//FyodorxReader, bad-bad-bad Fyodor, UNDERAGE, fizikai és lelki bántalmazás, szex, első alkalom, depresszió, öngyilkossági kísérletek, önsértés, káromkodás, terror, egészségtelen párkapcsolat, félelemkeltés, bántalmazó kapcsolat, szakítás, elhidegülés, poszttraumás stressz, iskolai zaklatás, kiközösítés, rossz családmodell, rossz barátság//

Szeretem-imádom Fyodort, és amikor megfogalmazódott bennem ez az írás, tudtam, hogy egy nagyon kifordult, rossz Fyodorral fogok dolgozni, de még ennek ellenére is túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy olyan fejezetet írhassak, amilyen a fejemben és a jegyzeteimben volt. Egyszerűen nem megy. Sokkal lágyabb lett ahhoz képest, amit akartam, de ezt, tekintettel az olvasóimra, nem bánom.

Ezt a részt küldöm astrographicnak, mert gyakran kérdezte, mikor jön a következő, én pedig gyakran mondtam, hogy milyen nehezemre esik megírni. Talán elolvasás után érteni fogja, miért.

Nem ajánlom tiszta szívből senkinek, különösen nem brownhairedboinak, és kérem őt, soha ne olvassa el.

Ez egy kemény olvasmány, már csak a témák miatt is. Nem vagyok benne biztos, de talán még büntethető is lennék miatta, kiskorúak szexuális vonatkozású említéséért. Viszont okkal teszem, ezért bocsánatot kérek, ha valakit (joggal) kiakaszt; őszintén, ezt a részt nem olvasásra szántam, csak itt hagytam, hogy legyen friss, ha már nagyon várt volna rá valaki.

.

.

.

.

.

Furcsa gyerek voltál, és amilyen furcsa voltál, ezt a viselkedést egészen természetesnek láttad. Különös felnőtt lettél, így amikor rájöttél egy nap, hogy nem szereted többé Fyodort, holott egyszer a legőrültebb szerelemmel égtél iránta, még csak meg sem lepett a változás. Nem is könnyebbültél meg, mert a helyzeted nem javult a felismeréstől. Még mindig egymáshoz voltatok láncolva ezer titokkal és kilenc év minden apró mozzanatával, de ez többé nem volt kellemes.

Még otthon éltél, pedig közel jártál a húszhoz: épp Fyodor miatt nem költöztél el se a negyedből, se Szentpétervárról, pedig, miután a családod letelepedett ott, te még sokáig vágytál haza. Fyodor ott maradt a szomszédságban, szintén miattad, pedig anyád már leplezetlenül ki nem állta. Nem is találkoztatok nyilvánosan, és ez az évek alatt már rutinná vált, de Fyodornak helye volt a szívedben, és egy ágya nálatok, az elhagyatott padlásszobában.

Mióta tizenegy éves korodban birtokba vettétek a régi házat, a szüleid talán csak egyszer mentek fel a padlásra. Tele volt az előző lakók után maradt holmikkal és porral, és anyád nem vette a fáradtságot, hogy berendezkedjen ott vagy csak kitakarítsa: kevéske holmitok elfért a lakásban, nem kellett a padlást is tárolónak befogni.

Mivel ők meg is feledkeztek róla, az sem volt feltűnő, hogy egyszer, kíváncsiságból magadhoz vetted a kulcsát. Menedéket találtál a régi bútorok és ruhák között. Sokat üldögéltél egy könyvvel a kerek, piszkos üvegű ablakon beeső fényben, egy odahúzott, szakadt karosszékben, majd később a földre döntött, vízhatlan huzatú matracon. Ez lett a kedvenc helyed a házban, mert még a szobádban sem lehettél egészen egyedül: a szüleid, kiváltképp anyád elfoglalt volt, mégis kíváncsiak rád, és nem állták meg, hogy be ne kukkantsanak hozzád, amikor elmentek az ajtód előtt. Rengetegszer veszekedtél emiatt apáddal, ahogy kiléptél a gyerekkorból. Azelőtt te rohantál utána, viszont tizenegy éves korod körül zavarni kezdett a figyelme, és mindent megtettél, hogy végre magadra hagyjon. Semmi különöset nem csináltál, de idegesített, ha mások néztek közben, ő pedig, úgy láttad, direkt csinálta, mintha a gyerekes bosszankodásod és felfújt arcod szórakoztatta volna.

Ingerült gyerek voltál, otthon legalábbis sosem tudtál megnyugodni. Ezért menekültél folyton a padlásra, egy idő után már a számítógépedet is felvitted. Ez rossz döntésnek bizonyult, megszidtak miatta, és a gép visszakerült a szobádba, de a telefonod és a legjobb könyveid lassan eltűntek a lakásból, ahogy a kedvenc ruháid és egy plüssállatod is odafent került elő újra.

Ott élted a titkos, boldog életed, és Fyodornak nagy szerepe volt benne. Amióta csak iskolát váltottál, egyedül voltál a nagyvárosban. Vidéki lány voltál, nehezen szoktad meg, mennyivel másabb az élet Szentpéterváron. Egyszerűen, nyíltan, kedvességgel közeledtél az új osztálytársaidhoz, de a természetedből adódó félénk szégyenlősség hamar gúny tárgyát képezte a többiek számára.

Csendes lettél, visszavonultál, és megültél magadban az egyik hátsó padban. Vágyódva, félve nézted a többieket, akik ügyet sem vetettek rád, a tekinteted a második hét végén így esett a szintén magányosan ülő, lehajtotta fejű Fyodorra. Már korábban is észrevetted, mennyire kerülik őt, és ő sem keresi a társaságot. Akárcsak te, számkivetettnek tűnt, és hiába voltál te is szomorú helyzetben, a sápadt, vézna fiút még magadnál is jobban szántad.

Kedves lány voltál, és szerettél beszélgetni az elhagyatottakkal. Addigra pontosan érezted, milyen rossz, ha kizárnak egy közösségből, mert sosem voltál népszerű az iskolában, így egyszer, ebédszünetben felálltál, és odamentél az ételét piszkáló Fyodorhoz.

Te már nem emlékeztél pontosan, hogy barátkoztatok össze, de Fyodor az eltelt kilenc évben gyakran és mély szeretettel elevenítette fel beszélgetés közben. Alkalom sem kellett hozzá, hogy megemlékezzen róla, mert te voltál számára a legfontosabb, és az egyetlen barátja, amióta kijöttetek az iskolából.

Neked is ő volt a legdrágább barátod, de később, hiába ismerkedhettél volna meg mással, valahogy mégis ő maradt számodra az egyetlen. Talán, mert annyira szeretted őt, talán, mert mindegy volt: olyan szédítően erős érzésekkel viseltettél Fyodor iránt, amit csak egy hajszál választott el a teljes közönytől, ha más szemszögből nézted volna.

Ez is a furcsaságod miatt történt, amit a túl hamar kezdett, gyereknek nem való kapcsolat ébresztett benned. Fyodor lett a mindened: eleinte lelkesen meséltél róla a szüleidnek, de miután első alkalommal járt nálatok, és este elköszönt tőled az előszobában, az anyád komolyan elbeszélgetett veled erről az új barátságról.

Akkor még nem értetted meg, és később sem voltál hajlandó elfogadni, hogy az áldottsága zavarta. Mindenki ösztönösen tartott Fyodortól, de benned az empátia erősebb volt ennél, és eleinte nem rémített meg a képessége: egy jó ideig nem is tudtál róla.

Ahol korábban éltél, ritkák voltak az áldottak, de nem értetted, hogy a nagyvárosi gyerekek az osztályban miért féltek szinte babonásan Fyodortól. Te sosem láttad akkoriban rossznak, mert mindig szelíden és gyengéden bánt veled: azt az arcát, ami másoknak annyira ijesztő volt, előtted szándékosan, sokáig nem mutatta.

Drága kincs voltál számára, mint az első ember, aki őszintén elfogadta. Mivel szelíden és félelem nélkül közeledtél hozzá, apránként ő is megnyílt neked. Végül az sem riasztotta el, hogy titokban kellett találkoznotok: a szüleid háta mögött csempészted fel őt idegességtől izzadt tenyérrel a padlásszobába.

- Anyukád nem szereti, hogy velem vagy - mondta tűnődve, már nem először, ahogy mellé ültél az ablak alatt. Fyodor felhúzott térdére támasztotta az állát, te törökülésben ringtál mellette, de az utolsó lendülettel előre hajoltál, hogy láthasd az arcát a haja alatt. - Biztosan fel akarod mérgesíteni ezzel? - Mosolygott, de nem volt vidám. Nem szeretted, ha ilyen, és akkor is vidítani próbáltad.

- Nem lesz mérges, és sose tudja meg. Na, ne csináld már! - Közel hajoltál az arcához és megfogtad két oldalról, ezzel felolvasztva a riasztó mosolyt egy valódiban.

- Legyen igazad - mondta -, mert valamit szeretnék.

Kíváncsian nézted, de Fyodor nem felelt rögtön. Megfogta az egyik kezed, megcirógatta a kézfejed, ami sosem volt jellemző rá, és ritka színű szemével a tekinteted kereste, hiába láttatok olyan közelről keveset egymásból.

- (Nevecske), kipróbálhatom ezt veled?

- Mit? - kérdezted, de még mielőtt befejezted volna, Fyodor szájon puszilt. Elvörösödtél és neki is pír ütközött ki halovány orcáján. Visszagondolva nagyon szépnek találtad, de akkor túl döbbent voltál ezzel törődni.

- Fedya - suttogtad, megmozdítva a kezed a keze alatt, de nem eresztett, és megismételte a könnyű csókot, a nyelvét érezve a szádon.

A tested forróság öntötte el. Idősebb voltál nála valamivel, de még jól elszórakoztál könyvekkel és színes ceruzákkal, megcsókolni valakit nem jutott eszedbe. Olyan vágy volt, amit magad előtt is titkoltál volna, mert mindig is kisebb gyerekként kezeltek a valódi életkorodnál. Fyodor tapogatózása viszont két kézzel lökött a tapasztalatok felé, és a kurta párbeszéd után egymásba feledkezve töltöttétek a délutánt.

Csupa olyasmit tettetek, amit magadtól nem akartál volna és később senkinek sem vallottad be. Három nap se telt el, és egy délután megint ott voltatok a padláson, a kopott pokróc összegyűrt halomban állt a hátad mögött.

Fyodor egészen birtokba vett téged, és még évekig nem fogtad fel, milyen jelentős dolog történt veled. Fyodoré volt mindened: a kedvességed, a szereteted, becéző szavaid, az első szerelmes leveleid, az első csókod, és ő vette el a szüzességed, csupán csókokkal és simogatással, de még ekkor sem voltatok többek tizenkettőnél.

Néha elgondolkodtál, vajon ő tudta-e akkoriban, mit csináltok, vagy az egészet, akárcsak te, játéknak és teljesen hétköznapinak tartotta. Fyodor volt az egyetlen barátod, mert később bárki közeledett hozzád, tüntető hallgatása és sötét pillantásai elüldözték a közeledből. Később gyakoribb lett, hogy te magad szakítottad meg a kapcsolatot, hogy Fyodor rosszkedvét elmulaszd, és kimutasd, milyen hűséges vagy hozzá.

Csak ketten maradtatok a világon, és úgy gondoltad, nincs is szükséged senki másra. Kendőkkel és sálakkal takartad el a nyomokat, amiket rajtad hagyott, és a kis karmolásaid miatt Fyodort is mindig hosszú ujjúban láttad. Azt mondta, szereti, és azt, hogy ő is szeret nyomot hagyni rajtad. Harapások és ujjnyomok voltak a combodon, a szoknyád alatt, és gyakran kellett új ruhákat venned, mert rövid ideig szórakozás volt számára levágni rólad a harisnyádat.

Eleinte sem a kés, sem az erőszakossága nem rémisztett meg, mert téged sosem bántott. Ugyanolyan törött, furcsa gyerekek voltatok, képtelenek arra, hogy egészségesen nőjetek fel, de benned volt még egy szikra józanság: zokogó sírásra fakadtál, amikor egyszer, egy éjszaka a konyhában voltatok, és mire észbe kaptál, Fyodor megragadta a karod, magához penderített, és lefogva egy kést szorított a torkodhoz. Később azt mondta, hogy csak kíváncsi volt, hogy törik meg a fény a pengén az állad alatt, és az arcod hogy tükröződik majd benne, de te reszkettél, sírtál, és semmit se fogtál fel a magyarázatból.

Fyodor akkor eleresztett, magához ölelt, a hátad, a fejed, a karodat simogatta. Puszikat adott, ahol csak ért, és nem engedett el, amíg le nem csillapodtál. A kés eltűnt a szemed elől, Fyodor viszont maradt, és sokáig nem is állt a hátad mögé, puszta óvatosságból. Az ölébe fektetett, a hajadat simogatta, és azt mondta, te vagy neki a legdrágább, az egyetlen, és nem hagyja, hogy bárki bántson. Az ellen viszont nem tehetett, hogy a természeted miatt állandó céltáblája voltál a gúnyolódóknak, és ha sírtál, azt sem tudtad, előle, vagy a szüleid elől próbálod nagyobb erővel titkolni.

Fyodor egyszer rajtakapott, amikor egy tollat döftél a karodba fizikaórán. Még a középiskola előtt történt, és akkor a szavadat vette, hogy többé nem ártasz magadnak, de a sebek szaporodtak a karodon, ami vitákat szült, a stresszt pedig, hogy levezesd, végül mindig magad ellen fordítottad. Te is hosszú ujjút hordtál, mire középiskolás lettél, de már nem Fyodor ujjnyomai vagy a csuklódon lévő lilás csíkok miatt. Olyan sebekkel voltál tele, amiket ő csak elvétve, és soha nem szex közben okozott. Bármilyen durva játékokat játszottatok is, nem bántott, azt te épp elégszer intézted el magadnak.

Amikor Fyodor rájött, hogy mit művelsz, próbált a lelkedre beszélni. Semmi sem hatott meg, és a sokadik alkalommal már csak végigmért, ahogy zihálva, megszégyenülten álltál előtte a padlásszobában.

- Akkor dögölj meg - mondta. - Hülye kurva! Hallod? Ha neked tök mindegy, hogy itt hagysz, akkor nekem sincs szükségem rád.

Felordítottál, mire egy lépéssel előtted termett és befogta a szádat. Nagyra nyílt szemmel, levegő után kapkodva próbáltad lefeszegetni a tenyerét a szádról, és végül engedett neked. A tekintetében nem volt könyörület, ahogy végignézett rajtad, amitől újra felcsuklottál. Tele voltál fájdalommal és felháborodással, a válasz meggondolás nélkül csúszott ki a szádon:

- Semmi vagy nélkülem, Fyodor. Te is egyedül dögöltél volna meg, ha én nem lettem volna veled!

Fyodor először és utoljára emelt rád kezet, de az a pofon olyan heves és váratlan volt, hogy megtántorodtál és az orrod is nagyot reccsent. Később csodálkoztál is, hogy nemcsak nem tört el, nem is mozdult el a helyéről. A falnak tántorodtál, sajgó arcod tapogattad, űzötten Fyodorra nézve, de csak néhány másodperccel később, az első sokk után kezdtél el bömbölni.

- Fáj! - zokogtad újra és újra, és a sarokba húzódtál, amikor még egy lépést tett feléd. Összegörnyedtél, hogy elhúzódj tőle, de nem volt hová bújnod, és Fyodor megsimogatta a vállad.

Magához ölelt, csitítgatott, és a bocsánatodat kérte. Azt ismételgette, hogy szeret, hogy nem akar elveszíteni, hogy semmi sem lenne nélküled, hogy te vagy az életben minden boldogsága. Félt, amikor sebeket látott rajtad, félt, amikor téged ennyire magadon kívül látott, és akkor is félt, amikor elhatároztad, hogy megölöd magad, mintha az előző számtalan próbálkozásról nem tudott vagy egészen elfeledkezett volna.

Tény, hogy sosem szóltál neki, és kellett egy kis idő, mire aggódni kezdett, ha hirtelen eltűntél a telefon mellől. A legutóbbi két alkalommal miatta kísérelted meg, először gyógyszerekkel, aztán azzal, hogy autó elé veted magad, de az utolsó pillanatban elhagyott a bátorságod. A város széléről, megtörten kullogtál haza, és a legelkeseredettebb dolgot tetted: megpróbáltad felakasztani magad a szobában - a kilincsre, egy válltáskával.

Fyodor folyamatosan pittyenő üzenetei mentettek meg, mert még a szíjon lógva is idegsített a hangjuk. De ez már régen volt, mintha nem napok, hanem egész évezredek múltak volna el: akkor már ellenségek voltatok, de mégis, egy pillanat alatt minden a régi lett, és Fyodor a leggyengédebb szerető törődésével vett a karjába.

Akkoriban mondta először, hogy feleségül vesz, és te elhitted, de mélyebben sosem gondolkoztál rajta. Fyodornak mindig felragyogott az arca, ha a jövőről, a kettőtök közös életéről beszélt, de neked még csak eszedbe sem jutott - szentül hitted, hogy hamarosan meghalsz, de a következő születésnapodat már biztosan nem fogod megélni.

A bizonytalanságod, ingerlékenységed, majd a depressziód nem maradt észrevétlen: végül is csak öt-nyolc éve hordoztad már, amióta felkerültél Pétervárra, és a szüleid meg voltak győződve róla, hogy mindezt az egyetlen boldogságod, Fyodor miatt.

Amikor eltiltottak tőle, törtél-zúztál, mintha nem tudtatok volna addig is és aztán is sort keríteni egy-egy találkozóra. Hozzá sosem mentél, Fyodor maga sem szeretett otthon lenni, de magadhoz gyakran becsempészted. Saját, titkos, csendes nyelven beszéltetek odafent, leginkább a testetekkel, pillantással és fojtott kuncogással.

Ez változott meg akkor: nem tudtad, mi vette rá, hogy hülye kurvának és még sok ennél is rosszabbnak hívjon. Későn ismerted csak fel, milyen féltékeny, és az indulatait mennyire rosszul kezeli. Nem hagyhatott elég nyomot rajtad ahhoz, hogy megnyugodjon és megbizonyosodjon arról, hogy mindenki tudja, te hozzá tartozol. Te sem térdelhettél előtte eleget, hogy kis csókokkal vedd el a kétségeit, és mindent, amit még adhatott neked, pedig mindig, tényleg mindig imádta a nyelved és a szádat.

Fyodor nagyon szeretett megcsókolni. Néha félálomban is megtette, amikor a mellkasán feküdtél, szorosan hozzábújva a vékony takaró alatt. Mindig hűvös volt fent és utaltad a pétervári teleket, mert amikor szakadt a hó odakint, Fyodort nagyon ritkán láttad.

Ám a hóban hagyott lábnyomok voltak a legkevésbé árulkodóak. Ott volt az a sok kis folt a nyakadon és a kétszázhoz közeli vágás. A szúrásokat, égésnyomokat, karmolásokat és a többit már nem számoltad, és ez is csak az volt, ami valaha látszott: néhány sebed nyomtalanul gyógyult, de az első pár örökre megmaradt, vastag heggel, és ingerelte Fyodort, ha csak látta.

Egyszer, még tizenöt évesen hisztérikusan könyörögtél neki egy pár hosszú kesztyűért, hogy a szégyenedet soha senki ne lássa. A kesztyű elmaradt és te sem bírtad tovább: hiába minden fogadalom, újra és újra megvágtad magad, ha úgy érezted, nem bírod, és valamiképp le akartál számolni a fájdalommal.

Részben ez az egészségtelen viszony volt az oka: te is féltékenykedni kezdtél Fyodor miatt, de ilyenkor is csak magadat okoltad. Ha Fyodor érdeklődést mutatott valaki iránt, úgy érezted, nem vagy elég jó, hibáztál, tönkrement az az édes ártatlanságod, amit Fyodor úgy szeretett benned: mintha áldatlan lányból hirtelen áldottá váltál volna.

Végül már nem érdekelt, mert találkoztál valakivel, és gondoltál egyet: nem szóltál róla egy szót sem Fyodornak. A viszony gyorsan véget ért, de úgy tört ketté, mint egy üvegtárgyat, és a darabkáidat Fyodor szedte össze.

Nem mondott semmit, ami józanul nézve riasztóbb volt a káromkodásnál, megkínált itallal, és hagyta, hogy egy óráig sírj a vállán, más fájdalommal, mint amit valaha a pofonnal ő okozott neked. Azt ismételgetted, hogy egy szerencsétlen vagy, szeretetre érdemtelen, és ő simogatta a hátad.

Azt mondta, szeret téged, és mindig szeretni fog. Belekapaszkodtál és hinni akartál benne, de bármit érzett vagy mondott is, akkor már mindegy volt. A sokat gyötört kis szívedben nem maradtak érzések, csak egy tompa vágy a halálra, és amikor Fyodor utoljára, végleg megakadályozott benne, többé őt sem tudtad vagy akartad szeretni.

Rettenetesen megharagudtál rá, és addig veszekedtél vele, amíg a fejed már elnehezült a kiabálástól és a sírástól. Ő azt mondta, önző vagy, te meg, hogy ő nálad is önzőbb: csak azt szereti benned, hogy többé nincs egyedül, mert eddig senki sem volt, aki nem félt tőle vagy egy kicsit is megértette volna.

Akkor omlott össze kilenc együtt töltött év, de a romokat még sokáig nem láttad. A vihar elcsitult, de már semmi sem lett ugyanolyan: belőled hosszú időre eltűnt minden pozitív érzés, Fyodor pedig belefáradt, hogy vidítson. Egyikőtöknek sem okozott többé örömet a másik társasága.

Ahogy több időt töltöttél egyedül, már nem ijesztett meg a csend. Addig féltél a gondolataidtól, de a fejed is kiürült a bukás után, még egy szimpla igen vagy nem sem maradt benne. Nem volt szükséged senkire, hogy túlélj. Nem volt szükséged Fyodorra, de neki, akinek te voltál a világon mindene, annál nagyobb szüksége volt rád.

A közöny, amivel valójában mindig viseltettél iránta, előbb megrémítette, majd megbántotta. Már nem az volt mindegy számodra, mit tesz veled, eltűrve minden vágyát és teljesítve az összes kívánságát, hanem ő maga lett közömbös, és vált nemkívánatossá, egyenesen iszonytatóvá a közelsége.

Ha csak megláttad, rosszul lettél, mert Fyodor a régi, boldognak hitt életed maradványa volt, de lassan rájöttél, hogy sosem volt boldog igazán; amikor már az összes zaklató eltűnt mellőled, a legmérgezőbb pont éppen Fyodor maradt benne.

Az, hogy magához láncolt, hogy túl hamar tett túl nagy dolgokat veled, eltorzított, pedig különben sem voltál ép, és örökre a nyomát hagyta rajtad. Nem ismerted a saját korlátaidat és vagy mindent megengedtél, vagy a legkisebb közlekedéstől is elzárkóztál, mindenkit ellökve magadtól. Középút nem létezett, és nem is menekültél meg, amíg végül el nem mentél Pétervárról.

Gondosan elégettél mindent, ami valaha Fyodoré volt. Nézted, hogy hamvadnak el a kézzel írt levelei egy kis doboz alján, füsttel töltve meg a bezárt hálószobádat. Akkor nem éreztél semmit, hiába vártál a megkönnyebbülésre, és két évvel később is csak furcsa, rég nem tapasztalt bűntudat szakadt rád, amikor megláttad őt egészen véletlenül az utcán, Moszkvában.

Még az sem volt elég messze: a világ végére is mehettél volna, és akkor is biztosan tudod, hogy egészen sosem szabadulsz tőle.

Fyodor meglátott, és először nem tudtad mire vélni, amit művel: tett egy tétova mozdulatot, a keze eltűnt a kabátja alatt. Futásnak eredtél, amikor előhúzta, pedig egy lépést sem tett feléd. A mosolya késztetett, ahogy rád nézett a száguldó autók közt, az utca túloldaláról, meg az a különös csillogás a szemében, ami úgy emlékeztetett egy másik alkalomra, egy végzetes éjszakára.

Fyodor akkor, az indulásod előtt nem sokkal betört a szobádba. Háttal feküdtél neki, nyakig húztad a takarót, és lélegezni se mertél. Megismerted a lépteit, a ruhái surrogását, azt, hogy hevesebben vette a levegőt a kelleténél. Sosem tudtad meg, mit akart, amikor hosszú percekig állt az ágyad fölött, végül kiment a szobádból, becsapva az ajtót maga után.

Sírva fakadtál, mert egy sejtés nem hagyott nyugodni. Kés volt nála, a hátad mögött állt vele, és ha csak egy rossz mozdulatot teszel, megöl, ki tudja, milyen indíttatás miatt.

Akkor, az a mozdulat, az az arc, bár éjjel nem láttad őt, ugyanazt az érzést keltette benned. A félelem erősebb volt az ostoba, szeretetteljes gondolatnál: te sosem haragudtál Fyodorra, csak ahogy senki mást, őt sem voltál képes szeretni. Mégis, eszedben sem volt, hogy odamenj hozzá, és elmondd, mert a tette már mintha kimondás előtt megválaszolta volna. Menj a pokolba a megbocsátásoddal, mert ő nem bocsátott meg neked.

Szinte a fél életén át kincs voltál Fyodornak, azért tudott olyannyira meggyűlölni. Fogadkozhatott, hogy sosem bánt téged, az arckifejezéséből tudtad, megölni is bármikor kész lett volna, csak hite szerinti jogos tulajdonát ne kelljen másnál látnia.

Futottál a jeges úton, és többé nem néztél hatra. Négy hónap múlva elmentél az országból, és többé nem láttad őt, de voltak még esték, amikor felriadtál, emlékezve arra a Fyodortól olyan idegen, lelketlen mosolyára.