FyodorxReader E/1, szakítás, destruktív gondolatok említve, káromkodás

Egy hanyatló szerelem rövid, levélformájú története, és az "írjunk valami zagyva, értelmetlen dolgot Fyodorról" korszak várhatóan utolsó darabja, többet már igazán nincs kedvem csinálni. 

Egészen mást akartam írni, Osamuról, de az egy nagyobb lélegzetvételű írásnak tűnt, amihez se erőm, se kedvem, és a téma sem volt a legjobb; nem szeretek olyasmit csinálni a hozzám egyébként nagyon közel álló Osamuval és Fyodorral, ami nem jellemző rájuk, az eddigi pár vacak részt is nehéz volt emiatt megírni.

Igazán senkinek sem ajánlom ezt az írást, de ha parkimchi úgy érzi, tudja, miről szól, üzenem neki, hogy igaza van.

.

.

.

.

.

Boldog szülinapot, Fyodor! Emlékszel? Tavaly épp ekkor találkoztunk először, ezért ilyen jelentős dátum számomra. Etted azt a kis cuki, ínycsiklandozó tortát abban a kávézóban, és olyan végtelenül magányosnak és szomorúnak tűntél, annak ellenére is, milyen mosoly játszott az ajkadon két falat közt... Sokszor próbáltam pontosan felidézni a napot, de csak az arcod maradt meg tökéletesen, a részletek kitörlődtek, azt hiszem, te töltötted ki akkor, és azóta is a világom, bármilyen borzasztó is beismerni. Néztelek a kávém mellől, és te is rám néztél, mert érezted a tekintetemet magadon, és halálra rémített, amikor odajöttél az asztalomhoz, mert nem volt hová bújnom, és magyarázatot sem tudtam adni a teljesen észszerű kérdésre, hogy mégis mit szeretnék tőled. Hazudtam valamit, ami épp eszembe jutott: a könyv címe érdekelt, ami ott hevert előtted az asztalon, te meg elmosolyodtál, és visszamentél, hogy elhozd, és megmutathasd.

Nézd meg jól, mondtad, hiszen úgysem volt alkalmad rá az arcom tanulmányozása mellett.

Letetted, visszamentél a helyedre, és tovább etted a tortádat, én meg hol a hátadat néztem zavartan, hol a vastag, szép könyvet, aminek néhány lapja sérült volt, és egy papírfecni kandikált ki közülük, amit könyvjelzőként hagytál benne. Kinyitottam, megnéztem, de semmitmondó volt. A címlap szintén, a szerzőt és a címet egy újabb fehér papírszelet takarta, rajta takaros betűkkel ez állt (emlékszem, Fyodor, a cetlit megtartottam!): 11. 13. 17.40 ugyanitt?

Felnéztem, te mosolyogtál, és etted a tortádat. Születésnapod volt, ahogy később elmondtad, és senkid sem volt, aki veled ünnepelje. Fogalmam sincs, mikor írtad meg ezt az üzenetet, vagy mit, kit vártál, hogy már előre a könyvedbe raktad, mindenesetre elmentem, hogy visszaadjam a könyved, mert anélkül távoztál, hogy visszaveted volna, kivárva azt a néhány percet, amíg a mosdóba mentem, és mire végeztem, te eltűntél az asztaltól.

Furcsa volt, sokat gondolkoztam rajtad a találkozóig, és ezerszer is meggondoltam magam, fel-, majd levettem a kalapomat, kipakoltam a táskámat. Mint kiderült, én csak hasonlítottam valakire, akit egyszer ismertél, de többé nem volt közöd hozzá, a hasonlóságom mégis elég volt, hogy felkeltse az érdeklődésed, na meg, mert én is végig téged bámultalak, mert valami távolról, mélyről ismerőset fedeztem fel rajtad. Olyan szomorú voltál, mint én, amióta ismerlek, de ezt előre honnan is tudhattam volna? Te a mennyeket, a poklot, és a kettő közt mindent megadtál nekem, fájt, égetett, majd volt, hogy semmit sem éreztem, és ez az állapot volt a legjobb, mert amikor érzek, Fyodor, kiabálni tudnék, mert könnyeket már régóta nem tudok ontani miattad, ontani egyébként is vért szoktak.

Néha eszembe jutott, hogy bántsam magam, de az is, hogy te mennyire megveted az ilyesmit, csak ez tartott vissza, mert tudtam, hogy a sebeimet előbb-utóbb meglátnád, ha kibontasz a ruhámból. Ajándék volt, minden érintésed, minden szavad becsben tartottam, mert szerettelek, és úgy éreztem, te is képes vagy engem szeretni. A könyvedet megtartottam, ahogy kérted, és azt az üzenetet is, mert más írásom nem maradt tőled, minden üzenetünk törlődött a biztonságos csevegésből.

Volt pár szép hónapunk, nem? Tudod, minden, amit mondani akartam, nem ér el, talán el sem olvastad volna, de itt van. Amikor kerestelek, akkor csak annyit szerettem volna, hogy boldog születésnapot! Remélem, szép napod van, Fyodor, és nem egyedül ünnepled. Tudod, ajándékot szerettem volna adni, nagyon sokat készültem erre, amikor még kettőnkre jobb idők jártak, és remélhettem, hogy látlak, hogy beszélsz velem, hogy együtt leszünk még, mert tudod, egészen vad, szerelmes ábrándjaim voltak rólad, egész napokat töltöttem el ezzel, amikor csak téged, a te arcodat láttam magam előtt, és senki más nem számított, a világ felőlem meg is állhatott volna. Nem utasítottam volna el, mert akkor veled ragadtam volna örökre egy szép pillanatban. Amikor nevettél rám, és a mosolyod végre nem olyan szenvedőnek látszott, vagy, amikor a kezemet fogtad, és én remegtem, de nem a félelemtől, mint először gondoltad, hanem az izgalomtól, mert úgy szerettem volna már hozzád érni. Sokat gondoltam a csókodra is, ami, mikor először éreztem, kávé- és epertorta ízű volt, ezt a kettőt azóta sem bírom együtt látni, mert mindig azt a napot, és vele téged juttat az eszembe.

Eleinte fájt, nagyon is, és aggódtam, mi lehet veled. Tettem-e valamit, amiért rám untál, vagy nem szeretsz többé, de nem is érintkeztünk, lehetetlen volt téged megharagítanom, így egyszerűen, néhány hét alatt felfogtam és elfogadtam, hogy valami eltört köztünk, Fyodor, és te megijedtél tőlem, egyszerűen ellöktél, és végül kiszerettél belőlem, ha képes voltál akár csak egy percig is tényleg, egy kicsikét szeretni. Az oka az áldottságom, igaz? Az a semmiség volt képes ennyire eltávolítani minket egymástól? Mérgesnek kellene lennem, de ha dühös vagyok, akkor is magamra, téged csak szánlak és sajnálok mindent, ami egyszer volt, és ami lehetett volna.

Nem is áldott vagyok, hanem egy istenverte szerencsétlen, amiért képes voltam épp akkor, épp veled találkozni, és elérni a kurva empátiámmal, hogy ideiglenesen te is vonzódni kezdj hozzám. Boldogok lehettünk volna, és hiszem, hogy akkor is boldogok lennénk még, Fyodor, ha te úgy döntesz, visszatérsz még hozzám. Kérlek, írj. Hiányzol. Nem akarlak terhelni magammal, de még nem felejtettelek el, és tudom, hogy épp nekem, akiben képes voltál bízni egyedül a világon, szívtelenség volna. Bár bíztál-e egyáltalán, és nem csak használni akartál-e engem? Ezt nem fogom megtudni, mert nem akarok sokáig gondolkozni rajta.

Nem kellett elvenned semmit, mindenemet önként és szeretettel adtam, de lehet, hogy épp ez volt a baj, és te a szeretetemet nem tudtad kezelni. Szegény, drága, Fedyám, szeretett-e téged valaha akárki? Nem is tudom, miért gondoltam, hogy én erre méltóbb és másnál alkalmasabb leszek, de megpróbáltam, és ha hagynád, megint meg szeretném próbálni.

Láttalak azzal a lánnyal... Amit megtanultam tőled, az az, hogy milyen beszédes tud lenni a hallgatásod. Bárcsak én is többször hallgattam volna, azt hiszem, az ilyen nők az ideálod.

Ennek a szánalmas levélnek a töredékét sem kell elviselned, mert még ha el is akarom neked mondani, amit miattad és veled kapcsolatban érzek, ezen a nyomorult cseten nem fogom megtenni, még abban sem vagyok biztos, hogy az üzenetem eljut-e hozzád. Szóval maradjunk a közhelyeknél, mert más nincs, amiért lenne okom téged keresni:

Boldog születésnapot, Fyodor!

Két nap telt el, szerelmem, és én kezdem feladni.

Fyodor, törlöm ezt az alkalmazást. Ha valamit szeretnél még tőlem, tudod a számom, és tudod, hol lakom, várni foglak. Minden jót.

Várok, persze, de ha egy ismeretlen szám keres, honnan tudom, hogy te vagy az? A saját elérhetőségedet sosem voltál hajlandó megadni.

Várok.

   Várok.

      Várok.

         Nem várok többé.

Többé nem számít már, Fyodor, mert elfelejtettél, de te szerencsés vagy, nekem az a büntetésem, hogy nem tudlak téged elfeledni.