Fyodor x Reader, Reader E/1

bizonytalanság, rossz önértékelés, félelem, terror

Ez egy nagyon elvont rész, Fyodor nem igazán szerepel benne, inkább átélhetetlen Reader-chan (ez a specialitásom újabban) lelki megrázkódtatásairól és lidércnyomásairól szól. Igen személyes, nevek helyett csak monogramokat használtam, feloldás a rész végén.

.

.

.

.

.

Ha azt mondják nekem, egy képesség áldozata lettem, nem hittem volna el, mert valójában semmi sem változott. Nekem ilyenek voltak az álmaim, a rémálmaim, minden félelmem, így annak, aki megragadta ezt és kirángatta a szívemből, nem kellett megerőltetnie magát érte. Bizonytalanságom ott volt közvetlenül a felszín alatt, és minden, ami történt, még a valóságnál is hihetőbbnek látszott.

Mindig attól féltem, hogy végül nem leszek elég jó Fyodorhoz, hiába éltem egy édes szappanbuborékban, amit kettőnk igyekezete és az én ábrándjaim vontak magunk és a világ közé. Fyodor nem akarta, hogy bármiben hiányt szenvedjek, hogy bárki is fájdalmat okozzon, de azt, ami sosem volt az enyém, az ő minden igyekezete sem tudta pótolni. Dicsért, szeretett, és biztosított róla, hogy értékes vagyok, de magamat nem tudtam így látni, és valójában sosem értettem meg, mit szeret bennem.

Szerencsésnek tartottam magam, hogy ez a csodálatos, finom, hallgatag ember engem választott társául. Még a hallgatás sem okozott gondot vele, megértettük egymást ebben a csendben. Ő azért nem beszélt, mert túl okos volt erre a világra, én meg, mert féltem, de végül a félelem elmúlt, nem aggódtam az elutasítás miatt, és vele képes voltam boldog lenni.

Mindig kedves volt velem. Elérte, hogy zavarba jöjjek, ha megcsókolta a kezem, vagy a szemembe nézve azt mondta, gyönyörű vagyok, és láttam rajta, komolyan gondolja, mert Fyodor, ha nem rólam volt szó, fukarkodott a bókokkal.

Soha rá sem nézett másra, amióta csak ismertem, mégis félelem élt bennem, amiről a saját józan eszem érdekében igyekeztem megfeledkezni. Azonban, amint elaludtam, és többé nem érzékeltem ölelő kezét a derekamon, és testét párnaként a fejem alatt, karjai biztonsága odalett, a jövő bizonyossága elenyészett, és újra az a riadt, nyomorult gyerek voltam, akire mellette nem akartam emlékezni.

Nem érzem magam felnőttnek, szeretetre érdemesnek, egyenrangú félnek sem többé. Elveszett voltam, kiút nélkül.

Hiába kerestem Fyodort, egyedül kóboroltam egy utcán, ami emlékeztetett sok másikra Péterváron; utóbb épp arra, ahol kart karba ötlve sétáltunk egy teázó felé.

Elsodort a tömeg, mikor próbáltam a járdán maradni, és kitalálni, pontosan hol vagyok, és mit csináljak: megláttam Fyodor fejét a távolban, de hiába kiáltottam utána, meg sem rezdült az egyre kétségbeesettebb, élesebb szólongatásra.

Fekete hajú nő volt vele, ugyanúgy fogta a karját, ahogy két nappal azelőtt én tettem, hosszú haját hátravetve fejét a vállának hajtotta. Utánuk futottam, megragadtam, harag és felháborodás rázott.

– Ki vagy te? – sziszegtem, ahogy megfogtam a karját és elrántottam Fyodortól. A férjem szertefoszlott, de a fekete hajú nő megmaradt: egyetlen ép szemével rám bámult, sebhely szabdalta arcát mosolyra ránduló telt ajka eltorzította.

– Dostoyevskaya – súgta, olyan sötét, gúnyos tekintettel végigmérve, hogy minden harag szülte erőm elpárolgott. – Te ki vagy, kicsi lány?

Nevetett és kirántotta a kezét érzéketlenné vált ujjaim közül.

– A nevem С. Dostoyevskaya.

Nem értettem, mit mond, csak a név, az a gyűlölt-imádott zengett a lelkemben. Hazudott, én, én voltam Fyodor felesége, mégis, ez a félszemű, sudár amazon úgy érintette, olyan magabiztosan nézett a szemembe, hogy megingatott, és nem tudtam neki felelni.

– Nem igaz – szállt egy sóhaj –, én vagyok Dostoyevskaya!

Barna hajú, suhogó ruhás nő tűnt fel szemközt, az emberek kitértek az útjából. Felszegte a fejét, úgy nézett rám, mint a lába elé hullt szemétre.

– Mit merészelsz? – mért végig. – Én vagyok az. А. С. Dostoyevskaya.

– М. Д. Dostoyevskaya!

– А. Г. Dostoyevskaya! Az egyetlen!

– А. К.!

– А. П. – nevetett egy rövid hajú, vékony, undok teremtés messzebb. – Ha akarom, bármikor Dostoyevskaya lettem volna!

– А. В.!

– С. В.! – sírt egy szőke lány rögtön utána. – Engem is megkérhetett volna!

– Engem elvett – nevetett halkan a szépséges, fenséges А. С. az út közepéről. Megvető pillantását egyenesen rajtam nyugtatta. – A legboldogabb nő vagyok a világon! – Úgy beszélt, mintha énekelt volna, kezét jobb kezén viselt gyűrűjére szorította.

A saját kezemhez kaptam, de a gyűrűm sehol sem volt, mintha a barna hajú szavakkal lelopta volna az ujjamról. Riadtan néztem őt, az amazont, a sok más, körém gyűlt, idegen női arcot. Mindegyik gyönyörű, elegáns, erős, rettenthetetlen, hatalmas és fenséges volt, míg én kicsi és közönséges lettem. Összetöpörödtem mellettük, elszállt dühöm, erőm, remegtem, felkavarodott a gyomrom, a félelemtől izzadtam.

– Ki vagy te? – szólt az, halványlila ruhában, aminek a színe, szívfájdalom, Fyodort idézte. – Mit mersz mondani, kislány? – Hangja sziszegésnek tetszett. – Mit tudsz te? Ki vagy te? Én a mindene – súgta, gonosz mosolya fogait, mint mérgezett almákat, feketére színezte. Az értelmetlen kép tovább fokozta a rosszullétet, nem bírtam a hercegnő szemébe nézni.

Valójában hercegnő én voltam. Semmi mást nem tudtam felmutatni ezeknek az idegen nőknek: hercegnő voltam egy másik országban, de akkor úgy tűnt, egy másik, csak a fejemben létező világon. Egy álomban éltem Fyodorral, boldogan, míg nem jöttek ezek a dühös angyalok, kardként vágó szavakkal, hogy ideje felébredni.

Némán mozgattam az ajkam. A félszemű nevetett, А. С. а száját takarta el, a gyűrű ott villogott az ujján.

– Mit merészelsz? – ismételte, mint egy varázsigét.

– Ki vagy? Mondd ki! – Így А. Г.

– Dos... Dos... – súgtam, a könnyeim eleredtek.

– Hogy hívnak?

– ...

Nem emlékeztem a nevemre, a félelem mindent kiölt belőlem. Körülvettek ezek a hibátlan szláv istennők: legszívesebben összekuporodtam volna köztük, mert féregnek éreztem magam, és úgy is néztek rám, mintha szégyellnem kéne magam, amiért megsértem őket a látványommal és létezesemmel, de közben nagyszerűen szórakoznak rajtam.

– Én vagyok – súgta А. С.

– Én vagyok – mondta büszkén А. К.

– Én vagyok az egyetlen! – toppantott А. Г.

– Én vagyok – fűzte hozzá М. Д.

– Én vagyok! – sírtam, mire С. elfordult tőlem, hosszú haját a válla mögé simította.

A szőke lány érdeklődve nézett rám, szemében gúnyos fény csillant.

– Tudsz zongorázni? – kérdezte. – Tudsz bármit, ami hozzá méltó volna?

– Én szeretem Fyodort – nyögtem, mire a gyönyörű, megvetéssel telt А. С. lebiggyesztette az ajkát.

– Ejtsd ki a férjem nevét még egyszer, és az lesz az utolsó cselekedeted az életben – mondta, mintha ígéretet tett volna.

Körülvettek, fogyatkozni kezdett az oxigén, de hiába kerestem kiutat a hamis Dostoyevskayák gyűrűjéből, amint kitörtem, még több, még változatosabb csődület várt. Páratlan, ragyogó, kiemelkedő nők, szigorú szemmel néztek rám, és én mindegyikről tudtam, kik ők, csak a kereszt- és apai nevük változott. Végül mind Dostoyevskayák voltak, de a valódit nem leltem köztük. Én voltam, egyedül én, de annyit ostromoltak a hamis hangok, hogy az életem kitörlődött, létezésem megingott: nem tudtam többé, ki vagyok, mit érek.

A pánik eluralkodott rajtam. Lefeküdtem a mocskos kőre, ahová úgy tűnt, való vagyok; láttam az összes Маря, Алина, Софья szemében. Összekuporodtam, és vártam a halált, miközben az arcomba mélyedt az összes körmöm.

Fejem fölött repkedtek a hangok, ezer más jobb, szebb, érdemesebb Dostoyevskaya suttogása, és én inkább hittem, hogy ez az igaz, hogy bármelyik ezek közül az én férjem, az egyetlenem méltó társa lett volna, mert én semmit sem tudtam neki adni, és semmivel sem rendelkeztem, amivel ezek az asszonyok bírtak.

Csak egy szemét voltam, egy ostoba gyerek, aki túl fiatalon ment férjhez, és annyira halálosan szerette őt, hogy mindig jobban bízott Fyodorban, mint magában, hogy ő volt számára az élet... Hogy Fyodor váltotta ki minden félelmem, kétségem és bizonytalanságom, de amint nem volt mellettem, ezek levertek a lábamról, mert sosem voltam képes bízni és hinni magamban.

Fyodor látta az értékeimet, de elég volt egyetlen egy szembejövő nő, hogy eltörölje, és én féltem. Nem azért, mert Fyodorban nem bíztam, hanem, mert magamban kételkedtem, hogy boldoggá tudom őt tenni.

Sírtam, remegtem, fuldokoltam. Olyan fájdalom járt át, hogy azt hittem, meghalok, amikor pedig ez a halál késett, könyörögni kezdtem érte. Gondolataim szétestek, csak az maradt, hogy akarom őt, hogy nem élem túl, ha bárki, bármi elszakít tőle, de А. С., М. Д., А. П. és a többiek mind messzebbre sodorták tőlem, és kitépték a kezemből a boldogságot.

Görcsös ujjaim véres árkokat martak az arcomra.

– Én vagyok..! – sírtam, válaszul a fejemben pattogó, kegyetlen kérdésre. – Én vagyok a valódi Dostoyevskaya!

Hatalmas lázam volt még később is, amikor kiszabadultam a lidércnyomásból, amit a képesség okozott. Lebetegedtem, hiába múlt el a csapás, az átélt fájdalomtól nem tudtam szabadulni. Fyodor az ágy szélén ült, víz volt mellette, amivel száraz ajkamat nedvesítgette, közben a kezemet fogta.

– Szerelmem – szólt –, semmi baj. – Kisimított egy csapzott hajtincset a homlokomból.

– Ki vagyok én..? – suttogtam a kezébe fekve, mert nem tudtam megfogalmazni a gondolataimat. Fyodor zavart, értetlen szemmel nézett rám, de aztán elmosolyodott.

– A feleségem – mondta –, az életem. – Megfogta, megcsókolta kezem, amit addig az ölében tartott. – Te vagy az egyetlen – nézett rám, letörölve a könnycseppet, ami megindult az arcomon.

Hinni akartam neki, és Fyodor elérte, hogy ne bizonytalankodjak, de csak addig tartott ki, amíg lábadozásom végén ki nem vitt a házból, és nem akart vele egy újabb gyönyörű nő szóba elegyedni. A rémálom újrakezdődött, de Fyodor szorosabban kulcsolta az ujjainkat, amíg az udvarias közeledést elhárította.

Hevesen lélegeztem, közelebb simultam a férjemhez, és az orosz nő szemébe néztem, amilyen szép szempárról én sosem álmodhattam. А. П. nézett vissza rám, aki kénytelen volt meghátrálni, később С. és М. Д. is kitért az utamból.

А. Г. És А. С. Volt a legnagyobb, legfélelmetesebb ellenségem, de kihúztam magam a férjem mellett, megszorítottam a karját, és nagy levegőt véve suttogtam magam elé a mantrát, amit elnyomott a város zaja és a léptünk:

Ki a valódi Dostoyevskaya?

Én. Egyedül én vagyok.

.

.

.

.

.

A monogramok egy része a valódi Fyodor Dostoyevskyhez köthető nőket, köztük két feleségét, másik része BSD OC-ket takar. Nem felvágásból írtam cirill betűkkel, egyszerűen a történet szempontjából lényegtelenek ezek az emberek, és én sem vagyok olyan bátor, hogy megmondjam.