintette az arcom. Az utolsó fénypontokat is eltakarta előlem, amikor lehajolt, és puhán a számhoz érintette a száját, csak néhány másodperc múltán szívta meg finoman a ajkam, amikor nem tanúsítottam ellenállást.

Fyodor csókja megdermesztett. A bőre hideg volt, mégis forróságot keltett bennem, ami a hasam alján összpontosult és megremegtette a lábam. Viszonoztam a csókját, nem gondolkozva a következményeken, és belekapaszkodtam a kabátjába.

Fyodor meglepődött, de nem eresztett el: fél kézzel az arcomat tartotta, a másikkal átölelte a derekam, így álltunk, egyre bátrabban mélyítve a csókot, amíg felkapcsolódtak az utcai lámpák. Reflektorként világítottak meg minket az üres járdán, az árnyékunk csillagalakban futott négyfelé a lábunk alól.

Egy kedélyes, rövid dudálás és egy metsző kiáltás törte meg a csókot, ahogy egy autó elhúzott mellettünk, és a sofőr közönségesen tetszést nyilvánított. Fyodor elvált tőlem, zavarodott, sötét tekintettel nézett az autó után, de a derekamat nem eresztette el. A hirtelen megszakított csók kijózanított, és fülig pirulva temettem az arcom Fyodor mellkasába.

Fyodor csendesen simogatta a fejem. Egyikünk sem beszélt, és sokáig nem is kérte, hogy induljunk, bármilyen hideg volt, mintha ott, a karjában tartva valamit latolgatott volna.

Amikor továbbmentünk, megfogta a kezem, de ez más volt, mint addig: az ujjainkat is összekulcsolta. Könnyűnek éreztem az egész testem, megmámorosodtam a boldogságtól.

Fyodor könnyű puszija a lépcsőházban újabb ígéret volt. Nem érdekelt már Anna, sem senki más, mert hittem, hogy Fyodor velük sosem tenne ilyet, és izgatottan vártam, mikor lesz folytatása. Azonban a csók nem ismétlődött meg, Fyodornak elment a kedve a romantikától. Az édesanyját tizenöt évesen vesztette el, és nem sokkal a mi esetünk után a gyásztól iszákossá vált apja is meghalt. Fyodornak más teendői és sokkal sürgetőbb, rosszabb érzései voltak, mint abban a gyenge pillanatban, amikor engedett a kíváncsiságnak, milyen lehet valakit egy csókkal megvigasztalni.

*

Azóta, közel egy éve vártam rá, a kezdeti szorongó izgalom után türelmes beletörődéssel. Fyodor nem gyászolta igazán az apját, de nem is bírálhattam az érzéseit, és nem erőltettem, hogy erről beszéljen.

Miután egyedül maradt, a Patkányok a holtak házából lett a családja és a fő elfoglaltsága. Amióta semmi sem kötötte meg a kezét, egészen belevetette magát a világot megváltoztatni képes Könyv utáni kutatásba, és terveket szőtt, hogyan fogja megszerezni, amint a legapróbb nyomra bukkant a hollétéről.

Egy ilyen, mindent elősegítő esemény elindítása után tért haza, hogy megpihenjen és a fejleményeket várja. Magához hívott, és én repültem, otthagyva mindent, amit addig csináltam: tudtam, hogy Fyodor hamarosan visszatér a városba, de, mert ennél pontosabb hírt nem kaptam tőle, feszülten várakoztam, és semmire sem tudtam odafigyelni.

Látni akartam őt, mert hiányzott és féltettem. Fyodor kezdett egészen kifordulni önmagából a szülei halála óta, szelídsége már csak néha feltűnő, hamis máz volt, egyedül velem szemben gyakorolta őszintén. Fyodor remek színész volt, emellett sokkal intelligensebb bárkinél, akit valaha ismertem. Könnyedén elhitethetett volna velem bármit, bármilyen érzelmet, úgy befolyásolhatott volna, ahogy csak kedve tartja, de bíztam benne, hogy nem teszi – ez, viszonyukat tekintve, mindkettőnket sértő feltételezés lett volna.

Én sosem voltam olyan, mint Anna, de akkor büszke voltam erre az eltérésre. Velem nem kellett játszania, nem kellett manipulálnia, mert magamnál jobban hittem és bíztam benne. Fyodor lett az életem és boldogságom, és addig akármilyen rosszul voltam, egycsapásra elmúlt, amikor magamhoz szorítottam az előszobában.

– Fedya, végre – súgtam forró érzéssel, közel az arcához, mielőtt a fejemet a vállára hajtottam, beszívva a haja és ruhái még mindig havat idéző, városi illatát. – Minden rendben?

Nehéz volt gyakorlatilas hangot megütni, amikor átöleltem, de nem akartam elengedni, és Fyodor sem erőltette.

– Minden – erősítette meg. Átfogta a derekam, megsimogatott és végül, amikor talpra ereszkedtem, lesegítette a kabátom.

Fyodor hosszú ideje először kipihentnek, már-már vidámnak tűnt, az elmúlt hónapok nehézségeinek minden nyoma eltűnt az arcáról. Megkönnyebbültem, hogy ilyennek láttam: érthetetlen módon nevetnem kellett, a szám elé tett kezembe fojtottam a kuncogást.

Fyodor sokat nőtt. Mire levettem a csizmámat, eltörpültem mellette, de élveztem: magassága, egész lénye, lehetett másoknak bármilyen riasztó, számomra meleget és biztonságot jelentett.

Bementünk az apró nappaliba és felhúzott lábbal Fyodor mellé ültem a kanapéra. Ő hátradöntötte a fejét és lehunyta a szemét. A nyaka ívét, az állát, résnyire nyílt ajkát néztem, amitől meg kellett nyalnom a sajátom. Fyodor gyönyörű volt. Többé nem volt elég a korábbi ölelése, meg akartam érinteni őt, kétségbeesett fölé akartam kerekedni, az ölébe ülni, csókokat adni fehér nyakára. Azonban, mielőtt végiggondolhattam volna, kinyitotta a szemét és felém döntötte a fejét, fekete haja néhány vékony tincse szétterült mögötte a párnán.

– Szükségem van rád, (Név) – szólított hosszú ideje először a néven, amit utáltam, de tőle sem hangzott sértésnek, csak komollyá tette a hangját. – Itt tudnál maradni?

– Persze – mondtam száraz szájjal, kétkedő pillantást vetve Fyodorra. Megzavart, ahogy megszólított, és ezt ő is észrevette, mert szelíd, nyugtató mosoly jelent meg az arcán.

– Semmi baj, (Nevecske) – hunyta le újra a szemét –, csak fáradt vagyok. Itt maradsz, amíg pihenek egy kicsit? Nem kérnélek, de–

– Persze, ne aggódj – vágtam el a tiltakozást, amint Fyodor valójában nem is akart befejezni. Tudta, hogy nem engedem, mert, mint jó sakkjátékos, minden valószínű lépésemet előre látta.

Egészen nem tudott kiszámítani, de tudta, mik a lehetőségeink, és mind kedvére való volt. Mellettem nem félt védtelen lenni és elaludni, bár korábban sosem maradunk együtt éjszakára.

Korán volt még, de Fyodor elaludt, mire valamivel később visszatértem hozzá a konyhából teával és könnyű uzsonnával. A feje, mint korábban, hátrabukott, úgy kínálva felém a nyakát, mintha kést vagy csókot követelt volna.

Sosem akartam bántani őt, de ilyen gondolatok, mióta a társa voltam, nem egyszer jutottak eszembe. Hideg és következetes lettem, amikor a Fyodorral kapcsolatos vágyam nem zavart meg, más embereket tudtam az ő szemén át, csupán eszközeként nézni. Érzéseim azonban mit sem változtak iránta, így lefektettem és betakartam egy takaróval a hálószobájából.

Fyodor nem nyitotta ki a szemét, de valamennyire magához térhetett, amikor párnát dugtam a feje alá, mert a kezem után nyúlt. Megszorítottam, lehajoltam, és megcsókoltam az arcát. Fyodor feje mellé döntöttem a sajátom, fogtam a kezét, és hosszan térdeltem előtte – a tea közben kihűlt, és később újat kellett csinálnom.

*

Otthon éreztem magam Fyodor lakásában, így el tudtam magamat foglalni, de később, amikor felébredt, sem kérte, hogy hazamenjek. Fyodorral éltem onnantól: nem egy pár napig, nem is egy hétig, hanem a következő hat évben, meg-megszakítva azzal, amikor elutazott Oroszországból.

Szentpétervári patkányai irányítója lettem. A szavam az övével ért fel, és, mert nem sokat mutatkoztam köztük, a kiterjedt hálózat kisebb emberei azt sem tudták, parancsaik tőlem, vagy Fyodortól származnak-e: a szemükben tökéletes helyettese voltam, sosem értesültek a csalásról.

*

Fyodor hamar megmondta, mit kíván tőlem, de hiába értettem minden szót belőle, nem tudtam elsőre felfogni. Azt mondta akkor, szeretné, hogy vele maradjak, szeretné egészen a magáévá tenni, hogy biztosan és félelem nélkül engedhessen el, amikor szüksége lesz rá.

Fyodor nem olyan egyszerű dologgal szúrta ki a szemem, mint hogy ezután a barátnőjének hívott. Nekem adta a Napot és az összes csillagot, legalábbis ezzel tartottam egy egyenlőnek azt a sok törődést és szeretetet, amit hat év alatt kaptam, hosszú várakozásomért cserébe.

Huszonhat évesek voltunk, addigi fél életemnél is régebb óta ismertem, és mióta vele éltem, nem szaporodtak a vágások a csuklómon.

Fyodor a testem egészével együtt ezeket is látta, csókok után ékszerekkel halmozva el, hogy a sebeket eltakarja, és mindketten megfeledkezzünk erről. Nem tudott megbocsátani azoknak, akik miatt ezt tettem magammal, vagy akik valaha is bántani mertek – akár szavakkal, akár fizikailag, még az iskolában, és a kényeztetésemmel vezekelt helyettük, amíg elégtételt tudott venni az engem ért sérelmekért.

*

Fyodor nem volt szerelmes korábban, és az első csókját is nekem adta. Ő szintén az első és egyetlen ember volt számomra, és húszévesen kérdés és kétség nélkül mentem hozzá feleségül, bár még a szüleim sem értesültek a házasságról.

Boldog voltam, de megtanultam a valódi érzéseimet titkolni, és ha mások, főleg Anna valaha sejtett is valamit, nem hittek többnek Fyodor szeretőjénél, akit ő, bármilyen lelkes volt azelőtt, már nem tart túlságosan sokra.

Fyodor mások előtt birtokló mozdulatai megszűntek, mert annál teljesebben már nem tudhatott a magáénak. Hitt a szerelmemben és hűségemben, és magában is hitt annyira, hogy semmilyen gyenge, bátortalan érzelem nem állhat az útjába.

Rengetegszer végiggondolta magában, mit akar. Akkor is, amikor feleségül kért, amikor később oltár elé vitt, és amikor, már a jelenben, az utolsó lépést tette meg: a hálószobában feküdtünk az ágyban.

Fyodor megcsókolta a kezem, és halkan azt kérdezte:

– Bízol bennem?

– Milyen kérdés ez? – fordultam felé. Fázni kezdtem, közelebb bújtam hozzá a takaró alatt. Fyodor érezte és átkarolt, megsimogatta meztelen derekam, de még eközben is figyelmesen nézett a szemembe.

– Fontos – mondta. – Megbízol bennem?

– Igen, Fedya – suttogtam, megérezve a helyzet komolyságát. – Jobban, mint önmagamban.

Fyodor várt egy kicsit, meggondolom-e magam, majd beszélni kezdett. Elmondta, mire ment ki minden, miért tétette meg velem épp azokat a lépéseket az elmúlt néhány évben, és mi az utolsó dolog, amit elvár tőlem, mielőtt minden terhet levenne a vállamról.

Csendben, közbeszólás nélkül hallgattam végig. Valahol mélyen tudtam, hogy játszik velem, különben, mint egyetlen, haszontalan áldatlant, nem tartott volna magánál, de nem számított. Két nappal később egy Tokióba tartó repülőgépen ültem, és a küldetésem teljes tudatában fogtam taxit Yokohama felé a csomagjaim összeszedése után.

*

Régóta köztudott volt, hogy a Könyv valahol Yokohamában van, és, mert csupa férfi vadászott rá, Fyodornak kézenfekvő volt, hogy egy nő révén szed ki információkat belőlük. Porcelánbaba kisasszonyt nem használhatta, az ő feltűnő szláv szépsége túlságosan gyanús lett volna, és nem is mozgott olyan jól különféle társaságokban, mint én, akinek addigra hatalmas gyakorlata volt benne.

Több nyelven beszéltem: a japán nem volt köztük, de így is gond nélkül elboldogultam Yokohamában. Anna, nyugtáztam fanyar mosollyal, erre is képtelen lett volna.

A legfőbb érv azonban az volt, hogy nekem nem volt képességem, így nem lehettem gyanús semmilyen áldottakkal foglalkozó yokohamai szervezetnek, sem a helyi maffiának. Célpontjaim pedig épp onnan kerültek ki: egy Dazai Osamu nevű nyomozó és kedvem szerint egykori partnere, a Dokkmaffiában maradt Nakahara Chuuya.

Mindegy volt, melyiküket találom meg előbb, bár Fyodor Osamunak jobban örült volna. Ő többet tudott a Könyvről, mint bárki, Fyodor közvetlen felettesét leszámítva, és neki szüksége volt rá – vegyesen az információk miatt, és azért, hogy ne tegyen nekünk keresztbe. Ezt könnyű volt elérni úgy, ha egy fiatal nő elcsavarja a fejét, főleg pedig, ha versenyhelyzetbe kényszeríti egy másik férfival, lehetőség szerint a számára még mindig fontos Nakahara Chuuyával.

A terv kikezdhetetlen volt, de a megvalósításnak volt két nagy buktatója: Fyodor és én.

Szerettem őt, és miután elengedett, belátta, ő is túlságosan szerelmes belém, hogy eltűrje, hogy azok közül bármelyik, vagy akármilyen más ember csak egy gondolatot is szánjon rám.

Fyodor idővel felülemelkedett volna ezen a féltékenységen, mert az együtt töltött évek és az esküvő végül megnyugtatta. Hűséges, egyben számító volt, és biztos volt benne, hogy a hozzá kötő esküm erősebb minden rám váró csábításnál.

Fyodor szeretett annyira, hogy el tudjon engedni – és ez csak hajszálnyira volt attól, mintha soha nem szeretett, csak felhasznált volna.

Az utolsó mozzanatig biztos volt ebben, de amikor Osamu közelébe férkőztem, ő szemet vetett rám, és minden rossz érzésemet leküzdve igent mondtam egy randevúra, Fyodor, nem törődve azzal, milyen nagy kockázattal jár, elvitt Yokohamából.

*

Sokáig akartam erős lenni mellette, de akkor évek óta visszatartott és a friss megrázkódtatás könnyeit egyaránt elsírtam. Fyodor szorosan tartott, az ölében ringatott az átmeneti menedékhelyen, útban Szentpétervárra.

Azt ismételgettem, hogy kudarcot vallottam, de ő a sokadik szipogó mondat után elhallgatott. Két kezébe fogta az arcom, letörölte a könnyeimet, és halkan azt mondta:

– Az enyém vagy, (Nevecske). Tévedés volt mások kezébe adnom.