//ChuuyaxReader, barátság, szerelem, bűnbánat, megbocsátás, káromkodás, rossz gyerekkor, happy end//

//Rám nem jellemzően szűkszavú, kevés háttérkifejtést tartalmazó írás, így talán annyira nem jön át, miről is akart szólni. Puha, szép, jó befejezésű, ami, ha pár nappal korábban írom, nem ilyen lett volna.

Szeretettel ajánlom mindenkinek, aki szereti Chuuyát, és aki elég erősnek érzi magát, hogy a neki legfontosabbakért bárkivel szembeszállna//

Megdörzsölted a csuklód, ellenőrizve, a hajgumid a helyén van-e még. Évek teltek el, mióta otthagytad a Bárányt és a karkötőt levágtad a karodról, de hiányzott a megszokott érzés, ezért viseltél helyette ott mást, mintha valahová mindig tartoznál még.

A karkötő, akár a találkozópontok Suribachiban, vagy az akkor viselt, különös ruháid olyan messze voltak tőled, mintha az ott töltött időt csak álmodtad volna. A vége felé lidércnyomásra hasonlított, azt a részét tényleg nem akartad valóságnak, de a többi fontosabb és drágább volt az életednél is – nem értetted, akkor a haláltól félve mégis miért nem beszéltél Chuuyával.

Már nem jártál olyan bátran a városban, mint kisiskolásként, a többi rossz sorsú gyerekkel együtt. Magadra maradtál, mert többé nem voltál azzal a társasággal: minden porcikád tiltakozott, hogy egy levegőt szívj azzal, aki a legjobb barátodat elvette tőled.

Amikor Shirase már nem bízott meg Chuuyában, és a többieket is a kitagadására bírta, hogy, szavaival élve, önmagukat védje, te rettenetesen összevesztél vele, és minden létező rosszat a fejéhez vágtál. Agyrém volt, hogy képes volt összeállni a Yokohamában portyázó külföldi zsoldosokkal, csak hogy Chuuyát elintézze, és kevéske befolyását használva az egész Bárányt ellene fordította.

Tudtad, hogy a többiek félelemből követik, de te már eleget tűrtél tőle, a teljesen ellentétes gondolkodásotok miatt pedig mindig is utáltad. Amikor rájöttél az árulásra, az egészet el akartad mondani Chuuyának, de ő keményen megtagadta a kezed és megállított.

– Te is futsz Chuuya után a maffiához? Hülye vagy? Azok meg akartak ölni minket, (Név), és Chuuya egyszerűen átpártolt hozzájuk!

– Mindegyikünket ő mentett meg! – vágtál vissza, a kezedet kitépve a markából. – Hálásnak kéne lenned, hogy folyton kihúz a bajból, ehelyett–

– Fogd már be! Ezért kéne hálásnak lennem? Hol van most, amikor szükségünk lenne rá? – Shirase körbemutatott a hangárban, ami a főhadiszállásotokként szolgált. Kettesben voltatok, de a fiú válla fölött néhány kíváncsi fejet fedeztél fel az ajtónyílásban. Ha félve is, de a legtöbb bárány kíváncsi volt Shirase és a király barátnőjének a vitájára.

– Egy tetű vagy. – Hátráltál egy lépést, amit a fiú a megadás jelének vett, de a pillantásod olyan sötét volt, hogy hamar elkomorodott az arca. – Chuuya nem azért vezet minket, hogy te vagy a többi szerencsétlen bőrét mentse! Egyszerűen ő a legrátermettebb, te meg egy félős pisis, aki féltékeny rá, ezért akarod eltűntetni. De ha egy ujjal is hozzá érsz, megbánod – sziszegted, már önfegyelmed vesztve. – Elmondom neki, mit akarsz, hallod?

Shirase akkora pofont adott, hogy a falnak tántorodtál, a hirtelensége miatt esélyed sem volt kitérni.

– Elég nagy a pofád ahhoz képest, hogy lány vagy – morogta, ahogy eléd lépett, eltakarva a kintről beszökő fényt előled. Megtapogattad sajgó arcod, villámló szemmel néztél rá a hajad alól.

– Tűnj előlem! – Elharaptad a nyelved, a beszéd fájdalmat okozott, de még ez sem volt elég, hogy elhallgattasson. – Ha még egyszer kezet emelsz rám–

– Mi lesz? Szólsz Chuuyának, hogy védjen meg? – Shirase gúnyosan, magas hangon beszélt, de a tekintete a tiédhez hasonlóan sötét és veszélyes volt. – Nem az előbb mondtad, hogy nem azért van itt, mi? Vagy kikaparod a szemem a cuki kis karmoddal?

A fiú elé köptél, kevéssel vétve el a cipőjét, de akkor még az arcát se sajnáltad volna. Félrelökted és megpróbáltál elmenni mellette, de újra megragadta a karod és visszapenderített magához. Már nem játszadozott, a szorítása komolyan fájdalmat okozott, de épp csak felszisszentél, nem akartad neki elárulni.

– Figyelj már ide, (Név)! Befogod a szádat és teszed, amit mi, világos voltam? Elintézik a katonák, oda se kell nézned. – A nyugtatási kísérlet átlátszó volt, ez még nagyobb haragra gerjesztett iránta.

– Te egy senki vagy – suttogtad –, szóval ne merj még egyszer megérinteni vagy kezet emelni rám. Nem mondod meg nekem, mit csináljak, és most eressz el. – Kitépted a kezed az övéből és gyorsan tettél néhány lépést hátra.

– Te is a Bárányhoz tartozol, hülye, nem csinálhatod ezt velünk! – Shirase utánad indult, te vele szemközt, szapora lépésekben hátráltál a kijárat felé. – Szerinted mi lesz bármelyikünkkel, ha ez folytatódik? Azt akarod, hogy a végén mind meghaljunk?

Utolért, te pedig elvétetted az ajtót, és félúton egy ládának ütköztél. Shirase újra előtted volt, és már rá sem ismertél: kés volt a kezében, amivel olyan gyakran játszott, de komolyan és sötéten nézett rád. Gombóc feszítette a torkod, érezted, hogy verejték ütközik ki a homlokodon, amikor már nem volt hová menned előle.

– Néha áldozatokat kell hoznunk – mondta –, és ha egy szót is akarsz szólni Chuuyának, te leszel az egyik, világos?

Féltél, de kitartottál, és megráztad a fejed.

– Nem tartozom ide – suttogtad, kényszerítve magad, hogy a kés helyett a szemét figyeld, megingás után kutatva. – Hagyj elmenni. Soha többé egyikőtöket sem akarom látni.

– Tessék – állt el az útból meglepően gyorsan, hogy csak pislogtál két feltartott kezére. A jobbjában még ott volt a kés, ami vonzotta a tekinteted és megbénította a lábad. Mereven álltál a láda és Shirase közt, olyan közel a szabadsághoz, mégsem tudtál lendületet venni, és kirohanni az épületből. – Emlékezz rá, hogy tudjuk, hol laksz – susogta, az ajtó felé intve a pengével, noszogatva a távozásra. A hangja hűvös és félreérthetetlen volt, különösen a folytatás után. – Láttam már a húgod és az anyádat. Fontold meg, hogyha innen elmész, akarsz-e még Chuuyával beszélni.

Végül otthagytad őt, de nem vitt egyenesen haza a lábad. Meg akartad keresni Chuuyát, de napok óta alig fordult meg Suribachiban, és néhány perc után már ha előtted áll, akkor sem tudtál volna vele beszélni.

Shirase az elevenedbe talált a búcsúszavakkal: elhagyhattad a Bárányt, de egy fecsegőt a banda nem engedett messzire. Vagy te, vagy a neked olyan fontosak szenvedtek volna, ha bármit mondasz Chuuyának, a tehetetlenség miatt fakadtál sírva a bázistól nem messze, egy piszkos kapualjban.

A lépcsőn ülve sírtál, amíg a fejed bele nem fájdult, és imádkoztál, hogy Chuuya időben rájöjjön a csalásra. Gyorshívón volt a telefonodban, de egy napja, hiába kerested, nem érted őt el. A legjobb barátod volt, de akkor olyan távol került tőled, hogy félni kezdtél, soha többé nem látod. Sok bajból kimászott már, de pont a családjától nem számíthatott árulásra.

Shirase akármit mondott, te nem hitted el, hogy lepaktált a maffiával. Többé nem mentél vissza, így csak később értesültél róla, hogy Chuuya egy könnyű sérüléssel felszívódott, a Bárány pedig feloszlott és eltűnt Suribachiban. Megkereshetted volna Shirasét, hogy elégtételt vegyél rajta a támadásért, de nem ért annyit: a bűntudatod egyébként sem hagyott nyugodni, és egyre űzött Chuuyához.

Kerested őt a szigeten és Yokohamában, de keveset tudtál róla. Három év telt el, de még ez sem hozott megnyugvást. Hiába kapaszkodtál abba, hogy még él, régóta egy picike hírt sem hallottál róla, az utolsó értesülésed pedig még mindig elszédített: Chuuya az eset után komolyan beállt a Dokkmaffiához.

Sosem voltál olyan bátor, hogy a fekete tornyokig merészkedj Yokohama központjában. Olyan messze volt, mintha egy élet választott volna el tőled. Ez valóban így volt: te a nyomornegyedben születtél és nőttél fel, és épp csak a peremvárosig sikerült kikeveredned, Chuuya viszont eltűnt a nagyvárosban, mintha az együtt töltött idő sohasem létezett volna.

Amikor nyolcéves korod körül a Bárányok közé keveredtél iskola után az utcát járva, végül maga Chuuya adta rád a kék karkötődet. Az összetartozásotok jele volt, és bár egyszer leszakadt és le kellett cserélned, az utolsó percig vigyáztál rá, amíg hét évvel később el nem mentél, hogy újra találkozz Chuuyával.

Bocsánatot akartál tőle kérni, már magad sem tudtad, miért. Talán, mert gyáva voltál, és a saját életedet az övénél többre tartottad, de Chuuyának volt képessége, neked pedig nem. Neki volt esélye megmenekülni, te viszont, ha a Bárány ellened fordul, minden bizonnyal belepusztultál volna.

De nemcsak a bűntudat vezérelt és uralkodott rajtad minden nap, amikor elmentél otthonról vagy jegyzeteltél az iskolában. Chuuya az utolsó időkben egy barátnál vagy testvérnél is drágább lett neked, de túl hamar szakadtatok el egymástól, hogy bármi lehessen ebből a szerelemből.

Akkor még magad sem voltál egészen tisztában az érzéseiddel, de addigra tudtad, hogy szereted Chuuyát, és még csak gondolni sem tudtál mellette másra. Emiatt még rosszabb embernek érzeted magad, hogy nem figyelmeztethetted az árulásra.

Ezzel már megtanultál együtt élni, de azzal, hogy elérhető közelségben kell lennie, te mégsem találod, képtelen voltál, és állandóan boldogtalannak érzeted magad miatta. Kedvetlenül mentél át Yokohamába, hogy elvégezd az iskola mellett vállalt, hétvégi munkádat. Ahogy korábban a Bárányokra, úgy, miután egyedül maradtál, szükséged volt a támogatásra és az anyagi függetlenségre. A családi helyzeted egyre csak romlott, és minél előbb el akartál menekülni a rozoga épületből.

Csak tizennyolc éves voltál, de már rég nem voltak álmaid. Nem ábrándoztál az egyetemről, mert már az előző tanévben is egy fodrászatban segédkeztél, minden fizetésed gondosan félrerakva.

Akkor épp kiléptél az üzletből, délután végre a munkád végére érve, és elindultál egy buszmegálló felé, hogy visszamenj Suribachiba. Perceid voltak még a buszig, ami kivitt a városból; várakozás közben kezdted dörzsölni a csuklód és a nyúlott hajgumit, emlékeztetve magad arra az utálatos tavaszra.

Nem figyeltél oda a környezetedre, így megrémültél, amikor egy hang mintha az agyad legmélyéről szólt volna:

– (Név)? – Először nem tűnt fel, de összerezzentél az ismétlésre. – (Név)?! Mit csinálsz te itt?

Felnéztél, eleresztetted a csuklód, és egy pillanat alatt minden vér kifutott az arcodból. Az út túloldalán sötét villanást láttál, ami téged vett célba, rögtön ezután pedig fiatal férfi huppant eléd, fél kézzel megigazítva a kalapját.

Előbb a hangját, majd mással össze nem téveszthető, narancsvörös haját ismerted fel, de még ekkor is nehezen hitted el, hogy Chuuya ott áll az orrod előtt. Egészen más volt, mint ahogy utoljára láttad: a haja megnőtt, farmer és bőrdzseki helyett pedig jól szabott nadrágot, inget, mellényt; egy komplett elegáns szettet viselt, az utolsó lépés után akkor simult a lábszárához a vállára vetett fekete kabátja.

Ugyanolyan meglepetést láttál az arcán, mint amit te is éreztél. Bizonytalanul hátrált, amikor nem feleltél, de mielőtt még a földet érte a sarka, mozdultál utána. Az olyan sokáig visszatartott, ezerféle érzés magától vezette a tested. Átölelted Chuuya nyakát, fejed a vállára omló, illatos hajába fúrtad, és könnyekkel küszködve mondtad:

– Annyira örülök, hogy élsz, Chuu!

A folytatás előtt elakadt a lélegzeted, mert Chuuya kezét érezted magadon. Sosem szerette az ölelgetést, de fájt, amikor eltolt magától: te kivételt képeztél, és gyakran aludtál el a karjában, amikor este nem akartál hazamenni.

Chuuya azt mondta, maradj vele, és majd vigyáz rád. Nem szerette az alkoholista apádat, és összevonta a szemöldökét, ha csak egy szót szóltál róla. Nem szerette azt sem, milyen ideges, feszült és boldogtalan voltál miatta, így, amikor már igazán jóban voltatok, nemcsak engedte, néha ő maga kezdte ezeket az öleléseket.

Most, amikor kibontakozott a karodból, és csak nézett rád, mintha kísértetet látna, ugyanez a nemtetszés tűnt fel az arcán.

– Mit művelsz, (Név)? – szólt hidegen, ami annyira idegen volt tőle, hogy egy pillanatra mindketten megzavarodtatok. Chuuya egyre csak nézett, felmérve, hogy a viszontlátás öröme hogy olvad le rólad, a helyét zavarnak, majd félelemnek átadva; ez mintha megszelídítette volna. – Hol voltál eddig? Semmit sem tudtam rólad.

– Én sem rólad – suttogtad, kísérletet téve, hogy felemeld a karod. Chuuya szeme a kezedre, majd újra az arcod felé villant, rábírva, hogy bármit akarj is, félbehagyd a mozdulatot. Újra a csuklód után nyúltál. Úgy szorítottad a karkötő helyét, hogy már fájt. – Chuuya, sajnálom – szipogtad. Képtelen voltál uralkodni a hangodon. Ahogy korábban a féktelen öröm, akkor szégyen és félelem öntött el. Régóta nem láttad, mégsem bírtál sokáig jól ismert, kék szemébe nézni, mert attól csak felerősödött a pityergésed. – Sajnálom, hogy semmit sem mondtam neked – folyt le az első könnycsepp az arcodon –, megmenthettelek volna.

– Mégis miről beszélsz?

Chuuya egészen össze volt zavarodva. Mire visszatért, te már eltűntél a Bárányból, és utána minden túl gyorsan történt, hogy egyáltalán eszébe jusson, te miért nem voltál ott akkor, a Shirase vezette támadásban.

Megrázta a fejét, de a helyzet nem lett tisztább: te lehajtott fejjel sírtál és szorítottad a csuklódat, egyre a bocsánatát kérve, és Chuuyának akkor először fogalma sem volt, hogy mit csináljon.

Ritkán sírtál előtte, így nem tudta, hogy kell megvigasztalni, de különben is óvatosan közeledett hozzád. Hiába fordult utánad, amikor az előbb meglátott, és rohant, hogy még elérjen, az érzés elmúlt, és nem tudott mit kezdeni azzal, hogy, mint régen, újra egymással szemben álltok.

Már nem az a kislány voltál, akivel felnőtt, de maradt néhány vonás, ami mindig jellemző volt rád, és ismerős lett Chuuyának. Mindig egy kicsit közelebb voltál hozzá bárki másnál, de a beléd vetett bizalma, hiába volt mély, megingott, és tanácstalan volt a hevességed, a remegésed, általában pedig a viszontlátás miatt.

Chuuya jobbnak látta, ha nem keres téged. Miután elment, minden kapcsolata megszakadt a bárányokkal, de a szervezet különben sem köthetett volna titeket össze többé. Ritkán gondolt rád, talán, hogy az ép eszét óvja, de ahogy sírva álltál előtte, újra gyerekek voltatok a szigeten, és ez minden eltemetett emlékét magával hozta.

Chuuya fecsuklott, amikor beszélni próbált, de ezt nem vetted észre. Feléd nyújtotta a kezét és megérintette a vállad. Felnéztél, nyelésre késztetve Chuuyát, amikor könnyeket látott a szemedben.

– Ne sírj már, (Név) – mormolt alig hallhatóan, a másik kezét is rajtad nyugtatva végül, és a bizonytalanságod látva, hiába taszított el, akkor maga húzott a karjába. – Élek – suttogta a fejed felett –, és te is. Ne sírj – kérte, megsimogatva a hátad.

Hiábavaló volt: a gyengédségétől felzokogtál és az ingébe temetted az arcod. Könny áztatta Chuuya nyakát és haját, de csak simogatott tovább, küszködve a saját, forró zavarával.

– Annyira hiányoztál – hüppögted, amikor csillapodott a sírásod, és végre rendesen tudtál levegőt venni.

Chuuya szorosabban tartott, megérezve, hogy mennyire kapaszkodsz a ruhájában és hagyta, hogy megnyugodj, még egy csitító szóval sem zavarva meg közben. A teste melege, a parfüm alatti régi, ismerős illata, két keze a derekadon biztonságot adott. Nem akartál tőle távolodni, mikor olyan sokáig voltál nélküle, még azt sem vetted észre, hogy a busz közben megállt, néhány ember leszállt, és különösen nézett rátok, mielőtt elmentek Chuuya háta mögött.

– Ne menj el többé – kérlelted, mire Chuuya abbahagyta a simogatást.

– (Név), én többé nem megyek oda – mondta, próbálva rád nézni, de nem emelted fel a fejed a válláról.

– Én sem akarok! – hadartad. – El fogok jönni, és veled akarok lenni!

– Mégis miről beszélsz? – Chuuya nem eresztett el, de eltávolodott, a fejed pedig lecsúszott róla. – Nem jöhetsz velem, (Név) – mondta ugyanolyan szaporán, halkan –, a maffiánál vagyok! Nem is találkozhatok veled, hogy ne keverjelek bajba!

Chuuya elnézett a fejed felett és fojtottan káromkodott. Ez kizökkentett, mert annyira emlékeztetett a régi önmagára. Kérdő tekintetedre sietve felelt:

– Eressz el, jön a társam – intett egy sarok felé, ahonnan halk, egyre erősödő éneklés szűrődött hozzátok. – Ne tűnj el – húzta vissza a kezét a derekadról, futtában letörölve a könnyeid. – Találkozzunk egy óra múlva a belvárosban, a kikötő felé!

Chuuya ellépett tőled, az első furcsa, bizalmatlan pillantásait addigra zavar és szánakozás váltotta fel.

– Vigyázz magadra – susogta búcsúzóul, és már két méterre volt, mire a dallam gazdája tényleg felbukkant az út túloldalán. Azt, hogy te hasonlót suttogsz utána, Chuuya válasz nélkül hagyta, de hallotta még. Nehezére esett, hogy ne forduljon vissza, egy utolsó pillantást vetve rád, te pedig még akkor is őt nézted, amikor a másik fekete ruhással együtt elindultak az ellenkező irányba, a belváros felé.

Izgatott voltál, és a hirtelen találkozó után az egész tested zsibbadt. Már nem érdekelt, hogy hazamenj, amúgy sem szívesen tetted be a lábad abba házba. A találkozási pontra igyekeztél, ritka alkalmak egyikeként átvágva Yokohamán, és véresre haraptad a szádat az idegességtől egy padon ülve, mire végre újra megpillantottad őt.

Chuuya nyúzottnak tűnt, de vállalható kifejezést varázsolt az arcára, mire odaért és leült melléd. Amíg nem jött, minduntalan a sétányt pásztáztad, pedig előtted a gyönyörű, alkonyszínű óceán csillogott. Rózsaszín hullámok verték a parti sziklákat, mintha csak az érzéseidhez igazodtak volna.

Zaklatott voltál, de ez tompult, amikor megpillantottad, és újra, a délutáninál is mélyebben vesztél el Chuuyában. A keze után nyúltál, és hagyta, hogy az ujjai közé dugd a sajátod, mint régen, egy fal tövében összebújva.

– Annyira hiányoztál – mondtad először, köszönés helyett, különös mosolyt csalva Chuuya egyébként merev arcára. A vállára hajtottad a fejed, és ő még ezt is hagyta. Előbb összekulcsolt ujjaitokat nézte, majd az öblöt és a vízbe olvadó, rózsaszín eget a fejetek fölött. Most, hogy nem láttad őt, több bátorságod volt beszélni, de a kritikus pillanatban mindig megváltozott az elhatározásod. Nehezen sikerült végül: – Chuuya, valamit elmondhatok neked?

– Mit? – kérdezett vissza halkan, állát a fejed búbján nyugtatva. Rég nem voltál már kisebb nála, de ez a mozdulat sokat ismételt és megnyugtató volt, mintha visszarepültetek volna az időben, és újra csak tizennégy körül lettetek volna.

– Szeretlek. – Rá sem ismertél a hangodra, mert még sosem mondtad ki, ami olyan rég megfogalmazódott benned. – Nagyon szeretlek – ismételted meg, de ez még idegenebbül hatott a hullámverés és Chuuya halk lélegzete mellett. Lehunytad a szemed és megszorítottad a kezét. Arra, amit akartál, képtelen voltál, de az értelme nem változott: Chuuya, így a fejedben, menthetetlenül szerelmes vagyok beléd.

– Miért most? – Halk, örömtelen nevetésétől libabőrös lett a karod. – Semmi jót nem tettem veled.

– Minden jót te tettél velem – suttogtad, végre elapasztva Chuuya nevetését.

Megmozgatta a kezét a szorításban, végül a másikkal simította meg a csupasz karod, amikor nem akartad őt elengedni. Kesztyűt viselt, de még így is gyengéd volt a tapintása. Addig rázott a hideg, ám a cirógatás nyomán forróság öntött el, fülig pirultál az előre omló hajad takarásban.

– Azt hittem, sosem látlak többé – mondta vagy fél perc csend után, látszólag új témába kezdve. A feje lebukott, az állát már nem támasztotta rajtad, de az ajkát és a kifújt lélegzetét a hajadban érezted, mintha egyenesen oda beszélt volna. – Te voltál az egyetlen, akit a mai napig sajnáltam.

Hátradőltél, és mert Chuuya sem mozdult, az orrotok összeütközött. Chuuya mosolygott, de szomorkásan, és megértetted, milyen sok változásról maradtál le, ami végbement benne. Ő a szemedbe nézett, még mindig a kezedet fogva, olyan nagy hatást téve rád a közelségével, hogy elfelejtettél lélegezni.

– Mondd, hogy visszakaptalak – kért, és bár nem tudtál beszélni, bólintottál, ajkad az arcához érintve.

Chuuya felsóhajtott, és feléd fordult, mire észbe kaptál volna. A szája a szádhoz simult és gyengéden megpuszilt, neked pedig a döbbenettől elnyílt az ajkad. A legfinomabban csókolt meg, ahogy csak telt tőle, mindketten barátkoztatok a szokatlan érzéssel. Chuuya rövidesen elhajolt tőled, hagyott lélegzethez jutni, de még mindig közel volt hozzád, és az ajkadra fordult, amikor mellé csúsztál, és próbáltad elérni őt.

Ismét olyan volt minden, mint egy álom, de tudtad, hogy nem fogsz többé felébredni belőle. Chuuya hiába mondta először, hogy nem találkozhat veled, és gondolhatta azt rövid ideig, hogy neked is szereped volt a Bárány árulásában, ez hamarabb változott meg, mint ahogy az első valódi csókotok elcsattant volna.

Te két hónappal később végeztél a középiskolában és végleg elköltöztél Suribachiból. Hátat fordítottál a családnak és a múltadnak, amitől addig is menekülni próbáltál, és új életet kezdtél a belvároshoz közel, együtt Chuuyával. Téged nem érdekelt, hogy mit csinál, amíg egy darabban láttad. Rosszabb jövő is várhatott volna rád, mint hogy egy maffiózó barátnőjeként végzed, és erre mindig emlékeztetted magad, ha bármi megpróbálta megingatni a döntéseid helyességébe vetett bizalmadat.