//OsamuxReader, FyodorxReader említve, depresszió, megcsalás, párkapcsolati gondok, önsértés említve, öngyilkosság említve, szexkapcsolat, szerelem, egészségtelen kapcsolat, happy end//

Eleged lett Osamuból. Hiába szeretted, vagy legalább éreztél még valamennyi melegséget a melledben, ha eszedbe jutott, ez a hő egyre apadt a közelében, a semmilyen, gumiszerű arca láttán.

Amikor megismerkedtetek, minden napfényes és ragyogó volt, és őt is egészen más embernek láttad. Komolyan kellett volna venned a figyelmeztetését, hogy ez változni fog, de túl későn érkezett, és Osamu is megrészegült attól, hogy egy nő végre figyel rá, így az utolsó pillanatig nem hagyott fel a kacérkodással.

Kinevetted, amikor közös öngyilkosságra kért, és a kezét megfogva inkább fagyizni hívtad, de addigra rájöttél, Osamu mennyire komolyan gondolja. Depressziós volt, és amikor három-négy hónap után véget ért az a vidám periódus, amiben beleszerettél, kemény lett vele az élet. Kiveszett belőle az akaraterő és az öröm, és hiába próbáltad vidítani, nem sokra mentél vele.

Kitartottál, mert szeretted őt, de a szerelem sem segített: az első év vége felé még reménykedtél, hogy Osamu, a vidám, élénk férfi, aki nevetve flörtölt veled, még visszatér, de hiába költöztetek össze, utána minden csak rosszabbnak tűnt.

Osamu hazug mosolyok mögé bújt, de nem sokáig sértett meg azzal, hogy megpróbált ilyen átlátszóan becsapni. Az eszedet talán a szépségednél és a jóságodnál is jobban tisztelte, de a kedvességedet dicsérte a legtöbbször, mert nem értette, egy olyan kiváló nő, mint te, mégis mit keres egy hozzá hasonlóval.

Rengeteget tett azért, hogy szeresd őt, de hamar sikerült meghódítania. Tényleg egészen más volt, amikor az első randit kérte tőled, mint az együttélésetekkor, az elhidegülés kezdeti napjaiban.

Osamu sokat dolgozott, de nem emiatt volt állandóan kimerült, és olyan sérüléseket fedeztél fel rajta, amiknek nem volt köze a munkájához. Még féltőbben óvta a testét, mint az ismeretségetek elején; hiába engedte meg, hogy egészen csupaszon, a kötései nélkül is lásd, akkor megint beburkolózott, és nem hagyta, hogy kibontsd a ruhából.

A kezedre adott csókokkal és simogatásokkal vont el, amikor ki akartad gombolni az ingét és a fejét rázta. Békén hagytad, de nehezen leplezted a bosszúságod.

Osamu szomorú pillantása miatt bűntudatod lett és lenyelted a mérged, de ez sem működött örökké. Hiányzott a férfi, akibe beleszerettél, és akivel álmodozó természeted miatt már a jövőt tervezted, hiába romlott a szemed láttára az állapota. Osamu komor volt. Előbb csak ritkultak, majd egészen megszűntek a lakáson kívül töltött esték, és eszébe sem jutott már, hogy elmenjetek egy pár órás randevúra.

Osamu zárkózott lett, és a korábbi kedves hobbiját, az olvasást is elhanyagolta. Hiába faggattad, mit szeretne és mit tehetnél érte, lemondóan rázta a fejét, és azt felelte, már így eleget tettél, igazán nem baj, ha egy kicsit pihensz, és magára hagyod.

Alig töltöttetek együtt időt, legalábbis úgy, ahogy neked szükséged lett volna rá. Ha odakuporodtál Osamu mellé, az ölébe vette a lábad és a válladra hajtotta a fejét, de sokáig nem szólt. Elvétve a hajadat vagy a karodat is megcirógatta és adott egy csókot a nyakadra, de amikor az ajka a szádat érte, a csókja rövid volt, és olyan ritkán volt benne szenvedély, hogy az ilyen alkalmakat pontosan is megnevezhetted volna.

Osamu bámulatos szerető volt, de ahogy eluralkodott rajta a közöny és a mélabú, már eszébe sem jutott, hogy szeretkezzen veled, ha egyenesen nem kérted. Nem érdekelte, mivel próbálkozol: a vonzó fehérnemű, amit az első alkalmak egyikére vásároltál, elvesztette a varázsát és a nyakára adott csókok sem hozták izgalomba. Amikor a melledre tetted a kezét, olyan értetlen, fájdalmas pillantást kaptál, hogy a torkod is elszorult: mintha Osamu nem tudta volna, mit vársz tőle. Később megértetted, hogy pontosan tudja, és csak elszomorítod ezzel, mert éppen képtelen megadni.

Osamuban nem voltak érzések, legalábbis nem olyanok, amiket egészségesnek nevezhettél volna. Te gondtalan és kissé könnyelmű voltál: könnyen lettél mérges, de pár perc múlva már el is felejtetted és képes voltál még az ellenségeddel is udvarias lenni. Mindig ragyogó napsugárként biztattad az embereket magad körül, de kezdtél kifulladni: Osamunak hiába adtál annyi szeretetet és melegséget, az igyekezeted épp olyan hiábavaló volt, mint egy feneketlen kútba tekintve a mélység alját keresni. Osamu is ilyennek tűnt akkoriban, a lelke üres sötétsége köszönt vissza az egykor meleg, barna szeméből.

A pillantása állandóan szomorú volt, és keményebb, mint amilyennek ismerted. Már nem nevetett annyit, és a fecsegéssel is felhagyott. Azok az édes, jelentéktelen történetek, amikkel elszórakoztatott ebéd közben vagy elalvás előtt az ágyban, eltűntek, a helyét csend és távolság vette át, meg bocsánatkérések, amiket a sötétben, hátulról átölelve suttogott a hajadba. Fogadalmak, hogy szeret, hogy te vagy a mindene, és próbál jobb lenni a kedvedért, de ezek az ígéretek mintha még inkább terhelték, és a belső sötétsége még mélyebb részébe lökték volna.

Átölelt, te a karjába kapaszkodtál, de ez az érintés már nem volt a régi. Összeszorítottad a szemed és magadban számoltál, hogy megnyugodj, de még akkor is ébren, zaklatottan feküdtél a sötétben, amikor Osamunak ellazult a téged ölelő keze és egyenletessé vált a szuszogása.

Bő egy hónapja nem feküdtetek le egymással, amit hol a fáradtság, hol fejfájás indokolt, de mindezek mögött Osamu állandó lehangoltsága állt. A depressziója súlyos volt, de mint azelőtt, akkor sem fordult vele szakemberhez. Ha az egész múltját ismerted volna, talán megértőbb vagy vele, de Osamu keveset mesélt magáról. Nem volt büszke a fiatalságára, de nem tudta meg nem történtté tenni, és valami folyton visszahúzta, nem engedve neki, hogy boldog lehessen, bárhogy törekedett rá.

Az ő hangulata téged is megmérgezett; fokozatosan egyre türelmetlenebb, szomorúbb és feszültebb lettél. Nagyon nehezen fogtad vissza magad, amikor Osamu minden javaslatodat elhárította: még egy filmet megnézni sem volt kedve, keveset evett, és egészen elfeledkezett magáról.

Osamu mindig tiszta és rendes volt, de hiába vett fel vasalt inget és mellényt, fogyott, és a ruha rosszul állt rajta. A válla meggörnyedt, már nem volt olyan üde és vonzó a kiállása, és ha az arcára néztél, nem egy veled egykorú fiatalembert, hanem egy roskatag, koravén férfit láttál a bánat rétegei között. Ez lassanként rakódott le Osamura, olyan finoman idézve elő a változást, hogy eleinte észre sem vetted.

Még a második év kezdetén is kitartott az iránta érzett szerelmed, de egyre apadt, ahogy Osamu mind mélyebbre süllyedt, és már képtelen volt pihenni altató nélkül. Ez még több erőt kivett belőle, és amint a lakásba lépett, nem színlelte tovább, hogy minden rendben: azt a magára erőltetett, csendes derűt, amit a világnak mutatott, neked már nem tartotta fent.

Osamu, bármilyen rosszul volt, szeretett annyira, hogy neked ne próbáljon meg hazudni. Minden tőle telhetőt megtett, hogy boldog légy, de egyre nehezebb volt egy depressziós ember mellett élned, akinek nem volt semmilyen jövője vagy kilátása.

Osamu már nem beszélt az öngyilkosságról, ami ijesztő volt: amíg egyre a halál gyönyörűségéről fecsegett a kezedet fogva, komolytalannak tűnt, de a hallgatása megrémisztett. Osamu egyszerűen tompa volt, elmerült a gondolataiban, és sokszor csak másodszor fogta fel, hogyha megszólítottad, mintha elsőre meg sem hallotta volna. Mégsem ez a szomorúság, a közömbösség, a magába fordulás volt az utolsó csepp, pedig ezek együtt is épp elég rosszak voltak. Osamu egyszerűen nem bánt veled nőként többé, és hiányzott, hogy egymáshoz érjetek.

A szeretetét kinyilvánította ugyan, de lanyhán, és még a csókja sem volt ugyanolyan: mintha egy haldokló búcsúcsókja lett volna, hűvös ajkát még a te szenvedélyed sem hevítette fel.

Béketűrő voltál, de először épp a szex miatt vesztetek össze. Ez egy hosszú éjszakát eredményezett, amikor egymástól elhúzódva, mozdulatlanul, csendesen sírva feküdtetek az ágyban. Osamu másnap egészen furcsa volt veled, és te sem tudtad, hogy viszonyulj hozzá.

Az esetről nem beszéltetek, de a nyoma sokáig megmaradt, és már félve közeledtél Osamuhoz. Megfogadtad, hogy kivárod, amíg ő akar téged, mert emlékeztél, milyen volt, amikor egy nap akár kétszer is lekönyörögte rólad a bugyit, de ez akkor elmaradt. Hiányzott, hogy átöleljen, hiányzott, hogy a füledbe suttogjon, hiányzott, hogy a dereka köré kulcsolhasd a lábad, és a körmöd hagyta nyomok is már rég begyógyultak Osamu lapockáján.

A kielégületlenséget ugyan orvosolhattad, amikor Osamu sokáig maradt az irodában, de csak rövid ideig működött, és a saját kezedet különben sem szeretted annyira, mint az övét; úgy bánt a testeddel, mintha a legtitkosabb vágyadat is ismerte volna.

Mindenestül hiányzott, és nem tartottad szem előtt, milyen állapotban van, mert a türelmed már a végét járta. Szeretted Osamut, és komolyan gondoltad, hogy vele szeretnéd leélni az életed, de a neki soha el nem mondott ábránd azokban a napokban átértékelődött.

A személyiséged sokáig elnyomott volt, így még jóval korábban megfogadtad, hogy mindig a saját boldogságod lesz az első, többé nem rendeled magad alá senki másnak. Megfordult a fejedben, hogy boldog lehetnél-e hatvan évig egy ilyen instabil, komor, mentálisan sérült férfival, aki nem tudja kielégíteni a vágyaidat, és hiába bízol változásban, van-e értelme a legszebb, fiatal éveidet egy ilyen szenvelgő kapcsolatra pazarolni.

A racionális gondolat újra bűntudatot keltett benned, de rá kellett jönnöd, hogy minden igyekezeted ellenére is csak éltek egymás mellett, a kapcsolatok már régen a végét járja. Osamu szeretett, de nem tudott igazán szeretni, és a betegsége részvétté, majd szánalommá változtatta azt a lángoló szerelmet, amit különben éreztél iránta.

Nem akartad őt elhagyni, mert féltetted, és mindig számított neked a boldogsága, de te is szenvedtél, és Osamut nem vehetted rá erőszakkal arra, amit nem akart megtenni.

Még mindig bíztál abban, hogy egyszer vége lesz a sötétségnek, és Osamu valami csoda folytán visszatér az édes, vidám önmagához. A hited mégsem volt teljes, emiatt kezdtél el, ha komolytalanul is, de partnert keresni.

Együtt éltetek, és reménykedtél a boldogságban, de az idő télbe, a köztetek lévő viszony pedig egyre hűvösebbre fordult. Osamu bezárkózott a lelkébe és már alig érted el. Amikor a felszínen volt, és piros szemmel, esdeklőn a kezedet csókolgatta, te is sírni tudtál volna, és hogy ne lássa a könnyeidet, elmenekültél a közeléből.

A kapcsolatotok ingatag volt, már csak a ki nem mondott szavak tartották egyben. Ilyen hangulatból szabadultál, amikor kimentél a lakásból és összevontad magadon a kabátot, amint a melledet az első téli fuvallat érte.

Osamu második este volt akkor távol egy munka miatt és az érkezését csak a hét közepére vártad. Magányos voltál, de nem jobban, mint amikor ő is ott volt melletted: bárhogy igyekeztél, nehezen áthatolható fal választott el titeket egymástól.

Ezt a falat tartottad szem előtt, amikor a város másik felében az alig ismert férfi otthonába léptél. Az arca idegenszerű, de megnyerő volt, és udvarias kíváncsisággal nézett végig, amikor lesegítette a kabátod az előszobában.

Keveset beszéltetek és nem bajlódtatok randevúkkal, mert nem akartad ismerni őt. Fyodor még a nevét is hazudhatta, de megbékéltél vele, mert nem számított az őszintesége. Csupán a keresztnevét és a korát tudtad, meg azt, hogy külföldi, és csak ideiglenesen van Yokohamában. Tökéletes volt, mert elment, így eszedben sem volt kötődni hozzá – aztán meg, ha tetszik, vele is mehetek, gondoltad, de ezt gyorsan elfojtottad egy pohár borral, amivel Fyodor kínált meg, mielőtt a lényegre tértetek volna.

Ő nem keresett barátnőt, és te sem társat láttál benne, mégis megismétlődött a találkozásotok, mert az egekbe repített és utána is királynőként bánt veled a hálószobában. Három alkalom is eltelt már, mire beszélgetni kezdtetek, és megismertél egy keveset a külföldi szeretődből. Akárcsak Osamu, áldott volt, akárcsak Osamu, okos és figyelmes, és valami megragadta benned, mert amikor kérdezett, a hangjából őszinte érdeklődés sütött – Osamu is így ismerkedett meg veled, és ha nem győzi le a depresszió, akkor még mindig olyan lett volna.

Ezek a hasonlóságok kísértettek, és rákényszerítettek, hogy mindig nyitva tartsd a szemed, amikor a testetek egymáshoz simult és átölelted őt, különben még Osamu nevét sóhajtottad volna. Mereven nézted Fyodor karját és sötét haját, arcod a nyakához szorítottad, vagy fennakadt szemmel, kipirulva feküdtél a párnán, a világos mennyezetet nézve, de sose hunytad be a szemed, hogy tudatosítsd, hol és kivel vagy, és mindig a megfelelő név jöjjön ki a szádon.

Fyodor nem kérdezett a kapcsolatodról, neked pedig eszedbe sem jutott Osamuról beszélni. Ő még abban a helyzetben is túl drága volt neked, nem rángattad be a másik hálószobába, de bármit csináltatok is, nem tudtad kiverni a fejedből.

Egyszer, amikor Fyodor szépségemnek hívott, kicsin múlt, hogy ne fakadj sírva, mert boldogabb időkben Osamu is ezt tette. A hirtelen támadt melegség szégyenpírrá változott, és gyötrődve nyelted vissza a könnyeid. Remegő, el-elfúló hangon kérted egy másik becézésre, így váltál a kedvesévé, de még a ritkán hallott szó is fájdalmat okozott, mert örökké Osamu bókjait idézte.

Ezeken a találkozókon szerettél bele még egyszer, a korábbinál is erősebben Osamuba, és ez vett rá, hogy hiába adott meg mindent, amire vágytál, testi és érzelmi szinten is, végül szinte menekültél Fyodortól. A kapcsolatotok, ahogy jött, el is múlt, és nem sokat bánkódtál utána. Csak amiatt volt bűntudatod, mennyire kivirultál, amikor vele voltál, és Osamu elől sem tudtad titkolni a boldogságod.

– Jól áll, ha mosolyogsz – simogatta meg az arcod Osamu egy lucskos januári napon, amikor bement hozzád a hálószobába. – Tedd minél többször – kérte. – Ha rád nézek, én is boldog leszek egy kicsit.

– Egészen boldoggá akarlak tenni – fogtad meg a kezét. A szádhoz húztad, megcsókoltad a tenyerét, hogy leplezd elcsukló hangod. Nem bírtad állni a tekintetét, ami akkor tényleg élénkebb volt a megszokottnál.

Megráztad a fejed, erősen fogtad a kezét, nem hagyva, hogy Osamu elhúzódjon, és rá sem nézve beszéltél tovább, mert a természeted nem engedte, hogy tovább titkolózz előtte. Amikor eldöntötted, hogy nem hagyod veszni a kapcsolatotokat, az is nyilvánvaló lett, hogy a félrelépésedet sem tarthatod titokban. Kimondani mégis nehezebb volt, mint eldönteni a vallomást, így alig ismertél a hangodra, amíg még Osamu tenyere is tompított:

– Muszáj elmondanom valamit, Osamu. Amióta ilyen távol lettünk egymástól, néhányszor összejöttem mással. Már vége – tetted hozzá gyorsan, bár Osamu nem szólt közbe. – Szeretlek – suttogtad –, csak téged szeretlek, és közben még inkább éreztem, de ha emiatt el fogsz hagyni, értem... Csak nem engedhetem... Nem fogom engedni. Te vagy a mindenem, Osamu, és nem érdekel a szex, és nem érdekel más, és nem akarlak bántani magammal!

Már könnyeztél és egyre szorítottad magadhoz Osamu kezét, aki mozdulatlanul állt veled szemben. A halvány, miattad támadt mosoly apránként leolvadt az arcáról.

– Szükségem van rád – mondtad –, és jobban szeretlek, mint hogy hazudjak neked, Osamu. Hibáztam, és sajnálom, de veled akarok lenni, ahogy eddig, és segíteni szeretnék neked, hogy kijöjjünk ebből... Te vagy a mindenem és nem bírom látni, hogy ilyen boldogtalan vagy, még akkor sem, ha miattam leszel az..!

A beszéded összefüggéstelenné, önmagad mentegetésévé vált, amivel az affért magyaráztad volna. Meg sem közelítette azokat az erős és tiszta érzéseket, amiket ki akartál fejezni.

Osamu háromnegyed éve először nevette el magát őszintén, amitől borsódzott a hátad. Könnyes szemmel néztél fel, erősen szorítottad a kezét, de neki eszében sem volt elhúzódni tőled. Hátravetett fejjel, a szobát betöltő hangon, élénken nevetett, ami megijesztett: Osamu, amíg nem nézett rád, úgy tűnt, az eszét vesztette, az arca viszont, hiába volt sápadt, egészen normálisnak látszott.

– Rég megérdemeltem volna, hogy elhagyj, amiért nem foglalkoztam veled, (Név), de te visszatértél hozzám. – Erőszakkal vette el a kezét a szád elől, hogy megcsókolhassa az ujjaid, amitől peregni kezdtek a könnyeid. Osamu magához ölelt. A teste meleg volt, a felsőjébe temetted az arcod, eláztatva a ruháját, de Osamut nem zavarta. A hátadat simogatta, hogy megnyugtasson. – Miért vagyok mégis ilyen szerencsés, (Név)? Mivel érdemeltelek ki az élettől?

Osamu sosem volt átlagos. Egy hétköznapi ember megvetett volna, egy másik depressziós férfinak pedig az utolsó löketet adtad volna az öngyilkossághoz, de Osamura ellenkezőleg hatott a beismerésed. Addig is tudta, mennyire ragaszkodsz hozzá, de ezután összekapta magát. A sötét periódus a végéhez közeledett, és már nem makacskodott, elfogadta a segítséged. Megláttad, milyen ő valójában, és Osamu próbált is utána mindig olyan maradni: egy férfi, aki szeretett téged, akinek te voltál az öröme, és aki már nem félt annyira a jövőtől, mert biztossá vált, hogy együtt lesztek benne. Sem mások, sem a saját viselkedése nem távolított el többé titeket egymástól.

Nem beszéltetek a félrelépésedről, mert Osamu nem tekintett bűnösnek. Nem ismerted a múltját, de sokat fejlődött, különösen a megbocsátás terén, így apránként neked sem volt okod a szégyenkezésre.

Bűntudat nélkül mondtál igent, amikor feleségül kért a következő júliusban. Osamut legalább olyan izgatottnak láttad akkor, mint ahogy magadat érezted, amikor a nyakába ugrottál, és a beleegyezést ismételgetve csókokkal halmoztad el.

//Régen volt már rész. Egy mindenképpen várható Fyodor szülinapjára, és még vannak ötleteim, de nem ígérem, mikor frissítek, és szeretném újra nyomatékosítani, hogy ezt a történetet változó időközönként írom, akár egészen hosszú szünetek is lehetnek benne. 

Kérek mindenkit, hogy a legjobb szándékkal se kérdezze meg tőlem soha, mikor lesz új rész, mert ezzel frusztrál és nagyon érzékenyen érint. 

Ez a történet tele van az életemre vonatkozó vallomásokkal, és amikor valaki "követeli" a folytatást, olyan, mintha a lelkemben vájkálna, ezért kérem, ne tegye. 

Akkor jön rész, amikor ihlet és idő és kedv és hangulat is van, különben nem. Inkább legyen mindenki boldog, hogy nincs kedvem írni az Agóniát, mert azért kezdtem el, hogy a lelkemben felgyűlő feszültséget művészi formában kiadjam. 

Sosem gondoltam, hogy ez valakinek érdekes vagy szerethető lesz, és azt sem, hogy ennyire nagy örömet okoz a BSD fandomban az olvasása. Ennek nagyon örülök, és ehhez mérten kifinomultabbak is lettek a fejezetek, hogy az olvasói igényeket minél jobban kiszolgálja, de az Agónia alapgondolatán nem változtat: ez a sztori 80%-ban nem fikció, tehát ehhez mérten bánjatok vele. Nem mindig kellemes csinálni.

A kirohanásért bocsi, de már ideje volt.//