//öngyilkossági kísérlet//

Nem láttál ki a könnyekből. Már megszokhattad volna, mégis, minden alkalommal, mikor Dazai vérző sebeit láttad, gyengeség öntött el. Először zsibbadt, majd remegett, érzéketlenné vált a karod. Nem voltál biztos benne, megérintetted-e őt, vagy csak kétségbeesetten akartad, de valójában nem érted el. Dazai aznap a fürdőkádban feküdt, lehunyt szemmel, mikor megtaláltad. Dörömböltél, rekedtre sikoltottad magad a nevével az ajkán, de ő nem felelt a hívásra.

Amikor elköltöztetek, és először láttad az új otthonotokat, örültél a fürdőkádnak, akkor viszont a pokolba kívántad. Dazai, bármilyen elszánt volt is, ugyanezt egy zuhanyzóban nem tudta volna megcsinálni.

A szerelmed vére elszínezte a vizet a teste körül. Könyékig átázott a ruhád, mire felültetted, a feje a mellkasodra bukott. Víz csorgott a hajából és az orrából, áttetsző, rózsaszín cseppek sötétítették el a felsődet. Dazait akkor csak félig fedte kötés. A nyakán szoros volt, a mellkasáról laza csigákban tekeredett le, felfedve a régi szúrások és lövedékek nyomait. A két karja szabad volt, de azt kívántad, bárcsak ne láttad volna. Amíg Dazai fáslit viselt, biztonságban tudtad, de akkor csak a csupasz bőre és a két mély vágás maradt. A sebei kiáztak, és egyre szivárgott belőlük a vér.

Amíg a mentőt vártad, a csempe feltörte a térded. Magadhoz ölelted Dazait, ott, a kádban, mert túl gyenge voltál, hogy kihúzd a vízből. Megpróbáltad eszméletére téríteni, fél kézzel az arcát, a nyakát simogattad, és egyre hívogattad őt.

– Ne hagyj itt... A francba, Osamu... Ne merd..! Könyörgöm! – A vérzés elállt, de a seb ronda volt. Ha csak megláttad, erősebben folyt a könnyed. A nyakához szorítottad az arcod, még akkor is csókolgattad, amikor a mentősök beléptek a lakásba. Az ajtó nyitva volt. Megtanultad, hogy hiába mond bármit Osamu, ha kettesben vagy vele, tilos kulcsra zárnod.

Felszisszent, akármilyen óvatosan adtál rá egy fürdőköpenyt. Nem hagyhattad, hogy meztelenül vigyék kórházba, de nem sokat vártak rád. Épp csak felmarkoltál pár ruhát a teregetőről, meg se nézve, mik azok, és rohantál a hordágy után.

Osamut nem először láttad szorosan bekötve, de az átázott, vérfoltos durva géz rémisztő volt az alkarján. Nem mozdultál az ágya mellől, az ujjait szorongattad, hogy legalább érezd őt. Nem volt olyan orvos vagy nővér, aki aznap éjjel kiparancsolhatott volna a szobájából.

Osamu halványan rád mosolygott, amikor felébredt másnap hajnalban. Te elaludtál a kemény műanyag széken az ágya mellett, fejedet a takarón nyugtatva az oldalánál. A keze kicsúszott a kezedből, de még álmodban is nyúltál utána. Osamu megérintette a fejed, még ezzel a kis mozdulattal is fájdalmat okozva magának. Felriadtál, azonnal felé fordultál, bár még abban sem voltál biztos, hol vagy abban a pillanatban. Osamu barna szemét látva hevesebben vert a szíved, új könnyek peregtek le az arcodon, majd tűntek el a fehér lepedőn.

– Drágám – szipogtad. Megmarkoltad a takarót, alatta Osamu combját érve. A mosoly megmaradt az arcán, de üres és távoli volt, ahogy sebes kezét a fejedre tette. Lassan simogatta a hajad, hogy megnyugtasson, de egy szót sem szólt. Az ölébe temetted az arcod, beszívva a fertőtlenítő, a gyógyszerek, Osamu és az élet illatát. Annyira zaklatott voltál, és olyan sok érzés kavargott benned, hogy képtelen voltál csillapodni.

– (Név), semmi baj – mondta halkan, vagy egy perc után. A keze a hajadban pihent, a másik az ölében hevert, felfelé fordított tenyérrel. A kötések közt rémesen festett a könyökhajlatába döfött infúzió.

– Osamu. – A takaró elfojtotta a hangod, de ő ismert már, és megértette. Újra, gyengébben simogatta meg a fejed, elég erőt adva, hogy megpróbálj ránézni.

– Semmi baj – ismételte. Tekintete a tiédet kereste, hogy megnyugodj. Osamu, akármilyen bajba keverte magatokat, mindig tartogatott neked egy pillantást, amivel képes volt az összes aggodalmadat megszüntetni. Akkor azonban nem működött, Osamu nem tudott előtted színlelni. Először láttad hosszabban olyannak, amilyen a lelke mélyén volt: megtört, üres, bánatos férfi, tele sérülésekkel, amiket a kötszer sem tudott eltakarni.

– Miért? Miért csinálod ezt mindig velem? – Osamunak fájdalmat okozott, mégis a tenyerébe vette az arcod. Lehajtotta a fejét, kényszerítve, hogy belenézz feneketlen, sötét szemébe. A folytatás elhalt az ajkadon. Beszélni akartál, de csak egy sípoló lélegzet szakadt ki a mellkasodból.

– Fáradt vagyok, (Név) – mondta. Lehunyta a szemét, de a belőle sugárzó űr nem szűnt meg, megtelepedett kettőtök közt. – Néha... Néha még próbálkozni is fáradt vagyok.

Megsimogatta az arcodat, de többé nem nézett rád. Belekapaszkodtál a lábába, felzokogtál. Megértetted, mit akar mondani. Megértetted, mi az, amit mindketten el akartatok temetni, hogy boldogságot találhassatok egymásban.

– Ne csináld ezt velem! – Az orrod eldugult, de már nem érdekelt, érti-e. Az ágyra ütöttél, kis öklöd erőtlenül puffant a takarón, a combja mellett. – Osamu, hallod? Szeretlek! Ne mondd, hogy nem jelent semmit neked!

– Te vagy az oka, hogy még próbálok normális lenni – mondta halkan, meg sem próbálva csitítani a kitörésed. – Szeretnék, (Név), de értsd meg... annyira... fáradt vagyok.