//maffia Dazai, öngyilkossággal kapcsolatos gondolatok, elhagyatottság, szerelem, szex//

Tizenöt évesen gyakran kóboroltál a kikötőben iskola után. Biztonságosabb volt, mint a rövidebb úton, a városon át hazamenni, mert ha megközelítetted a hidat, az alattad elnyúló víztömeg megbabonázott. A vágy, hogy levesd magad, erős volt, végül bizonyossággá formálódott a lelkedben. Ugyanez volt a helyzet a toronyházakkal, vagy a saját szobád ablakával is, így ha tehetted, sokáig nem mentél haza.

Megnyugtatott a tenger közelsége, a hullámok mormolása kizárta a hangokat a fejedből. Ezek a hangok állandóan bántottak, akkor is, ha a gazdájuk messze volt tőled, magad mögött hagyva mindet az utolsó iskolai csengőszóval. Az arcuk elveszett és összekeveredett, de a sok szidalom veled maradt, ezt próbáltad kimosni magadból a vízparton járva.

Még ott, a lapos, széles hangárok közt is csábító volt a mélység. Leültél az öbölbe vezető betonlépcsők egyikén, levetted a cipőd, és a vízbe lógattad a csupasz lábad. Tavasz volt, az óceán mégis jéghideg. Szoktattad magad az érzéshez, ugyanúgy, mint mikor felemelt fejjel, az eget és a háztetőket kémlelve sétáltál a sötétben hazafelé.

Az iskolatársaid azt hajtogatták, hogy meg kellene halnod, és hajlani kezdtél a szóra. Azt fontolgattad, betonba vagy vízbe csapódj-e végül, de még eközben sem éreztél semmit. A nyaggatás és szidás minden érzést kiölt belőled, egyedül a dobogó szíved maradt, de kész voltál, hogy az is megálljon.

*

Néha, amikor hátát fordítottál az óceánnak, fekete ruhás alakokat láttál a kikötőben. Az egyik felkeltette a figyelmed, mert a többiek mellett alacsony volt. Vállára vetett fekete kabát suhogott, ahogy lépett, az arcát, mikor feléd fordította, láttad, hogy kötés takarja.

Ezt a fiút gyakran láttad estefelé, amikor a tintakék ég alatt kigyúltak az éles, narancsos fények. Az egyetlen biztos pontot jelentette számodra, még ha nem is volt minden nap a kikötőben. A táj részét képezte, mint az öböl túlfelén elnyúló város, és a horizonton alábukó nap, ami jelt adott, hogy elindulj hazafelé.

Mindig a raktárak körüli szűk utcákat választottad, mert túl nagy csábítás volt, hogy tényleg megöld magad a városban. Minden sarkon egy új lehetőség állt előtted, de tudtad, hogyha komolyan gondolnád, egy ollóval vagy egy késsel bárhol, bármikor megtehetted volna.

Tizenöt éves voltál, de nem tartoztál sehová, és nem volt miért kapaszkodnod az életbe. A szüleid nem törődtek veled, ki sem láttak a munkából, és úgy vélted, azt sem vennék észre, ha több napig egyáltalán nem mennél haza.

A rakpart magánya, a tenger megszokott zaja átmeneti nyugalmat adott a lelkednek. Lecsillapodott a vihar a fejedben, de a gondolatok, amik felszínre kerültek, megrémisztettek. A rémület egyike volt azon kevés érzéseknek, amik még megmaradtak. Amikor megtapasztaltad a benned lévő űrt, nem megtölteni próbáltad, hanem elmenekülni előle.

*

Aznap is a lépcsőn ültél, közel az egyik síkos, alsó fokhoz, amit csak nemrég hagyott el a visszavonuló dagály. Hínár csiklandozta a talpad, a tenger lágyan hullámzott a bokád körül. Piszkos szürkesége a távolban narancs és élénk, artériás vér színével mosódott össze, ahogy a nap mind mélyebbre ereszkedett a látóhatáron.

Nem vetted észre a lépteket, sem azt, hogy valaki megállt a hátad mögött. A pillanat elragadott, mélyre kerültél önmagadban, és egy erős inger nélkül nem is tudtál volna felszínre jönni.

Még a beszéd sem volt elég, ezért Dazai megfogta a vállad. Újra fókuszáltál az előtted elterülő, végtelen vízre, visszacsúszva a valóságba, és sietség nélkül fordultál felé.

– Már láttalak – mondtad, Dazai kötés alól kivillanó fél szemébe nézve. Bólintott, tovább szorította a vállad. Ahogy mögötted guggolt, a következő lépcsőfokon, piszkot és port vert fel a földet söprő kabátja.

– Mondd, mit láttál még? – Különös kifejezést öltött. Dazai mosolygott, de sem kedvesség, sem bizalomgerjesztő vonás nem volt benne. Karamellszín szemében visszatükröződött a gyorsan illanó alkony, egy pillanatra tiszta vörössé változtatva az íriszét.

– Láttalak téged, egy fal mellett állni. Láttam a felhőket, egy ház tetejéről. Láttam, egészen sokszor, a tengerbe fulladni magam – mosolyogtál, bizarr szavaidat megkoronázva. Dazai rezzenéstelenül nézett rád, de a keze még ott volt a válladon. El akartad ijeszteni magadtól a felelettel, de tudat alatt csak tesztelted őt. Kivetetted a lelked egy szilánkját az idegen ismerősnek, és vártad, vajon ezután ellök-e magától.

– Sokszor ültél itt, ugyanígy – mondta Dazai, fenékre huppanva mögötted. Felhúzott térdei közé került a vállad, és amikor kinyújtotta az egyik lábát, matt bőrcipőjét könnyedén megérinthetted volna. Dazai eleresztett végre, de súlyosabban fogott körül, mintha mindkét kezével átölelt volna. Előtted a tenger, mögötted ő volt, nem törhettél ki ebből a helyzetből. – Tudod te – suttogta a fejed felett, finoman borzolva a pihéket a tarkódon –, hogy kinek a területén jársz?

Nemet intettél. Mozdulatlanul ültél Dazai ölében, mindkét kezed a térdeden nyugtatva.

– Bajban vagy, kicsi lány – mondta Dazai. Hihetetlen, de valamit megérintett benned a megszólítással. Talán, mert a hangja olyan fiatal volt, különösen hatott, hogy így beszéljen, és elérte, hogy felé fordulj végre. Egészen közelről láttad azt a lágy vonalú, sápadt arcot a rövid, sötét tincsek és a kötszerek foltjai alatt. – Mori-san nem szereti, ha szaglásznak az ügyei körül.

– Mégis miről beszélsz? – Dazai oldalra döntötte a fejét. Ha nincs az a kegyetlen, más arcokról ismert mosoly az ajkán, a kifejezése egészen kedves lehetett volna.

– Dokkmaffia – suttogta, látható élvezettel ejtve a szót. Dazai megérintette az állad. Ahogy a tenyerébe simult a fejed, a kezét borító durva kötszer a bőrödet karistolta. – De egy ilyen normális lány, mint te, ugyan mit tudhatna az alvilágról?

Iskolai egyenruhát viseltél, Dazai látványosan végignézett rajta. Megemelte az állad, és amikor felállt, téged is húzott magával. A cipőd és lehúzott zoknid ott maradt a lépcsőn, de Dazai ügyet sem vetett rá. Közel egymagasak voltatok, ám alatta álltál, kettős kényszer miatt nézve az árnyékokkal szabdalt arcára.

– Ugye, megérted, hogy nem engedhetlek el csak úgy? – Hamis kedvesség költözött a hangjába, de a szeme másféle érzéseket tükrözött. Mélyen beszívtad a levegőt, de bárhogy erőlködtél, még fél perc után is a tüdődben maradt. Dazainak igaza volt: állandóan az utcán ténferegtél, de annyira még nem vesztél el, hogy igazán sokat tudj a yokohamai alvilágról.

– Nem beszélek senkinek. Nincs senkim – mondtad, Dazai riasztó mosolyát még szélesebbé téve.

– Ó, tudom, hogy nem fogsz – mondta, megsimogatva az állad. – Valamiképp el foglak hallgattatni.

Eleresztett, hogy a karod ragadja meg, és tiltakozásoddal nem törődve húzott maga után. Amikor azt mondta, hogyha kiabálni kezdesz, gondolkodás nélkül lelő, a kitörni készülő sikoly elhalt az ajkadon.

*

Dazai nem bántott, de elvette a kedved attól, hogy tovább ténferegj a tengerparton. Ő volt az első ember, aki mélyebben beszélt veled, rég nem tapasztalt érzéseket keltve a mellkasodban. Dazai üres, fekete, és még nálad is szomorúbb volt, de, mint a haldokló nap utolsó sugaraiban, a szomorúság ellenére is felfedeztél valami rejtett szépséget benne. Az, hogy tartozott valahová, beragyogta, még ha rajtad kívül más nem is vette észre. Megértetted, hogy értelmetlen a passzív sóvárgásod, mert hiába fájt, ahogy létezned kellett, mégsem akartál igazán meghalni, legalábbis nem egy tucat középiskolai zaklató miatt.

Dazai elültetett valamit benned, és mire legközelebb találkoztatok, ez a csíra virágot hozott.

*

Az életed nem jött rendbe. Kívülről nézve még inkább kisiklott, mint Dazai előtt, de te nyakig benne voltál, és végre jól érezted magad. Nem jártál iskolába, nem mentél haza többé, és az arcod bekerült a rendőrségi adatbázisba, a többi eltűnt és körözött gyerek közé. Viszont kaptál egy családot, mert Dazai elvitt a Dokkmaffiához. Nem volt világos, mi a célja veled, de követted, és ritkán kérdőjelezted meg a döntéseit.

Nem tiltakoztál, amikor egy este elkezdte kibontani a ruhádat, de túlságosan zavarban voltál, hogy a szemébe nézz. Eltakartad az arcod, Dazainak el kellett húznia a kezed az útból, hogy megcsókoljon. Még eközben is lehunytad a szemed, azt képzelve, hogyha nem nézel rá, ő sem látja majd a szégyentől pirosló arcod. Dazai azonban figyelt téged az ablakon át beszűrődő, gyenge éjszakai fényben. Nem égett lámpa a szobájában, és hálás voltál, mert érezni, mit tesz veled, épp elég volt.

Dazai adott és elvett, felejthetetlenné téve az egyenként hétköznapi nyáréjszakát. Megcsókolt, a karjába zárt, a nyomát hagyta rajtad, a testeden és a belsődben egyaránt. Övé volt a szíved a szüzességed, és a hited. Dazai ritka kincsként, törékeny üvegtárgyként tartotta a kezében, és nem félt, hogy összetör magával. Arra használt, hogy egyben tartsa magát, és te is egyben maradtál általa. Dazai egy évvel volt idősebb nálad, szenvtelenül beszélt a halálról, de mindezt kiverte a fejedből, amikor sosem ismert magasságokba emelt a csípője minden mozdulatával. Átölelted, ujjad fáslikba akadt meztelen hátán. Dazai sosem vált meg a kötéseitől, ő viszont minden karcolást ismert a testeden. Megcsókolt egy vágást a kulcscsontod alatt, gyengéd harapást ejtve rajta. Először visszafogta magát, de heves és birtokló volt az összes többi alkalommal. A sebek megszaporodtak rajtad, a szorítása nyomát viselted a csuklódon és a combod tövében, és érthetetlen büszkeség töltött el minden ilyen folt láttán.

Dazai kinyilvánította, hogy az övé vagy, és neked pont erre volt szükséged. Sosem volt senkid, és hirtelen értékes lettél valakinek. Az, hogy milyen körülmények között, többé nem számított.