//DazaixReader, szakítás, depresszió, önsértés és öngyilkosság említve, torz énkép, szerelem első látásra, bókok és pozitív visszajelzés, happy end//

//Már hiányzott Osamu és az, hogy valami jót tegyen velünk ♥ Szerettem írni, akármilyen kellemetlen a téma: ha mélyebben belementem volna, a korábbiakhoz hasonló Angst Expressz gázolás lesz, de így csak valami kedvesség. Ránk fért már, nem?//

Korábban is előfordult már, hogy figyelmetlenségből beleütköztél az utcán egy idegenbe, de egyikük sem hasonlított Dazaihoz. Alig a kabátjáig emelted fel a tekinteted, mint rendesen, mert képtelen voltál mások arcára nézni, de volt benne valami, amiért nehezen verted ki a fejedből, még mielőtt megérintett volna.

– Bocsánat – suttogtad, és már tovább akartál menni, de Dazai finoman megszorította a karod, megállásra késztetve.

Féltél, ez a rémület vett rá, hogy végül a homlokodba húzott sapka alól kilesve megnézd magadnak: az arca barátságos, de a keze erős volt, a szíved hevesebben dobogott az idegességtől meleg barna szeme láttán.

Nem tudtad, mit akarhat ez a fiatalember tőled. Fürkészőn, kis ámulattal nézett végig, egyszerű, fekete sapkádtól egészen a csizmád orráig. Ő jól öltözött, te vele ellentétben egészen slampos voltál. A hajadat összeborzolta a hűvös, téli szél, és a kabát is csak lógott rajtad, amióta annyit fogytál, összegyűrődött a hátizsákod alatt.

– Semmi baj, kisasszony – mondta Dazai, szinte egyszerre a szemrevételezéssel, amivel annyira zavarba hozott. – Te jól vagy?

Bólintottál, mire végre eleresztett, és úgy húztad el a kezed, mintha megégetett volna. Amint a pillantása is másfelé siklott, lesütötted a szemed és átrohantál a zebrán az út túloldalára. Észre sem vetted a piros lámpát, csak a rád dudáló autó és a hirtelen, közeli halál lehetősége miatti zsibbadás terített ismét magadhoz.

Talán, ha ez az autó nincs, Dazai megfeledkezett volna rólad, de nemcsak a menekülésed és közeli, szomorú véged miatt nézett úgy utánad a gyenge hóesésben állva, hanem nagyra nyílt szemed rövid időre elkapott, különös pillantásáért.

Ugyan csak középiskolás voltál, a kisugárzásod ismerőssége érdekessé tett Dazainak. Miután eltűntél, egy darabig felfelé fordított tenyerét és kinyitott ujjait nézte, mintha a bőröd nyomát kereste volna, aztán zsebre tette a kezét és hazaballagott, veled ellentétes irányba.

Egy héttel később láttad őt újra, amikor lehajtott fejjel, a szokott útvonaladon mentél haza az iskolából. Halkan énekeltél, de húsz lépés után abbahagytad: a dal olyan emlékeket idézett fel, amiket erővel próbáltál elfelejteni. Megtörölted az arcod, mielőtt a kibuggyant könnyek ráfagytak volna, de ehhez meg kellett állnod. Egy pad támlájára tetted a táskád, zsebkendőt keresve, hogy kifújd a lassan beduguló orrod, de majdnem kiejtetted a kezedből, amikor felegyenesedve Dazait láttad meg magad mellett, a pad másik oldalán. Türelmesen, az arcán kíváncsisággal figyelte, mit csinálsz. Látva, hogy a felismerés után miképp vörösödsz el és szegezed újra a földre a pillantásod, meg is szólított.

– Szép időnk van, nem, kisasszony? – Dazai mosolygott, megcserélte a térdén keresztezett lábát a másikkal.

Hátradőlt, hanyagul a pad támláján pihentette a karját, és téged fürkészett. Szinte ugyanúgy néztél ki, mint legutóbb, talán csak a hajad volt jobb állapotban. Pár napja megmostad, de nem törődtél sokat a fésülködéssel, és a ruhád is gyűrött volt. Az iskolai egyenruhád, amire egyébként olyan kényesen ügyeltél, elnyűtt rongyokra hasonlított.

Dazai újra, alaposabban nézett végig, mint az első találkozás alkalmával. Látta a lopva felé villanó, riadt tekinteted, a mélyen a homlokodba húzott, kinyúlt sapkát és az arcod elé tekert sálat. A csizma volt az egyetlen szép dolog rajtad, de ő nem úgy gondolta. Az arcodból kilátszó keskeny sáv és a szemed érdekelte, ami olyan beszédes volt: a fáradtságot sugalló karikákon kívül is kiolvasta belőle, hogy érzed magad, és nem lehetett egyszerűen zavarnak vagy kínnak nevezni.

– Ne félj tőlem – mondta aztán, látva, hogy nem mozdulsz semerre. – Nem akarlak bántani. Kell még az a zsebkendő? – nyújtott feléd egyet, amikor észrevette, hogy a saját, nehezen megszerzett példányod idő közben kiesett a kezedből.

Vonakodva fogadtad el, vigyázva, hogy ne érj Dazai kezéhez, de amikor elvetted tőle a zsebkendőt, egy pillanatra mégis megérintetted az ujját.

– Köszönöm szépen – motyogtad, lehúzva a sálat az orrodról, hogy könnyes szemed után azt is megtörölhesd. Végezvén gyorsan bebugyoláltad magad, de Dazai előtte még láthatta az arcodat és a szádat: a bőröd sápadt volt és elhanyagolt, az orcádat és az álladat pattanások pettyezték, és az ajkad is kiszáradt, mert régóta nem vettél elég folyadékot magadhoz. Ebből te semmit sem láttál, csak egy-egy kis seb tompa sajgását érezted. Ahogy az emberek szemébe, tükörbe se néztél hosszú hetek óta, és néha még az árnyékod látványa is utálatos volt számodra.

Dazai újra meglepődött rajtad. Sem a csúnya bőr, sem a dagadt, könnyes szem nem magyarázta meg számára a rejtőzködésed, de mintha a hangod újabb kis bizonyosság lett volna. Leengedte a kezét, hogy ne legyetek olyan közel egymáshoz, úgy kérdezte:

– Nincs kedved egy kicsit üldögélni itt velem?

Máskor nemet mondtál volna, de akkor csak kissé meglepett a kérdés. Minden mindegy alapon lehuppantál a pad másik végére, a lehető legtávolabb maradva Dazaitól. Ő halványan elmosolyodott, amiért maradtál, de előtted ezt a diadalt jól titkolta. Nem volt nehéz dolga, mert az öledbe vett táskád és a rajta összekulcsolt ujjaidat nézted, mintha a férfi ott sem lett volna. Mégis, a csend furcsa volt, épp emiatt nem tudtad kizárni Dazai jelenlétét. A park szélén álló padtól húsz méterre széles autóút volt. A gépek zaját már megszoktad, de a köztetek beállt csend természetellenes volt, ez vett rá végül, hogy megtörd.

– Gyakran jársz erre?

Sosem tudtál csevegni, és amint kiléptél az iskolából, gondban voltál a szavakkal. Nem tudtad, hogy kellene megszólítanod Dazait, így semleges tegezésnél maradtál. Nem érdekelt, megsérted-e vagy sem, mert aznap tényleg minden mindegy volt: nem vágytál másra, mint hogy egyedül légy, és ő megakadályozott benne. Egy részed mégis megváltásnak fogta fel, mert otthon, a szobád sötétjében újra valami kegyetlenséggel próbálkoztál volna.

– A közelben dolgozom – mondta rövid szünet után Dazai. Előrébb dőlt, a combjára könyökölt és a tenyerébe támasztotta az állát.

Feléd fordult, de inkább sejtetted, mint láttad. Felsóhajtottál, hagytad leülepedni az információt. Ezek szerint Dazai idősebb volt, mint hitted: legfeljebb húsznak és egyetemistának gondoltad.

– És te, kisasszony? Már másodszor van hozzád szerencsém.

– Erre van az iskolám – mondtad a szokott óvatossággal. Ugyan nem féltél, azért nem akartad, hogy bármi lényegeset megtudjon rólad; a válasz kitérő volt, de szerencsére Dazai nem firtatta.

Halk sóhaj törte meg a hallgatásod, mire akaratlanul is felé néztél a hajad alól. Érdeklődve figyelt, de te rögtön lesütötted a szemed. Szép férfi volt, az arca nem volt fenyegető, épp ezért képtelen voltál egy pillanatnál tovább felé fordulni.

Szégyellted magad és már fontolgattad, hogy felállsz és elsietsz tőle. Olyan képtelen gondolatok kezdtek körvonalazódni az agyadban, hogy Dazai legközelebb is megszólít majd, aztán ki tudja, mit tesz veled, azt mégsem tudtad eldönteni, hogy ez megijesztett-e, mert a legtöbb érzelem akkorra kihalt belőled.

– Végzős vagy, ugye? – faggatott tovább Dazai, mire már csak bólintással feleltél. Az iskolád emlékszalagja ott volt a táskádon, valószínűleg Dazai is azt látta, de nem mertél felé fordulni, hogy megbizonyosodj róla. – Mi szeretnél lenni?

– Semmi – mormoltad azonnal, a fejedet megrázva bebújva a függönyként közérdek hulló hajad alá. Amire közben gondoltál, nem mondtad ki, de Dazai meglátta ide-oda cikázó szemed villanásából, ha a válasz kevésnek bizonyult volna:

halott.

– Én is – mondta, a látszólag nem passzoló felelettel elérve, hogy ránézz a táskád helyett. – Egészen nem mondtam le róla, de te miért akarod ezt tenni?

Ez az ember ismer engem, gondoltad teljes bizonyossággal, és ez nagyobb borzongást keltett benned a tél végi csípős hidegnél. Akkor először találkozott a pillantásotok egy másodpercnél hosszabb időre, és te elsőre, Dazai pedig másodszor bizonyosodott meg róla, hogy rokonra leltetek egymásban.

Ugyanolyan feneketlen űrt láttál Dazai egyébként szép, karamellszín szemében, mint amit a lelkedben éreztél. Bár rég nem néztél tükörbe, de magadra ismertél benne. Dazai elnézően mosolygott rád, de ebben a mosolyban csak sajnálat volt, mintha a te összes addigi fájdalmadat ő legalább kétszer olyan erősen megtapasztalta volna.

– Minden mindegy – motyogtad, akaratlanul is kimondva, ami a fejedben járt. Amint észbe kaptál, elszégyellted magad és magas hangon, szaporán kérted: – Ne nézz rám! Undorító vagyok! Hagyj most már elmenni!

Könnyek buggyantak ki a szeméből, ahogy az előbbi félelmes borzongást forróság váltotta fel. Fel akartál állni, de visszazuhantál, nem tartott meg a lábad. Dazai mozdult, hogy elkapjon, de végül nem kötöttél ki a jeges úton, csak a csizmád sarka csikordult meg. Újra mellette voltál, mielőtt elért volna, de már nem néztél fel. Felhúzott vállal, összegörnyedve szorítottad magadhoz a táskádat, és előre-hátra ringattad magad, halkan ismételgetve, amíg a hangod el nem fúlt a sírástól:

– Undorító vagyok és érdemtelen az életre – hüppögted elfeledkezve a helyről és az idegen társaságról. Mentsvárként ölelted a táskád, de nem segített. Amikor Dazai megérintette a vállad, épp arra gondoltál, hogy mindent otthagysz, és egy autó elé futsz, csak végre megszabadulj ettől a borzasztó érzéstől.

– Egyáltalán nem, kicsike – mondta halkan Dazai, közben megfogta, majd gyengéden megsimogatta a vállad. – Na, ssh – csitított, mert a vigasztaló szavakat hallva még hevesebb sírásra fakadtál.

– Ne nyúlj hozzám! Nem érdemlem meg!

Alig lehetett érteni, mit mondasz, de Dazai nem ezért fogta a vállad. Egész testedben rázott a sírás, de a ringás és a ritmikus simogatás lassan lecsillapított. Dazai már közelebb volt hozzád, de nem szólt, amíg hallotta a szipogásod. Amint egy hangos, hörgő lélegzetvétellel próbáltad visszatartani az újabb hullámot, lassított az ütemen:

– Mégis ki mondta ezt neked?

– Ő – hüppögted, nyakad felhúzott vállaid közé rejtve. A hajad és a sálat felitták a könnyeid, de ahogy beszélni próbáltál, rögtön újak folytak az arcodra.

– Ő? – ismételte Dazai. Bólogattál, de sírva. Már ennyi is tönkretett, különben sem volt értelme az utcán, egy idegennek erről beszélni.

– Mocskos vagyok és ronda – kiáltottál fel, amikor átkarolt –, eressz el!

Több volt benned a rémület, mint a bizonyosság. Már rázkódtál Dazai karjában és hangosan felcsuklottál, amikor nem kaptál levegőt a sírástól. Elkaptad a kezét, hogy szabadulj, de végül csak a kabátjába markoltál, hogy fogódzkodót találj a valóságban. A vállához dőltél és sírtál, megfeledkezve szégyenről, illemről és biztonságról. Akár egy gyilkoshoz is hozzábújtál volna; csak örülsz, ha végez veled. Kétségbeesetten vergődtél már egy hónapja a közöny és az őrület közt, egy ideje már esélyt sem látva a józanságra.

Csak a szégyen mentett meg a pszichiátriai zárt osztálytól, amikor egy hónappal korábban az édesanyád húzott ki a színültig töltött fürdőkádból. Végül nem cipelt orvoshoz, mert jobban aggasztotta a te későbbi megítélésed, mint a mentális épséged, és abba a hitbe ringatta magát, hogy különben jól vagy, felesleges szakemberhez vinni egy ilyen botlás miatt.

Az egyetlen botlásod az volt, hogy mielőtt öngyilkos lettél, egy valaki tudomást szerzett róla, és időben telefonált az anyádnak. Arról nem tudott, előtte hányszor tettél már kárt magadban és kísérleteztél más megoldással, mielőtt ruhástól feküdtél a fürdőkádba: a karodat nem látta, amikor kihúzott a vízből, pedig friss sebek voltak rajta.

Sosem tudtál elég mélyre vágni, hogy elvérezz, és minden seb csak a lelki fájdalmadat tompította. Mocskos akartál lenni, hogy mindenki lássa, ahogy mocskossá lettél a neked legdrágább szemében, és úgy, ahogy ő dobott el téged, úgy próbáltad te a saját életedet eldobni magadtól.

Egy hónapja már, hogy nem néztél tükörbe, mióta ő azt mondta, rád sem bír nézni többé. Undorodtál magadtól, így nem törődtél a tested állapotával, mert ő azóta egy ujjal sem érintett volna. Ő volt a mindened, de amióta elment, mintha a Napot vették volna el tőled: a szívedben csak űr és hidegség maradt. Akármennyi ruhát aggattál magadra, a testedet emésztő belső hideg ellen nem tudtál védekezni, mintha soha semmi sem melegíthetett volna fel.

Dazai keze a lapockádon mégis adott egy kis hőt, ami akkora megrázkódtatás volt, hogy újra zokogó sírásra fakadtál. Eláztattad a férfi kabátját és sálját, nedves hajtincseid a ruhájához tapadtak, de ha furcsállta is, nem lökött el magától.

Megvárta, hogy megnyugodj, még ha addig negyven perc telt is el, és kigyúltak az első utcai lámpák a fejetek fölött. Korán alkonyodott, és besötétedett, mire Dazai felsegített a padról. Kézen fogva egy sarokkal arrébb vezetett, majd az ujjaidat rázárta egy utcai árustól vett, forrócsokit tartalmazó papírpohárra.

– Idd meg, drágám, és menj haza – suttogta, csak azután eleresztve a kezed, hogy biztosra vette, nem ejted le a poharat. Engedelmeskedtél: a forró csoki megégette a szádat. Dazai egy papírdarabot hagyott a kezedben, de nem érezted, amíg fel nem melegedtek az ujjaid. Utána, ahogy megnézted, névjegykártyára ismertél benne. Dazai halványan, szomorúan mosolygott, látva, hogy elolvasod: – Beszéljünk még.

Sokat forgattad a kártyát otthon, ahogy egyébként egy borotvapengével tetted volna, de nem tudtad rávenni magad, hogy felhívd őt. A nevét ízlelgetted, néhányszor kimondtad a falat bámulva, háttal az íróasztalodon álló lámpának:

Dazai Osamu.

A férfi, aki tudta, hogy meg akarsz halni, aki tűrte a te borzasztó közelséged, aki úgy mosolygott rád, mintha már nem is élne, és aki mégis megvigasztalt, majd egy forró csokit vett neked, mielőtt utadra bocsátott.

Annyit sírtál aznap éjjel, hogy utána borzasztó fejfájással mentél iskolába. Az órák és az események összefolytak: rég nem figyeltél már oda se a környezetedre, se a tanulásra. Megint lehajtott fejjel mentél az utcán, és újra beleütköztél valakibe, alig egy sarokra az iskolád főbejáratától. Fel se nézve mormoltál bocsánatot egy pár cipőnek és egy világossárga ballonkabátnak, amikor a tulajdonosa elhallgattatott:

– Kérlek, nézz rám – mondta Dazai, visszarántva a valóságba az egész napos tompa közönyből. Fülig vörösödtél, ahogy egy lépést hátrálva felnéztél rá, és ledermesztett a pillantása. – Örülök, hogy látlak, drága – mondta szaporán, látható zavarban. – Vártam rád. Kérlek, gyere velem – nyújtotta feléd a kezét, de rögtön visszahúzta, mintha nem akart volna megijeszteni a túlzott bizalmaskodással. Megrázta a fejét és hevesen folytatta. – Vagy... Vagy csak figyelj ide. Gyönyörű lány vagy, és ő akármit mondott neked, nem kéne ilyeneket gondolnod magadról.

Szólni sem tudtál, de Dazai nem vette észre. Halkan, szaporán beszélt tovább, mintha valamilyen vallomást tenne, érzelmek régóta nem tapasztalt, gyomorforgató kavalkádját zúdítva a nyakadba.

– Ne takard el az arcod, mert nincs miért – mondta, összeszedve a bátorságát, és a sáladhoz nyúlva lehúzta azt a szádról.

A szemed nagyra nyílt, nehezen vettél levegőt Dazai hirtelen közelségétől, mert nem eresztette el az arcod. Mintha a kialvatlanságod, a sápadtságod, az egészségtelen bőröd nem jutott volna el Dazai tudatáig. Finoman megsimogatott, megérintve a sapka alól kibukkanó hajadat, és gyönyörűséggel folytatta:

– Ne halj meg – kért –, legalábbis ne így és ne ezért. Ne halj meg, drágám, amíg nem tudom a neved és legalább egy délutánra nem tartasz velem. Ne azért, mert azt hiszed, muszáj, és mert valaki azt mondta, te meg mocskosnak tartod magad miatta. Kérlek... – Elcsuklott a hangja, amint kinyitottad a szádat.

– Miért... Miért mondod mindezt nekem?

– Mert így van. Amióta láttalak, nem megy ki a fejemből, miért szégyelled magad. Érdekes vagy, drágám, és sajnálom, amit ő tett veled. Nem hittem el, de két napja nem tudok aludni miattad.

Dazai még mindig fogta az arcod, gyengéden tartva, amikor reflexként másfelé fordultál volna. A vallomás sokkolt, mert a férfi idősebb volt, és még soha ő sem beszélt ilyen gyengéden veled. De bármi vette is rá, őszintének tűnt, és a belőle áradó, hasonló energiák miatt elkezdtél benne bízni. Ahogy mások tudták, hogy valami nincs veled rendben, úgy te is valamiképp tudtad, mikor találkozol egy hozzád hasonlóval, és Dazaijal akár egyek is lehettetek volna. Hitetlenkedve ráztad a fejed, bár értetted, mit mond.

– De azt se tudod, ki vagyok, Osamu.

– Akkor mondd meg.

Nagy levegőt vettél és kiejtetted a keresztneved, mire megkönnyebbülés áradt szét az arcán.

– (Név) – ismételte elragadtatva. – Szebb, mint amit képzeltem. Na – engedett el, hátrébb billenve a sarkán, reménykedve –, eljössz velem?

– Hová? Mit csinálunk? – kérdeztél vissza, mire csak feléd nyújtotta a karját.

– Amit csak szeretnél, (Név) – mondta, de még nem indult el veled. Hosszan nézte az arcod, amitől elpirultál, különösen, amikor megfogta a kezed –, de előbb elhitetem veled, mennyit érsz – mondta halkan, csókot nyomva az ujjaidra az utcán, az iskolatársaid orra előtt. Eltakartad az arcod, és ő nevetett. Suttogott, hogy más ne hallja: – Ne csináld, gyönyörű vagy. Komolyan. Te vagy a legszebb lány nekem.