soukoku, Osamu E/1, öngyilkossági kísérlet, többnyire ooc Osamu

Ha csak egy órával hamarabb írom meg ezt a történetet, a figyelmeztetések közt öngyilkosság szerepelt volna.

*

Ha egyet kívánhatnék, az lenne, hogy egy picit feledkezz meg rólam. Aztán ne csak egy kicsit, hanem egész életedre és élj úgy, mintha sosem ismertél volna, jobb lesz neked, és biztonságosabb is. Vajon kevésbé fekete a szívem, hogy még gondolok rád, vagy csak a helye is fekete, és az önzés vezet, amikor ezt kívánom?

Tényleg nehéz, hogy van esélyed elkapni, Chuuya, bármilyen magasról bármilyen mélységbe ugrom. Ha nem hagynék helyet, ahol megérinthetsz, sikerülne, és végül kihullnék a kezedből, vagy lennél olyan ostoba, hogy végül önként jöjj velem?

Tudom, Chuuya, te nem az az alkat vagy, aki szeretne meghalni, és azt is, hogy a magunkfajtának ez sosem választás kérdése. Sosem kérném, hogy jöjj velem, a válaszodat, minden reakciódat jól ismerem, úgy jelenik meg előttem, mintha már ezerszer lezajlott volna a valóságban, pedig csak évek alatt, a tapasztalataimból raktam össze.

Ha volt értelme valaha a nyomorult életemnek, vagy legalábbis elhitettem magammal, hogy van, a hazugságaim közt te előkelő helyet kaptál. Nem engedhettem, hogy meghalj, Chuuya, és hiszem, hogy tényleg segítettem rajtad egy darabig, de azt is tudom, hogyha én nem leszek, többé nem kerülhetsz olyan helyzetbe, ami fékevesztettségedet kívánná, többé senki, semmiért nem adhatja neked parancsba. Tudtál boldogulni eddig is nélkülem, tanulj meg újra, mert semmi, semmi nem maradt, ami visszatartson.

Nem rémiszt meg a halál, drágám. Egyszer féltem, de azóta közömbös lettem, és előtte is közömbös voltam, a kettő közti átmenet szenvedés volt, amikor teljesíthetetlen ígéreteknek próbáltam eleget tenni. Nemcsak jó ember nem vagyok, ember sem vagyok igazán, és kár további színlelnem az ellenkezőjét.

Sokat gondolkodtam, hogyan ölöm meg magam, mi az, amit senki, még te sem tudsz megállítani, nem fáj, és nem tart sokáig: olyan élénken képzeltem magam a kikötői hídon, levéve a cipőmet, átmászni a korláton, és zuhanni, a tüdőmbe áradó vizet, a tehetetlenséget. Ismerős érzés, nem kellett messzire mennem érte, de a korábbi kudarcokat nem akarom újra megtapasztalni.

Egyszer azt mondtam magamnak, szeretlek, és nem hazudtam, de akkor sem hazudtam, amikor, Chuuya, többé nem jutottál eszembe. Amíg az öngyilkosságot tervezgettem, kitörlődtél a fejemből, később csak azért kerültél vissza, mert tudtam, hogy megpróbálsz majd az utamba állni.

Engedj el, jó? Nem akarom, hogy megpróbálj megmenteni, mert téged is magammal húzlak. Kettőnk közül te vagy életrevalóbb, bennem csak egy élet színlelésének képessége maradt, amivel egy sosem múló űrt próbálok kitölteni, hiába. Az ígéretek sem számítanak, belefáradtam, a mosolygásba is, a veszekedésbe is, a csókokba is, mert tudom, hogy nem tart örökké, hogy soha nem lehetsz boldog mellettem, és én sem tudok valójában boldog lenni. Megpróbáltam, és ide jutottam újra: éjjel az öböl felett, csípős, sós a szél, mezítláb mászom át a híd korlátján, mert nincs szükség cipőre a túlvilágon, ide pedig nem akarok újra visszatérni.

Haragudni fogsz rám, mert azt ígértem, nem hagylak el még egyszer, és én nem tartottam be ezt az ígéretet. Ha egy kicsit jobban hasonlítanék hozzád, én is haragudnék, szomorú lennék, gyászolnám, amink volt és amink lehetett volna, de ha egyszer is a szemembe néztél, Chuuya, tudod, hogy bennem semmi sincsen. Semmit sem érzek, talán jelenleg a fizikai fájdalom is közömbös volna, de nem tudom megvágni magam, és most már felesleges is a tűrőképességemet tesztelni.

Érezni akartam... Bántani akartam magam, hátha az, hogy fáj, majd ad valamit, majd kijózanít, vagy ad egy kis időt, amíg megtalálsz, elveszed tőlem a kést, kiabálsz velem, sírsz, átölelsz vagy megütsz, nem is tudom, Chuuya, akkor mit tettél volna. De már nincs időm, nem akarok rád gondolni, mert amilyen utálatos vagy, szemed, arcod képe elég, hogy megállítson, ha már megérinteni nem tudsz a képességem miatt. De ne csináld ezt velem. Megérdemlem, hogy megnehezítsd, de ne csináld, ne kényszeríts folytatni, mert fáradt vagyok.

Megpróbáltam másokért, megpróbáltam miattad, de túlságosan fáradt vagyok, üres vagyok, közömbös vagyok, semmi sem vagyok, és azt a Dazai Osamu képet, amit választottam, egyre nehezebb fenntartani.

Szeretném azt mondani, hogy szeretlek, és szeretném, hogy elhidd, hogy ez őszinte, de mikor tudtál bennem egészen megbízni? Ez nem az életed, ez csak az én szenvedésem, ne akard és ne merd önként magadra venni.

De sosem hallgattál rám, akárhányszor mondtam, hogy ne, hogy maradj, hogy rossz lesz a vége. Mindig a saját hülye fejed után mentél, és ezt csodálom benned, de most az egyszer, Chuuya, hallgass rám: lehet, hogy gyűlölni fogsz, de nem azért teszem, hogy örökre emlékezz rám, többé nincs szükségem arra, hogy mellettem legyél a jövőben. Nincs jövőm, nincs jogom a tiédet is tönkretenni.

Nem akarok meghalni, de nem akarok élni sem, és tudod, melyik faj rövidebb ideig? Ugye, hogy tudod. Azt fogom választani, már ki is választottam.

Már nem félek, nem sírok, nem remegek, nem akarok maradni. Legalábbis ezt hittem, várni akartam, amíg tényleg annyira üres leszek, hogy nem marad bennem megbánás a szószegések és remények miatt, de amióta ismerlek, a léted akadályozza a halálom.

Sírok.

Fáj.

Nagyon fáj, Chuuya, de tudom, hogyha nem így lenne, egyébként is nagyon fájna.

Ráz a hideg, fázom, zsibbad a karom, remeg a lábam.

Háborog a tenger, fekete a víz, fekete az ég, könyörtelenül ragyog a Hold mögöttem, legalább nem emlékeztet a fénye a szemedre, nem akarok utoljára még meg is bolondulni.

Ne állíts meg. Ne merj. Csak felejtsd el, hogy Dazai Osamu valaha élt, felejtsd el, hogy láttad az összes maszkom, még azt is, ami annyira közel állt a valódi arcomhoz alatta, felejtsd el, hogy a karomban feküdtél, én is igyekszem elfelejteni a tested melegét, mert az az egyetlen, ami még egyben tart most.

Meg akarok halni. Nem azért, mert nem jó veled – tudd, hogy te voltál az egyetlen jó pont számomra, de én nem tudok veled bánni.

Meg fogok halni. Nem azért, mert nem tarthatsz vissza – tudom, megtennéd, meg fogod próbálni. Azért halok meg, mert nem tudok színlelni tovább, nem tudok ember lenni, minden tettüket értetlenül nézem, és hiába próbálom utánozni, nem érzek úgy, nem cselekszem úgy, beszélni is nehezen sikerül, nem erőltetem hát a komolyságot.

Te vittél a legközelebb a javuláshoz, pedig nem is vártam. Te adtál nekem értelmet, amikor a korábbi megkopott és nem tudtam benne hinni, csak kötelességből folytattam. Úgy tűnt, eleget adsz nekem, hogy az a lyuk a lelkem helyén kezdjen feltöltődni, de valójában csak elfedte a közelséged, és beszakadt, amint kibillent a világom, mintha egy fekete lyuk roskadt volna össze.

Amikor felkeltem, tudtam, hogy ezt fogom tenni. Tudtam, hogy ma este nem várlak meg, hogy eljövök, otthon hagyom a telefonom, nem szólok neked, nem köszönök el, mindent úgy teszek, mint bármelyik másik nap, egyedül a hajadat simogattam meg, saját magamnak nehezítve ezt, mert a kezemben ott van a fejed emléke, ha koncentrálok, még az illatodat is érzem a víz szaga helyett.

Gyengévé tettél, és újra azt akarom, hogy megállíts, vigyél be a párkányról, nem érdekel, hogy fogsz velem kiabálni később, egyedül nem tudom ezt újra megtenni.

Félek. Félek a víztől, félek a mélységtől, félek a fájdalomtól, félek attól, hogy elveszítelek, még az sem olyan rossz, hogy csendes háborút vívunk minden éjjel, mint az, hogy soha többé ne tudjak veled lenni.

Ezekért a gyengeségekért átkozom magam. Hol van már, amikor senki sem számított, és mikor fogok újra idáig emelkedni?

Ha rajtad múlik, soha, és tudom, hogy ismered ezt a hatalmad. Tudom, hogy leszedsz innen, tudom, hogy kapok egy hatalmas pofont, ami után átölelsz, és végül nekem kell téged megnyugtatni, de hányszor következik még be ez? Mikor lesz az az este, Chuuya, amikor többé nem fogsz értem jönni?

*

Komolyan egyetlen óra gátolta meg, hogy ez a rész jól, vagy legalábbis szándékaim szerint sikerüljön, de lelki instabilitásom épp oda billent, hogy nem tudtam a párost tönkre tenni. 

El kell mondanom, hogy Osamu miattam ilyen, az összes rá nem jellemző vonás belőlem jött és jön a jövőben is. Néhány, korábban még világos gondolatomat adtam neki, de a saját környezetemet nehezen formáltam Yokohamává.  

Hosszan nem akarok magyarázkodni: jólesett Osamuról írni ilyen formában, könnyű vele azonosulni bizonyos helyzetekben. Aki a testi és szellemi épségem miatt aggódik, hagyja abba ♥ Üljön le, vegyen nagy levegőt, és olvassa el ezeket a történeteket újra, mint csupán a BSD fanfictiont, úgy semmi sem kezelhetetlenül borzasztó.