Fyodor x Reader E/1, tizenöt éves Fyodor, fiatal reader 

depresszió, szülő halála, nemi erőszak, gyász, gyilkosság, öngyilkossággal kapcsoaltos gondolatok, öngyilkossági kísérlet, szerelem, félig jó vég

A rész tartalmaz néhány részletet a valódi Fyodor fiatalkorából, főleg a szüleiről, de néhány ponton eltér a valóságtól, amit a történet végén leírok. Hátteret kapott a BSD karakter, de nem olyan erős, hogy zavaró legyen a canonhoz képest.

Ejtéskönnyítő: Fedinka - Fegyinka; cserébe a neveken kívül mindent magyar ejtés szerint írtam.

.

.

.

.

.

Fyodor idejét sem tudta, mióta bolyongott céltalanul Szentpéterváron. A város nem volt az otthona: senkije sem volt benne, és többé senkije sem volt a világon. Nem találta a helyét, nem volt egyetlen biztonságos zug sem számára: ideiglenes szállását másfél hétig birtokolhatta még, és nem tudta, mi következik, ha elfogy az utolsó pénze is, amivel tartozott a szállásadónak.

Nem gondolt a jövőre, a jelenje épp elég keserű volt. Ha megpróbálta, kétségbeesett, mert hiába voltak tervei, nem keményedett meg annyira, hogy egyetlen szerette elvesztése hidegen hagyja.

Fyodor nem bírt otthon lenni, abban a sötét, fülledt szobában, ahol a rossz hírt hozó levél gyűrötten, sok forgatás nyomát őrizve hevert az asztalon. Nem ment a rokonaihoz sem, akik valójában idegenek voltak számára; nem ment parkba, emberek közé, mert riasztotta a hangos zaj, a nevetés, a kiabálás. Fyodor csendet, teljes egyedüllétet, és megnyugvást akart, de amikor magára maradt, csak még erősebb fájdalmat érzett, hiába próbált tőle szabadulni.

Végül megnyugodott, kiürítette a fejét. Semmi baj, ismételgette, semmi baj, Fedinka, de a gondolat itt elakadt, és az öklével, keményen dörzsölte a szemét, hogy elejét vegye a régi becézés miatt kibuggyanó könnyeknek.

Fyodor utált sírni, mert a gyengeség és gyerekesség jelének értelmezte. Az apja sem volt rá büszke miatta; ha sírt, gyakran még keményebben bánt vele, amíg meg nem tanulta, hogy megemberelje magát, visszanyelje nem helyénvaló érzéseit, és elfeledkezzen a könnyekről, mert nem volt kisbaba többé.

Érzékeny, ingerlékeny, indulatos gyerek volt, de megfontolt és zárkózott lett, mire megérkezett Pétervárra. Érzelmeknek ritkán volt nyoma az arcán, csak a szeme maradt beszédes, és égett benne olyan tűz, amit még az apja szigorú nevelése sem tudott kioltani.

Addigra azonban semmi sem maradt. Apja, anyja kitörlődött a fejéből, Fyodor hiába próbált meg rájuk visszaemlékezni. Először pánikba esett, majd felfogva, hogy tényleg tökéletesen egyedül maradt, különös módon megnyugodott. Nem voltak többé elvárások, amiket teljesítenie kellett, nem állt mögötte senki, hogy megmondja, mit csináljon.

Szabad volt.

Tizenöt éves volt, független, hatalmas erő birtokában, és senki sem maradt, aki féken tarthatta volna.

Fyodor elesett volt, szabadságát nem ajándéknak, csapásnak érezte. Tizenöt éves volt, nem egészen felnőtt, de többé nem is gyerek, mégis boldogabb lett volna, ha jut még néhány éve az anyjával, ha a körülmények nem kényszerítik a történelmi fővárosba, de ez végül megmentette őt. Ha látja az anyja agóniáját és az apja tehetetlenségét, beszámíthatatlan lett volna.

Fyodor akkor sem egészen tudta, mit tesz: az apja, bár még élt, halott volt számára. Orvosként egyetlen dolga lett volna életben tartani az anyját, de erre képtelen volt. Fyodort is csak a haláláról értesítette, és felszólította a hazatérésre, de ő nem tudott a parancsnak engedelmeskedni. Tudta, hogyha újra látja, valószínűleg megölte volna: az apja, anyja mellett, egy szentség volt számára, de ez sokszor ingott meg, amíg felnőtt, és nem tudta többé tisztelni.

Az apja végül senkit sem tudott megóvni, aki valaha fontos volt számára, pedig Fyodor azt az áldatlan embert élő istenként tisztelte. Elveszejtette a gyerekkori barátját, majd az anyját, már csak az maradt, hogy önmagát is elpusztítsa: Fyodor várta, hogy megtegye, mert különben neki kellett volna. Érzései ellen való volt, hogy kezet emeljen az apjára, pedig, amíg a lelke forrongott, hitte, hogy megérdemelte volna.

Fyodor összezavarodott és fájdalmat érzett. Hite és szíve egymás ellen fordult, és nem tudta a helyes döntést meghozni, végül már a gondolkodás is a fejét fájdította. Sem keresnivalója, sem jövője nem volt többé Péterváron. Senki sem vigyázott rá, rokonai nem szívlelték; idegen emberek gondjaira volt bízva, így meg kellett tanulnia gondoskodni magáról. Ám erőforrásai kimerültek, semmire sem volt képes többé; pénzét étel helyett előbb teára, majd zavaros gondolatai hatása alatt levélpapírra fordította.

Nem maradt kinek írnia. Az apját kitörölte a lelkéből, másnak pedig nem számított él-e vagy sem, kár lett volna vesződnie a búcsúlevéllel.

Fyodornak nem voltak anyagi javai; minden kincse a tudása, az igazságérzete, a szíve, a lelke volt, de mind kiürült, és feketeség tátongott a mellkasában, az érzések helyén. Könnyebb volt így, mint megbirkózni a fájdalommal.

Fyodor fogadkozott, hogy büszkévé teszi a szüleit, amikor még hitt benne, hogy számít, mit gondolnak róla: engedelmeskedett az akaratuknak, tanult, hogy megtérítse a rá fordított pénzt és fáradalmakat, és ki akart törni abból a nyomorból, amiben a gyermekkora telt egy moszkvai szegénykórházban. Fyodor betegséggel, halállal és nincstelenséggel karöltve nőtt fel, ez formálta a lelkét az anyja törődése és kedves szavai mellett, és ez adta az első lökést, ami későbbi sorsa felé taszította.

Fyodor áldott volt egy áldatlan világban, de magát képessége ellenére is sokkal átkozottabbnak érezte náluk. Korán meg tudta különböztetni a bűnt a jóságtól, de valódi, bűntelen lelket csak kettőt látott. Még önmaga sem volt tiszta, mert eltűrte, hogy a másik kettő szenvedjen, és nem tudott segíteni rajtuk; az azóta eltelt hat évben sem találta ki, hogyan, Fyodor mégis biztos volt benne, hogy valahogy, talán a képességével, segíthetett volna.

Megértette, milyen fájdalmas kötődni, és ragaszkodni a széphez. Az életét feltenni arra, hogy a tiszta és jó dolgokra vigyázzon egy mocskos világban, lehetetlen volt, ezért úgy döntött, a tisztaság védelmében azt azt körülvevő mocskot próbálja eltörölni. Hite azonban megingott, amikor a vezércsillaga, az anyja meghalt, és többé semmilyen égi fény nem ragyogott felette.

Fyodor utálta a piszkot, a hideget és a nélkülözést, ami azt a drága, nemes asszonyt ennyire elsorvasztotta, és sosem szenvedte volna el, ha nem kényszerül szegénysorba az apjával; rá is haragudott, mert orvosként hiába dolgozott erején felül, tehetetlenül nézte, hogy pusztul el a felesége a szeme előtt, és nem tudott vagy meg sem próbált segíteni rajta.

Fyodor nem bízott benne többé. Nem hitte el, hogy igazat mondott, hogy valóban reménytelen volt, hogy nem az ő közönye és tehetségtelensége juttatta az anyját romlásba. Fyodor hitt benne, hogyha otthon maradhat, ez nem történik meg, de az apja ragaszkodott hozzá, hogy képességeinek megfelelő iskolában tanuljon, hogy vigye valamire, még ha a világ olyan ellenséges is az orosz képességhasználókkal.

Azt akarta, hogy Fyodor külföldre menjen, hogy változtasson a világ rendjén, hogy boldoguljon, és ne kelljen szégyenkeznie a képessége miatt, de Fyodor nemcsak magát, az összes más áldottat is gyűlölte. Az áldottság törte félbe az életét, tett tönkre annyi másikat maga körül, és torzította el oly mértékben az emberek ép elméjét, hogy nem is nevezhette őket többé embernek.

Magát sem tartotta annak: üres volt, csak egy héj, ami céltalanul kódorgott a Fontanka folyó partján. Nem törődött a csavargókkal, a részegekkel és a kötekedőkkel: egy késsel rátámadó férfit megölt korábban, de a gyilkosság minden más érzéssel együtt kiürült belőle. Nem emlékezett, valóban megtette-e, vagy csak egy órák óta tartó lázálomban történt, ami az apja levele olvasása után uralkodott el rajta.

A gyilkosság nem számított. Fyodor használta a képességét, félig, hogy megvédje magát, félig, hogy a dühe csillapodjon. Saját életét akkoriban nem sokra tartotta. Hitte, hogyha nem születik meg, valahogy visszamenőleg megváltoztatta volna a szülei sorsát: sosem ismerkednek meg egymással, az apja jobb helyre kerül a Bozsedomkánál, az anyja pedig jobb családba mehet férjhez. Tudta viszont, hogy ezt már nem hozhatja helyre. A jelen körülményeit kellett javítania, de összecsaptak felette a hullámok, és Fyodor beleroppant.

Meghaladta az erejét, hogy mindent jóvátegyen: úgy érezte, egyedül, két kezével képtelen megjavítani a világot. Semmi és senki sem maradt számára, amiért küzdeni tudott volna. Az anyja többé nem simogatta meg a fejét, nem csókolta homlokon, az apja nem mosolygott rá, nem szorította meg a vállát: egészen egyedül maradt, és Fyodor félt egyedül lenni.

Ha legalább félelmet érzett volna, talán megnyugszik, hogy maradt benne valami a régi önmagából, de Fyodor hidegen nyugtázta, hogy a gyéren megvilágított, rövidke, folyón átívelő híd felé viszi a lába. Felment, tett néhány lépést, mielőtt kihajolt a korláton és a feketéllő vízre tekintett. A nyugodt víz ölelő karként hívogatta. Nem volt olyan meleg, mint az anyja keble, de vonzóbb volt az otthonossá sosem vált, szűk szobájánál és a beláthatatlan jövőnél, amiben magára volt utalva.

Fyodor elfáradt. Mindent végiggondolt, és kilátástalanságában az öngyilkosság tűnt legcsábítóbbnak, hiába tiltakozott ellene minden idegszála. Neveltetése nem engedte, hogy megölje magát, egykor túl szigorú, erős, büszke és ambiciózus volt hozzá, de az a Fyodor összetört, a romok között két fél: egy kicsi, síró gyerek, és egy üres tekintetű, koravén kamasz maradt, egyik sem tudta a másikat megvigasztalni vagy újra egésszé tenni.

Fyodor mégsem akart meghalni, nem bírta rávenni magát. Még egy órát, akár csak tizenöt percet akart magának az életből, hiába volt minden lélegzetvétel kínzó számára.

Nem tudta, mit csináljon. Ha gondolkozni próbált, összeszorult a mellkasa, amint elmerült magában, sírás fojtogatta. Egész nap nem ejtett könnyeket az anyjáért. Akkora megrázkódtatás volt, hogy még fel sem fogta, csak számító esze nyugtázta, hogy egyedül maradt. Érzelmei le voltak lakatolva, a kulcs az apjánál volt, és Fyodor szenvedett, amiért sem örömét, sem bánatát soha nem tudta egészen átélni.

Szüksége volt a feloldozásra, de nem volt többé az a gyengéd kéz, ami a haját, az arcát simogatva megadhatta volna. Többé senkinek sem volt a Fedinkája, és bele kellett nyugodnia, győződve magát, hogy nem lehet visszacsinálni, de a kilátástalanság végül nem haza, hanem egy hídhoz hajtotta.

Sokáig nézte a vizet, elképzelte, milyen lenne átmászni a párkányon, elengedni, és a vízbe csapódni. Fyodor nem tudott úszni, a sodrás azonnal elvitte volna. A sokk, a tüdejébe hatoló víz, a hideg hamar megölte volna, mégis félt megtenni. Nem akart meghalni, a kötelességtudat még mindig nem engedte, hogy csak magára gondoljon, és fájlalta is, hogy a jók, mint az anyja, vagy kis barátnője, korán vesztek el, romba döntőik pedig tort ültek a sírjukon.

Bosszúra azonban nem tudott gondolni, fájdalmon kívül semmilyen erős érzés nem maradt a lelkében. Csak nézte a fekete vizet, a hidat, a mélységet maga alatt. Lassan jártatta a szemét a híd egyik végétől a másikig, így vett észre a távolban, középtájon, ahogy a külső peremen ülök. Körömszakadtáig kapaszkodtam a korlátba, és lehajtott fejjel a mélységet bámultam, mintha az egész világon egyedül lettem volna.

Fyodor lélegzete elakadt, amikor meglátott: egy tőle is kisebb és görnyedtebb gyerek volt az Anyicskov híd közepén, aki mintha az addig lejátszódott gondolatait modellezte volna. Érezte, hogy fel fogok állni és levetem magam, csak egy kis idő kell hozzá. Húsz perce ültem odakint, és próbáltam rávenni magam az ugrásra, de mindenem elgyengült és nem tudtam mozdulni a párkányról.

Az ujjaim elgémberedtek, a testem átfagyott: könnyű ruhát és pongyolát viseltem, szépen akartam meghalni, nem mintha akkor még számított volna.

Fyodor lassan, csendesen mögém lépett, egy méterre állt tőlem, amikor megszólított. Felmérte, hogy hathat rám a hangja, mégis megtette. Volt rá esély, hogy rémületből elengedem a párkányt és a folyóba esem, és a számolt ezzel: hitte, hogy elkaphatja a karom, ha akarja, de az utolsó pillanatig sem tudta volna megmondani, akarja-e igazán.

– Itt vagyok – szólt csendesen. – Még ne ugorj.

Összerezzentem és még erősebben markoltam a korlátot, zöld festék mázolta össze a tenyeremet.

– Mielőtt meghalsz – folytatta Fyodor halkan –, nem akarsz egy kicsit beszélgetni? Utána lehet, hogy veled tartok.

Nem akart megnyugtatni, nem akart meggyőzni, csak tényeket közölt, mindenféle érzelem hiányzott a hangjából. Halk volt, nem ijesztett meg, és ahogy tudtam, felé fordultam.

Vékony, alacsony fiú alakja vált el a homálytól, és ahogy kipislogtam a könnyeket a szememből, az arcát is tisztán láttam. Üres, bánatos arc volt, fénytelen szemmel, amiben, ha nem tükröződik vissza a lámpafény, akár halott szeme is lehetett volna.

Fyodorra nézni olyan volt, mintha magamat látnám. Arca, testtartása, egészségtelen kinézete rokona volt a sajátomnak, és a helyzet furcsasága ellenére sem rémített meg, őrült állapotban ösztönösen vonzódtam lelki hasonmásaimhoz.

– Segítek – nyújtotta a kezét és én elfogadtam.

Fyodor erősen tartott, amíg visszakapaszkodtam a híd belső felére, de utána eleresztett, azonnal elillant vékony ujjainak emléke. Egymással szemben álltunk. Alulról, a hajam alól próbáltam ránézni, de csak az orráig emeltem a pillantásom.

Fyodor sem nézett meg igazán magának: amint biztos volt benne, hogy megtarthat, nem esem le és nem szaladok el, elfordult tőlem, és leült, háttal a víznek, a fejét felhúzott térdére hajtotta.

Mellé ültem, karnyújtásnyira voltunk egymástól. Én is a szemközti oldalt, a távolabbi korlátot, és a csipkés vasrács mögött elterülő Fontankát néztem.

Ez lesz a sírom, de ő, ő miért követne?

Fyodorra sandítottam, és ő is rám nézett szemébe hulló, fekete tincsei közül. Tekintete ugyanolyan üres volt, mint addig, de a hangjában egy árnyalattal több volt az érzés:

– Kicsike, miért akartál meghalni?

– Mert egy mocskos rongy vagyok! – vágtam oda, rá sem ismerve a hangomra. Olyan sokáig voltam csendben, miután eleget fulladoztam a sírástól, hogy egy idegen, sokkal idősebb és sokkal keserűbb ember szólt a számmal. Az indulat végül elpárolgott, de csak fájdalom maradt utána. – Nagyon fáj... – súgtam, mert többre nem futotta: ismét elöntötték a szememet a könnyek.

Fyodor egykedvűen hallgatott, mégis elhittem, hogy őszinte, amikor megkérdezte:

– Mi fáj?

– A testem. A lelkem. Mindenem – szipogtam.

– Mit tettek veled? – szólt, mintha belém látott volna. Én is felhúzott térdemre hajtottam a fejem és sírva fakadtam.

Fyodor hallgatott. Lassan lélegzett, míg nekem egyre hevesebb zokogás miatt omlott össze a mellkasom, és nem jutottam levegőhöz.

– Megerőszakoltak – zokogtam, nem tudva, miért vagyok vele ilyen őszinte, és őt ez miért érdekli.

Fyodor rokonom volt a fájdalomban: a szívem előbb bízott benne, mint azt az eszem felfogta volna. Talán csak a halálvágy hitette el velem, hogy rendben van, hogy már úgyis mindegy; nem számít, ki ő és mit tesz velem, hogy a testemért már igazán nem kár. Ha akarja, ő is összetörhet, ép már úgysem leszek soha, és kár küzdenem újabb erőszak ellen, ha végül, általa, vagy önkezem által, úgyis el fogok pusztulni.

Nem számított, hogy milyen fiatal, hiszen az előző sem volt sokkal idősebb nála, Fyodor azonban nem hasonlított senkire, akit korábban láttam. Megrezzentem az érintésére, mégis tűrtem, hogy a vállamat fogja, mielőtt tétován megsimogatta a lapockámat.

Fyodor tudta, egyszerűen tudnia kellett, hogy milyen mocskos, elhasznált, tönkretett vagyok; hogy elvesztem, hogy soha többé nem tudok mások szemébe nézni; hogy valószínűleg teherbe ejtettek, de ha nem is, túl gyenge vagyok ezt a csapást kiheverni.

Nem bírtam tükörbe nézni, nem bírtam a családom elé állni. Féltem tőlük, mert amikor kellett, épp ott, épp tőlük nem kaptam védelmet, így már senkim sem volt, aki megóvhatott, megvigasztalhatott volna. Értéktelen voltam, egyedül voltam, féltem, iszonyodtam, és nem múlt el a fájdalom, ami a testéből apránként a lelkembe szivárgott.

Fyodor érintése olyan gyengéd és óvó volt, amire szükségem lett volna, de senki sem volt, aki megadhatta. Ezzel még jobban összetört, mintha tényleg magamra maradtam volna.

Csak zokogtam, ő a hátamat simogatta, közben maga elé meredt. Fel sem fogta igazán, mit látott a körülöttünk elterülő, alvó városból.

– Szegény drágám – suttogta –, ugye, nagyon fáj?

Nem feleltem, csak sírtam, egészen összeroskadtam a tenyere gyengéd súlya alatt. Fyodor végül felém fordította a fejét, de még nem egyenesedett fel. A kezét a tarkómra simította, ujjai elvesztek a hajamban, és halkan tovább beszélt, hogy csillapítson, közben a saját lelkét is nyugtassa:

– Semmi baj – mondta az értelmetlen szót, ahogy korábban magának –, a fájdalmad véget ér. Engedd meg, hogy megszüntessem.

Fyodor nem gondolkodott sokat, amikor a képességét akarta használni rajtam. Sem érzések, sem racionális gondolatok nem maradtak benne, tétova szánakozása és dühe összekeveredett, majd feloldódott az érintésekben.

Megrázta, amikor kihűlt bőröm után a fejem melegét érezte. Hosszú ideje az első ember voltam, akit megfoghatott, ha a zavaros gyilkosságot nem számította. Fyodor elzárkózott másoktól, nem voltak kapcsolatai Péterváron, de nem is vágyott rá. Csak önmagára és a gondolataira volt szüksége, de széthullott családjával együtt ezt is elvesztette: nem tudta, ki ő és mi a küldetése. Kapaszkodott az emlékezetében élő, halvány emberségébe, végül belém is, mert az utolsó szalmaszál voltam, ami felszínen tartotta.

Fyodor nem tudta volna megmagyarázni magának, miért tette. Valódi érzések nem voltak a lelkében, de meg akart szabadítani a fájdalomtól és a megaláztatástól, amit anélkül is megértett, hogy igazából elmondhattam volna. Mégsem tudott megölni, csődöt mondott a képessége: valójában nem kívánta a pusztulásom, ez a gyengeség újabb jelen volt számára.

A véletlenül talált kis rokont nem tudta megölni, mert nem olyan volt, akinek Fyodor szerint nem volt helye a világon. Bemocskolt ártatlanságomért nem én érdemeltem büntetést, ő pedig, bár tette kegyelmes volt, még emiatt sem tudott bántani. Épp eleget szenvedtem el a megrontóimtól, Fyodor ezt csupán abból érezte hogy remegtem meg minden érintésétől, és milyen kicsire húzódtam össze mellette.

Nem érdemeltem halált. Elszántabb voltam nála, mégsem tudtam megölni magam, Fyodor pedig még annyira sem volt kész meghalni.

Amikor hiába várt, szorosan megragadta a fejem, és felém fordulva magához húzott, orrom a vállába ütközött. Fyodor két kézzel átölelt, úgy kapaszkodott belém, mintha fuldoklott volna. Hajamba fúrta az arcát és halkan, elcsukló hangon ismételgette:

– Soha többé nem esik bajod. Vigyázok rád.

Utolsó szavait alig értettem, mert Fyodor sírva fakadt: az egész nap visszatartott könnyek szaporán csorogtak le az arcán.

Fogalmam sem volt, miért sír, de nem tudtam megkérdezni, vele együtt bőgtem. Átöleltem Fyodor vékony testét, a nyakához nyomtam az arcom; könnyeim az ingét, övé a hajamat áztatta.

Szorosan tartott, egy idő után fájt a bőrömbe mélyedő ujja, mégsem akartam, hogy eleresszen. Menedékem volt, és én is menedék voltam számára, amíg össze tudta szedni magát, és alábbhagyott a zokogása.

*

Fyodort soha többé nem láttam sírni, és csak sokára mondta el, hogy mi történt aznap éjjel köztünk, és hogyan halt meg az édesanyja. Betartotta az ígéretét, és tényleg vigyázott rá rám, hiába kellett eleinte nekem gondoskodnom róla.

Fyodor a titkom lett. Nem tudtam, hol van napközben, de esténként meglátogatott, és meghúzta magát a szobám sarkában. Így nőttünk fel: hol velem volt, hol napokig nem láttam, de sosem kételkedtem benne, hogy visszatér, és ő nem okozott nekem csalódást.

Vonzódott hozzám, mint egy bűnbe merült, tiszta élethez, ami az ő gondjaira volt bízva. Nem engedte, hogy meghaljak, nem engedte, hogy ártsak magamnak, és a sebeimet csókolgatta, ha a távollétében az önpusztítási vágy eluralkodott rajtam.

Nem volt szigorú, sokkal jobban hatott rám a tekintete fenyegető üressége, amivel elérte, hogy egy darabig sose ártsak magamnak, ha ilyennek láttam. Sosem lettem egészséges, de értve, mennyire fáj neki, ha kárt teszek magamban, ez ritkult, különösen, ha Fyodort magam mellett tudtam.

Fyodor szeretett velem lenni. Amíg újra magára talált, támpont voltam számára, később pedig indok, ami előre vitte. Azon volt, hogy jó legyen nekem, hogy az áldott, aki bántott, elnyerje a büntetését, amit a jog és törvény elfelejtett kiszabni, és ez végül ismét rögeszméjévé vált. Fyodor azért a világért dolgozott, ahol csak tiszta embereknek jut hely; el akarta törölni az emberiséget megfertőző képességeket, saját gyűlölt áldottságát eszköznek látta hozzá.

Engem, bármilyen mocskos voltam, nem tudott gyűlölni. Ellenkezőleg, értékes, drága kincs voltam a számára, és Fyodor sok olyan érzelmet tapasztalt meg velem, aminek korábban a létezéséről sem tudott. Úgy lett szerelmes, hogy fogalma sem volt, mi préseli össze a szívét és kelt életre lepkéket a gyomrában.

Sokáig nem engedtem, hogy gyengéden, mint egy szeretőt érintsen, de amikor megcirógatta a hajam vagy az arcom, hálásan simultam a tenyerébe, mert a közelében biztonságban voltam, és Fyodor is megnyugodott, ha hozzáértem.

Tudta, milyen veszélyes kötődni, hogy gyengévé teszi a magát ezzel a vonzalommal, de az utolsó dolog voltam, ami emlékeztette a saját bűntelen gyermekkorára, és ettől, bár bölcsebb lett volna, soha nem akart megszabadulni.

.

.

.

.

.

Ami eltér: a valódi Fyodor az anyja halála után került el otthonról, illetve Fyodor nem utálta meg az apját. Voltak testvérei, és a bátyjával együtt mentek Pétervárra, de ezt itt elengedtem. Nagyon magára utalt volt fiatalkorában, de az apja három évvel később bekövetkező haláláig támogatta, Fyodor gyakran kért tőle segítséget.

Ami egyezik: általában a családjára és gyerekkorára vonatkozó dolgok; az említett barátnője egy szegénykórházi (tehát a lakhelyén lévő) gyerek volt, akit kilencéves korukban megerőszakolt egy részeg ember, a belső sérülései következtében meghalt, és Fyodor orvos apja sem tudta megmenteni, ez az emlék egész életében hatással volt rá, és több művében megjelenő motívum. A szülei Fedinkának hívták, és a temperamentuma is valós. 

Más nem jut eszembe, ami igazán fontos lenne, ha más Fyodorrajongónak feltűnik, szóljon.

*

Őszintén nem tudom, hogy jutott eszembe ez a történet. Nagyon szerettem volna Fyodorról írni, és ezt sikerült. Amíg gondolkoztam rajta, nagyobb hangsúlyt kapott az, hogy hogyan segít ki a depresszióból, menti meg az életem, stb., de az ő élete végül érdekesebbnek bizonyult, sajnálom hát, hogy az olvasónak nem volt nagyobb szerepe benne. 

Fyodor nagyon fontos számomra, és hiszem, hogy amikor mélyen vagyok, képes és hajlandó is segítő kezet nyújtani, ahogy itt is tette. Máskép vigasztal meg, mint Chuuya az Áldatlanban, és másképp akarna meghalni is, ahogy Osamu tenné, de ez nem baj. Itt van, ha szükségem van rá, és ez elég. Remélem, ha valaha nektek is szükségetek lesz rájuk, ugyanúgy mellettetek lesznek majd. 

*

Az írói válságomat próbálom csillapítani ezzel az Agónia résszel, mert ezt legalább sikerült megcsinálnom. Amíg Fyodorral voltam, őszintén boldog voltam, még akkor is, ha őt sajnálva könnyeket hullattam írás közben.