//Fyodor x Reader x Osamu, megcsalás, szerelem, randevú, reménytelen szerelem, egyéjszakás kaland, szex, elhanyagolás, rossz kommunikáció, féltékenység, veszekedés említve, párkapcsolati gondok, becézés, semi-happy end//

//Egész nap ezen dolgoztam, a végére már felvettem Osamu kabátját, abban írtam, és közben belül sírtam. A történet vége olyan fordulatot vett, amire őszintén nem számítottam, és teljesen átalakította a végkimenetelét. Mást ütött el az Angst Expressz, mint hittem. Utálni fogtok érte, őszintén, de én imádtam//

//Ajánlom az összes kedves Dosztojevszkaja folytatást váró olvasómnak, Fyodor miatt: MyYurachka NikolettMici -Piery- Koneko8 és yahikoackerman6 //

***

Sokáig hitted, hogy a kalap tette. Ha nem veszed fel, Osamunak esetleg fel se tűntél volna, de már felkeltetted és a figyelmét, és megszólított a pad mellett állva.

Először nem értetted, mit mond. Japánul beszélt, ezt felismerted, de fogalmad sem volt róla, mit akarhat. Felemelted a fejed, ránéztél, és angolul visszakérdeztél:

– Mit óhajt?

Osamu zavart arca mosolygásra késztetett, pedig rossz kedved volt. Azért jöttél el a lakásból, hogy kiürítsd a fejed, de nem leltél megnyugvást. Osamu kihúzta a kezét a zsebéből, egyúttal a tartása is megváltozott. Végigmért, és előbb mintha elsápadt, utóbb pedig elvörösödött volna. Megköszörülte a torkát és megismételte angolul:

– Azt kérdeztem, kisasszony, hogy szabad-e maga mellé leülnöm.

A kérés először furcsának tűnt. Úgy emlékeztél, van még néhány pad a közelben, de ahogy oldalra pillantottál, be kellett látnod a tévedésed.

Osamu sötét szeme várakozó volt. A tekintete nem nyugodott az arcodon, hol a kalap alól kikandikáló hajad, hol a mélyen kivágott ruhából kilátszó nyakad vette szemügyre. Csupasz volt. A nyaklánc, amit Fyodortól kaptál, nem függött rajta. Ott maradt a lakásban, pedig amikor neked adta, fogadkoztál, hogy sosem veszed le többé. Azonban, mióta nem láttad őt, lehúzott a súlya: ha csak kitapintottad a ruhád alatt, nem öröm öntött el, hanem rosszullét.

Odanyúltál, a medált keresve, de menet közben megváltoztattad a mozdulatot. Úgy tettél, mintha csak a hajadat seperted volna odébb, és ragyogó mosollyal mondtál igent Osamunak. Ő leült melléd, és hiába voltatok egymástól udvarias távolságban, azért nem tudtad figyelmen kívül hagyni a közelségét. Régóta ő volt az első ember, aki karnyújtásnyira volt tőled, és ez izgatottá tett.

Lopva, a kalap takarásban te is megnézted őt. Osamu sötétbarna hajú, sötét karamellszín szemű, jóképű férfi volt. A jó kiállását a magassága és az öltözéke csak hangsúlyozta. Homokszín ballonkabátot, világos nadrágot, és inget viselt, a szettet mellény tette teljessé. Elsőre észre sem vetted, hogy kötszer is van rajta, csak amikor megmozdult, kettőtök közé téve az egyik karját.

Megrezzentél, rámarkoltál az öledben lévő telefonra. Osamu félretette a reakciót és szabadkozni kezdett.

– Nem akartam megijeszteni, kisasszony – mondta, igyekezve elkapni a pillantásod.

Amikor megnyugtattad, hogy minden rendben, felderült. Hátradőlt, de még mindig téged nézett, mintha valamit várt volna. Mély levegőt vettél: ismerted ezt a nézést még régről, de Osamu újra megszólalt, mielőtt az elcsigázottságtól te magad beszéltél volna.

– A turisták ritkán tévednek erre. A látnivalókat egy kicsit arrébb találja.

Felvontad a szemöldököd.

– Miből gondolta, hogy turista vagyok? – Teljes testtel felé fordultál, és te is kihúztad magad, de nem lettél magasabb Osamunál. Ő mosolygott, lassan dobolt melletted a padon, a körme keltette halk zaj megtörte a koncentrációdat.

– Ön külföldi – mondta ki a nyilvánvalót –, és az öltözéke alapján nem tűnik egyetemistának. Esetleg eltévedt? Vagy vár valakit? Szóljon, ha segítsek magának.

Természetesen, bizalmaskodás nélkül beszélt, de megijesztett, milyen könnyen olvasott belőled. Valóban nem tanulni jöttél Yokohamába, és ha rajtad múlik, sosem utazol Japánba, de ez kisebb rossznak tűnt, mint hogy Fyodor nélküled menjen el Oroszországból.

Kiszáradt a szád. Tényleg vártál, már nem is számoltad, mióta. Ez a várakozás nem akkor kezdődött, amikor tél végén letett téged egy ismeretlen környéken Yokosukában. Azóta két hónap telt el, de egy rövid videóhívást leszámítva Fyodort ott, abban a sötét kis lakásban láttad utoljára.

Megcsókolt, mielőtt elment. A kulcsokat otthagyta az előszobában, de a pontos címét nem közölte veled, és bárhogy kérlelted, többé nem ment hozzád vissza. A kezébe szorította az arcod, az orrotok összeért, mielőtt eltávolodott tőled. Azt mondta, hogy a saját érdekedben hagy magadra, mert nem akar bajba keverni. Ennek már akkor sem hittél, de maradnod kellett. Összeszorítottad a szádat és csendben maradtál, mert nem tudtad biztosan, hogy sírás vagy szidalmak záporoztak volna utána.

A világ végére is követted volna Fyodort, de az utolsó lépések előtt megállásra kényszerített. Ő tovább ment, téged pedig egyedül hagyott Yokosukában. Bízott benne, hogy feltalálod magad, és nem kerülsz bajba: elég pénz volt a számládon, hogy boldogulj, de ahhoz kevés, hogy nélküle indulj haza, és bárhová mentél, ő mindenhonnan előkerített volna.

Azonban, mintha Fyodor többé nem akart volna téged megtalálni. Az érkezésetek utáni este felhívott még, az arcát alig láttad a szállása homályában. Sokáig beszéltetek, de cél vagy értelem nélkül. Faggattad, mit csinál, miért hagyott egyedül, mikor megy vissza, és Fyodor készségesen hazudott neked, hogy megnyugtasson.

Egy hétig békén hagytad őt, ahogy kérte, de nem került sor az ígért találkozóra. A telefonhívás sem nyugtatott meg: olyan ügyben járt, amihez neked nem volt közöd, és szerette volna, hogy a biztonságod érdekében minél kevesebbet tudj róla.

Sokszor gondolkoztál, hogyha így van, minek vitt egyáltalán magával. Ő más volt, mint te, ezt egészen korán megtanultad. Neked nem volt képességed, ellentétben Fyodorral, és próbált távol tartani az áldottak dolgától.

Azt mondta, nem akarja, hogy bemocskold magad, és egy ideig megelégedtél ezzel a magyarázattal. Az otthonodhoz közel ritkák voltak az áldottak, és az emberek félelemmel vegyes undorral néztek rájuk, mintha nem közülük valók, hanem valami veszélyes földönkívüliek lettek volna.

Fyodor volt az első, akivel közelről megismerkedtél, még évekkel korábban, Szentpéterváron. Úgy szerettél bele, mint egy tündérmesében, és az első pár randevún a jövőtök is mesésnek ígérkezett. Aztán, mielőtt komolyra fordult volna köztetek, Fyodor megfogta a kezed, és csendesen beszélni kezdett. Olyan dolgokat mondott magáról, amiket elképzelni sem tudtál volna róla, és választás elé állított: ha képes vagy elfogadni őt, a legboldogabb nővé tesz a világon.

Azt, hogy mi lesz, ha esetleg elrettent az áldottsága, nem tette hozzá. Azt hitted, azért, mert bízott kettőtökben annyira, hogy csak jó válaszra számítson, de valójában nem volt más lehetőséged. Fyodor addigra már kötődni kezdett hozzád, így kénytelen lettél volna viszont szeretni. Nem volt kín vagy kényszer: boldog akartál lenni vele, az érzés azonban megkopott, mióta elmentetek az országból.

Fyodornak volt egy elfoglaltsága, és, hogy bajod ne essen, eltávolított magától. Minden kapcsolatot megszakított veled, mintha soha nem is ismerted volna, azt is csak nehezen derítetted ki, hol van. A tudta és engedélye nélkül jöttél az első magányosan töltött hónap után Yokohamába, hogy a közelében lehess és beszéljen veled végre.

Tudtad, hogy amikor kivettél egy lakást, ő értesült a pénzmozgásról. Villogó nyomokat hagytál neki, hogy rád találjon, de már egy hét is eltelt, és Fyodor egy üzenetre se méltatott.

Eleinte még aggódtál érte, de az érzést lassanként harag váltotta fel. A neki küldött üzeneteid egyre rövidebbek és csípősebbek lettek. Lemondtál a szerelmes, majd az esdeklő, bánatos hangról, az utolsó sms-ed már csak két szó volt, Fyodor mégsem hívott vissza.

Álomba sírtad magad az idegen ágyban, magadhoz ölelve egy párnát, de nem érezted Fyodor illatát a huzaton, mint otthon. Sokat gyötört szívednek ez az este volt az utolsó csepp: egy elhatározással ébredtél, de megingott, amint felkeltél az ágyból. Egész délelőtt fel-alá járkáltál, keveset ettél, és utoljára már azért tetted tökéletessé a sminked, hogy többé lehetőséged se legyen a sírásra.

Elmentél a lakásból, találomra sétáltál Yokohamában. Azt sem tudtad, hogy kerültél épp annak a parknak a szélére, mert néhány sarok után lemondtál a telefonod utcanévfordítójáról és a GPS-ről.

Tíz perce ültél ott, és próbáltad kiüríteni a fejed, markodban a telefonodat szorítva. Azon gyötrődtél, elküldd-e azt az utolsó, döntő üzenetet Fyodornak. Már nem jutott eszedbe más, amivel végre elérhetted volna, hogy beszéljen veled.

Az egyik pillanatban már a küldés ikon felett volt az ujjad, a másikban lezártad a képernyőt, a szemedet is összeszorítva. Ebből a gyötrődésből szakított ki Osamu, amikor megérkezett hozzád, és te minden kín ellenére is azonnal mosolyt varázsoltál az arcodra.

Egy idegen országban, idegen városban voltál, emlékeztetted magad. Jól kellett viselkedned az ottani emberek előtt. Bármennyire szenvedtél, büszke voltál, és az érzéseid kimutatásával nem akartál szégyent hozni magadra.

– Valóban vártam valakit, de nem jön – mondtad, két kezedet összekulcsolva az öledben. Nyíltan néztél Osamura, akit meglepett az őszinteséged.

Nem tudtad, mivel, mégis újra zavarba hoztad őt. A szavaid élét elvetted egy barátságos mosollyal, hiába nem értetted, miért csinálod. Osamu szimpatikus volt, és már egy-két perc után fesztelenebb voltál a közelében, túl sokat mégsem akartál megengedni magadnak.

– Sajnálom, kisasszony – mondta Osamu. Úgy tűnt, mintha tényleg részvétet érzett volna, de hamar másféle fény tűnt fel a szemében. Már egymás felé fordultatok, kis híján a térdedhez ért a lába. Udvarias kíváncsisággal vártad, hogy folytassa, és a helyeden maradtál. Bármennyire utáltad, ha valaki közel ment hozzád, fel sem tűnt, hogy Osamu már belépett az intim szférádba. – Nem tudom, ki lehet, aki hiába váratja önt – sóhajtott. – Nekem örömömre szolgál a társasága.

– A barátom – mondtad, könnyebben ejtve a szót, mint gondoltad. Osamu érdeklődve nézett rád, ám kissé megváltozott az arca. A kezét is elhúzta mellőled, ráeszmélve, hogy túl közel került hozzád. Újra mosolyogtál: mekkora hatalma van egyetlen egy szónak! – Azonban... elhagyott. – Nyeltél egyet. Osamu pillája megrebbent, karamellszín szeme elsötétült.

– Ostoba ember lehet – tört ki –, ha képes volt erre! Nem tudta eléggé megbecsülni magát, kisasszony!

– Hogy mondhat ilyet? Nem is ismer engem! – A vér kiszaladt az arcodból. Elgyengültél, nagyra nyílt szemmel néztél Osamura, és muszáj volt eltakarnod a szád, hogy a hirtelen támadt, ideges kuncogásod meg ne hallja.

Osamu láthatott valamit rajtad, mert nem kezdett újra bocsánatot kérni. Felsóhajtott, és egészen vakmerően tekintett rád:

– Változtathatunk ezen? Szeretném magát megismerni.

Fogalmad sem volt, mi ütött belé. Zaklatott voltál, rég nem ura az érzelmeidnek: ha nem ilyen állapotban talál, Osamu kijelentése egészen megsértett volna. Azonban őszintének látszott, és maga is zavarba jött a tapintatlansága miatt. Kinyitotta a száját, de belé fojtottad a szót. Felemelted a kezed, elhallgattatva őt, és lassan válaszoltál:

– Nincs ellenemre. (Teljes név) vagyok. – Felé nyújtottad a kezed. – Kit tisztelhetek magában?

– Dazai Osamu. – Osamu megfogta a jobbod, de kézszorítás helyett finom csókot lehelt az ujjaidra. Elvörösödtél, azonnal lehajtottad a fejed, majdnem összeütközve a kiegyenesedő Osamuval.

Még nem engedte el a kezed, de az érintése nem volt kellemetlen: olyan régóta hiányzott már, hogy Fyodor így érjen hozzád, hogy reflexszerűen szorítottad meg az ujjait.

Osamu hallhatóan szívta be a levegőt. Minden tetted meglepte, de egyszerre le is nyűgözte őt. Hagyta, hogy fogd a kezét, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, és úgy kérdezte:

– Meginna velem valamit, (Név) kisasszony, vagy már túl messzire mennék ezzel?

– Nem ment messzire, Osamu – suttogtad a fejedet rázva. Osamu felállt, a kezedet fogva téged is felsegített a padról, csak ezután engedett el. A keze, mint Fyodoré, hiányzott a tenyeredből, de türtőztetted magad, és nem nyúltál utána.

*

A randevú rövid időre elfeledtette veled a szomorúságot. A semmiségek, amikről beszélgettetek egy csésze kávé és tea fölött, kikapcsolták az agyad: egy darabig még az élményt sem hasonlítgattad máshoz, csak élvezted, ami történik veled. Régóta nem volt részed hasonlóban. Fyodornak egyre kevesebb ideje jutott randevúkra, és apránként a legkisebb figyelmességek is kivesztek a mindennapjaitokból. Azt sosem felejtette el, hogy dicsérjen, hogy megsimogassa a hajad, vagy becézgessen, és ahogy szeretted, a nyakadat csókolja, de Fyodor megváltozott, és kevesebbet törődött veled, ha nem voltatok a hálószobában.

Túl sokszor feküdtél le egyedül, Fyodor érintetlen takarójához simulva. Ő a közeledben volt még, de már akkor is úgy tűnt, mintha állandóan máshol járt volna. Most kilométerekre lökött magától, és többé nem hitted el, hogy miattad, pontosabban kettőtökért teszi.

Amikor elbúcsúztál Osamutól estefelé, megálltál a lépcsőházban, egy fél fordulóval a lakásod előtt. Nehezen vitt tovább a lábad, így nekidőltél a falnak és megpihentél. Néhány óráig nem néztél a telefonodra, és akkor is hiába oldottad fel, üres volt a kijelző. Mielőtt alaposabban meggondoltad volna, kikerested Fyodort a címlistádból, és elküldted neki az üzenetet:

szakítani akarok

Remegett a lábad, de próbáltad tartani magad, és csak a lakásban, zárt ajtó mögött rogytál össze. Ez volt az utolsó esélyed. Ha erre sem válaszol, már nem tudtad, mi lesz veled.

Az életednél is jobban szeretted őt, de te mintha többé nem számítottál volna neki. Egy idegen férfi egy idegen városban több figyelmességet mutatott irántad, mint ő az elmúlt hetekben együttvéve, és ezt már semmivel sem tudtad menteni magad előtt.

Ha csak egyszer is őszinte lett volna hozzád, megérted, mekkora bajba sodortad magad ezzel a véletlen találkozással, de Fyodor burokban tartott, és a céljait, terveit, csak úgy, mint a tevékenysége nagy részét, egyszerűen eltitkolta előled.

Áldatlan voltál, épp ezért esett rád a választása. Korábban is tetszettél neki, de alapos volt, és régóta még csak szóba sem állt áldott lánnyal. Ha mégis megtette, csupán a képességét, esetedben viszont ellenkezőleg, a közelségét és a szerelmét akarta.

Fyodor tisztának látott téged, sokáig szégyellt is bemocskolni magával. Hiába voltatok egy pár, és álmodoztál titokban esküvőről, előtted más arcát mutatta, mint aki valójában volt, és Fyodor mintha még ettől a másik, igazi énjétől is óvni próbált volna.

Kényszeredetten hozott magával, amikor összevesztetek az elutazás előtt. Fyodor nem akart belekeverni a szervezete dolgaiba, ezért hagyott egyedül, mielőtt elindult Yokohamába. Holtra vált, amikor megtudta, hogy követted őt, de a biztonságod érdekében egy sms-t sem engedett meg magának. Figyelte a lakásod és telefonod, megbizonyosodva róla, hogy épségben legyél, de nem mert közeledni hozzád, miután az eseményeket előkészítette, és egy hajszálnyira volt attól, hogy mozgásba hozza.

Csak egy pár hónapig kellett volna még türelmesnek lenned, hogy mindketten eltűnhessetek Japánból, Fyodor azonban elfelejtette, hogy nem egy papírfigurával, hanem emberrel van dolga. Amíg óvni próbált, figyelmen kívül hagyta, hogy a legtöbb kárt épp ő okozta neked.

Látva, hogy teázgatsz Osamuval, majd amit írtál neki, kis híján összetörte a telefonját. Osamu, aki addig csak egy érdekes áldott volt Yokohamában, hirtelen kiemelt fontosságú lett számára. Fyodornak rángatózott egy izom a szája sarkában az üzenetet látva.

Ritkán értett félre, de akkor teljesen: azt hitte, Osamu elvett téged tőle, és a lehető legtöbb szenvedést akarta okozni neki emiatt.

Nem válaszolt az sms-edre, mert nevetséges volt. Fyodor sistergett. Te, aki a legkedvesebb voltál számára, és akiért minden bűnt el akart törölni a föld színéről, nem csúszhattál ki a kezéből. Úgy gondolta, a józan eszed sosem bírna rá a szakításra.

Ám akárcsak ő, te is félreértted Fyodor hallgatását. Ez volt az utolsó, kétségbeesett próbálkozásod, hogy elérd. Szándékosan provokáltad, mert tudtad, hogy ezt nem hagyhatja figyelmen kívül, de amikor másnap sem keresett, úgy érezted, végleg elveszítetted őt.

Sírtál a fürdőszobában, az üres kád peremén ülve. Ha csak ránéztél, hányingered támadt, mert eszedbe jutott, hányszor fürödtél együtt Fyodorral, a mellkasának dőlve a kádban. Átölelte a hasad vagy a kezébe fogta a melled, finom csókokat adott a feltűzött hajad alá. Édes szavakat suttogott a füledbe, mielőtt kihúzott a vízből, és törölközőbe csavarva átvitt a hálószobába.

A helyszín hasonló volt, de egyedül voltál a lakásban, és sírtál, mert többé semmi sem volt ugyanolyan. Hiába volt a közeledben, egy világ választott el tőle. Először utáltad meg őszintén azt a fogyatékosságod, amiért ő beléd szeretett. Szentül hitted, hogyha te is áldott vagy, akkor mellette lehetnél még.

Az új ismeretség sem vigasztalt meg: túl korai lett volna fejest ugranod egy kapcsolatba, fél lábbal még az előzőben állva. Sosem kötődtél nagyon, de képtelen voltál azonnal elengedni az együtt töltött éveket.

Valamilyen kihívó őrület szállt meg a tegnapi randevú után, ami előre lökdösött, esélyt sem adva a tétovázásra. Már bántad, amit tettél, de legalább megláttad, mennyit érsz Fyodornak.

Kimentél a fürdőszobából, mielőtt egészen rosszul lettél. Olyan indulat szállt meg, hogyha véletlenül tükörbe nézel, biztosan összetörted volna.

*

Nem lett volna szabad ott lenned. Fyodor megkért, hogy ne menj utána, de nem bírtad tovább bezárva, egyedül, csupa olyan ember közt, akivel alig értettél szót. Osamu kellemes meglepetés volt: kiderült, hogy tűrhetően beszél angolul, és a szókincséből még egy pár viccre és bókra is futja. Igazán udvarias volt veled, de a legfontosabb: visszahozott az életbe az elszigeteltség és elhagyatottság után.

Megtudtad, hogy fiatal kora ellenére nyomozóként dolgozik, és egy elejtett mondatból úgy tűnt, neki is van áldottsága. A munkájára vonatkozó kérdéseket kis nevetéssel és szabadkozással hárította el: azt mondta, nem akar untatni téged a yokohamai áldott rosszfiúkkal.

Tőled viszont sok mindent kérdezett, és mert figyelmes hallgatóság volt, rövidesen már kín nélkül meséltél magadról. Kíváncsian figyelt, de amikor elmondtad, honnan jöttél, furcsa kifejezés tűnt fel az arcán. Neked ez semmit sem jelentett, de Osamu mélyen elgondolkodott rólad. Különös egybeesés is lehetett volna a származásod, de Osamu kevéssé hitt a véletlenekben. Az árnyék azonban, ahogy jött, el is tűnt a szeméből, és ugyanolyan barátságos nyíltsággal beszélt veled, mint korábban.

Mielőtt elbúcsúztatok, elérhetőséget cseréltetek, és Osamu megígértette veled, hogy legalább még egyszer összefuttok, mielőtt elmész Yokohamából. Igent mondtál, de amilyen kimerült voltál, bármibe beleegyeztél volna. Másnap alig emlékeztél erre a fogadalomra, ezért a szíved majd kiugrott a helyéről, amikor az ágyon hagyott telefonod pittyent. Rávetetted magad, de a várt üzenet helyett Osamu írt neked:

(Név)-chan, lenne kedved ma este találkozni?

Újra sírva fakadtál, megtapasztalva a valóságot. Legszívesebben eltűntél volna, de még pislákolt benned egy kis erő, hogy életben tartson. A józan eszed utolsó szikrája volt, a szívverésed ritmusára ismételgette, hogy felnőtt vagy, nem hagyhatod, hogy egy szakítás, mint egy tinédzsert, egészen kicsináljon. Azonban évek, érzések, fogadalmak váltak semmissé, és a szerelmet nem tudtad egyik pillanatról a másikra kiölni magadból. Meg sem próbáltad, csak érzéketlenné akartál válni néhány órára. Erőszakosan megdörzsölted a szemed, hogy láss a könnyektől, és felvetted a telefont:

Hétkor, ahol tegnap?

Öt percen belül beleegyezést kaptál. Kikapcsoltad az agyad, nem néztél semerre, amíg bementél a fürdőbe. Megmostad az arcod, átöltöztél, és olyan erős sminket tettél fel, hogy se a sápadtságod, se a vörös, duzzadt szemed ne látszódjon.

Útra készen ültél az ágy szélén estig, még arra is csak sokára rávéve magad, hogy egy pohár vízért átmenj a konyhába. Keveset ittál, hogy kiszáradj, és elapadjon a könnyed, és embernek tűnj Osamuval, hiába érezted magad roncsnak.

Csendesebb voltál, mint tegnap, de amikor Osamu szóvá tette, mosolyt erőltettél az ajkadra. Osamu megérintette a kezed, és amikor kiittad a teádat, felállított az asztaltól. Jártatok pár lépést a teaház kertjében, távol a többi vendégtől és a város zajától.

– Sajnálom, ha akaratod ellenére rángattalak ide, (Név) – kezdte Osamu. Megálltatok egy terebélyes fa alatt, az ágakra kötött lampionok sárgás fénye foltokban világította meg Osamu arcát. Megsimogatta a kezed, de eleresztett, hiába számítottál rá, hogy összekulcsolja az ujjaitokat. – Láttam, milyen boldogtalan vagy – sóhajtott, elharapva a mondatot, mielőtt befejezte volna. Félrenézett. – Tudok érted valamit tenni, vagy jobb lenne, ha most hazakísérnélek?

– Máris többet tettél, mint amennyit érdemlek – suttogtad. – Úgy törődsz velem, mintha számítanék, Osamu, pedig még az se teszi, akinek tényleg számítanom kellett volna.

– Számítasz is – mormolt –, az a fickó meg hülye, hogy nem vette észre! Hogyha... – Ismét elhallgatott. Osamu a hajába túrt, meg sem próbálva leplezni a zavarát, ez igazán felkeltette az érdeklődésedet.

– Hogyha? – Félretetted az addigi rossz érzéseidet a kíváncsiság miatt. Osamu egész este próbált a kedvedben járni. Te is erőlködtél, hogy a jobbik arcodat mutasd, de a smink nem volt elég, hogy átverd őt; megpillantotta a szomorúságod.

– Ha lenne rá esély, hogy nem mész el hamarosan Yokohamából – kezdte, még mindig a kert felé nézve –, akkor rendesebben bánnék veled.

Osamu azonnal visszafordult a nevetésed hangjára. Nem tudta mire vélni, és különös is volt abban a lelkiállapotba, a békés kerti csendben.

Eltakartad a szád, összerúzsozva a tenyered, hogy elfojtsd a kitörő hisztériádat. A nevetés kuncogássá szelídült, végül elapadt, de kellett még néhány másodperc, hogy meg tudj szólalni.

– Lehetetlent kérsz, Osamu – suttogtad, leeresztve a kezed. – Mit csinálnék itt egyedül? Nem tudok japánul, képtelen vagyok boldogulni.

Arra, amit mondott, nem is reagáltál. Fel sem fogtad egészen, olyan hihetetlennek tűnt, hogy törődni akar veled.

– Nem hagylak magadra – mondta szaporán, a hihetetlen beszélgetést még álomszerűbbé téve. – Tetszeni szokott a lehangoltság egy nő szemében – suttogta –, mert akkor talán kész meghalni velem, de nálad nem tetszik, (Név), mert nem akarlak szomorúnak látni. Te csak önmagában tetszel nekem – tette hozzá alig hallhatóan –, és tényleg nem akarlak boldogtalannak látni.

– Tudod te, mit beszélsz? – Szédültél. A fejed tele volt emlékekkel, amiket Osamu szavai idéztek fel. – Sajnállak, Osamu, hogy találkoztál velem – tiltakozott volna, de a szavába vágtál –, de magamat nem tudom sajnálni. Miért kellett hétezer kilométert jönnöm, hogy valaki szeressen? – Oroszul tetted hozzá, nem figyelve Osamu zavarára. – Nem tudom, mi lesz velem ezután. Lehet, hogy holnap örökre el fogok tűnni. De még ma van – suttogtad, felemelt kézzel újra elhallgattatva őt –, szóval mondd, Osamu, komolyan meg akarsz vigasztalni?

A szemedben ragyogó fény megmásította Osamu elhatározását. Szabadkozni akart, de ahogy egymásra néztetek, kinyitotta, majd becsukta a száját. Nagy levegőt vett, megfogta a felemelt kezed, és a korábbinál határozottabban húzott magához.

– Mindent elfeledtetek veled – mondta a füledhez közel. Fél kezével az ujjaitokat kulcsolta össze, a másikat a derekadra tette. Még ruhán át is olyan erős volt az érzés, mintha a csupasz bőrödhöz ért volna.

Az ajkadba haraptál, végig Osamu arcát nézve. Muszáj volt, mert ha lehunytad a szemed, azonnal Fyodor jutott eszedbe, és akkor, a férfi ölelésében muszáj volt kiverned őt a fejedből.

*

Osamu tényleg mindent elfeledtetett veled, és még innod sem kellett hozzá. Az első csókja megszédített, és amikor a következő a nyakadat érte, képtelenné tett a gondolkodásra.

Mindent megadott neked, amire olyan régóta hiába vágytál. Szakértelemmel bontott ki a ruhádból és simított végig rajtad. Osamu gyönyörködött volna a testedben, de amióta csak először ölelt át, alig akartad elengedni őt. Miután levetkőztetett, követelőzőn fontad a kezed a nyaka köré, később a lábadat is a derekára kulcsolva.

Jó összhangba kerültetek. Osamu szorosan tartott, a fejét a nyakadhoz nyomta. Te hátrahanyatlottál, hozzányomtad a csípőd, a körmeidet hol a hátát fedő kötésekbe, hol hajába mélyesztve.

Osamu feltöltött, minden felesleges gondolatot és érzést kiszorítva a fejedből. Nem jutott időd megbánásra, csak amikor magadhoz tértél a mellkasán fekve, és csillapodott a combod remegése.

Ott, ahol régen Fyodor ujjnyomai látszottak rajtad, most egy harapás volt: Osamu csókolt meg erősebben, mielőtt felemelte a fejét az öledből.

Küszködtél. Ránézni Osamura másképp volt rossz, mint lehunyni a szemed; lezárt szemhéjad mögé Fyodor arca tolakodott, megbántottság és sosem tapasztalt harag vetekedett rajta. Te ugyanígy érezted magad, mintha a saját állapotod tükröződött volna vissza. Haragudtál, amiért elhagyott, holott te voltál egy másik férfi karjában, és sirattad az életet, amit vele élhettél volna, de a könnyeid próbáltad Osamu elől titkolni.

Nem érdemelte ezt. Hiába ismerted felszínesen és alig huszonnégy órája, mint ember, számított annyit, hogy ne akard terhelni magaddal. A gondjaidat megtartottad magadnak, és akkor csak vele törődtél. Sokáig nem hunytad le a szemed, úgy bújtál Osamu nyakához, a vállára és az arcára is néhány könnyű puszit nyomva.

– Köszönöm – mormoltad a hajába, belélegezve az addig nem tapasztalt, kellemes illatát. Megsimogattad az arcát, amikor feléd fordult. Ki volt pirulva még, a szeme csillogott, ez megfiatalította. Végtelenül öregnek és elhasználtnak érezted magad Osamuval, de csak egy pillanatra; amint elmúlt, képes voltál őszintén rámosolyogni. – Hiányzott ez.

– Mi? – Összeért az orrotok, amikor a fejét mozdította. A tenyeredbe simult, úgy húztad közelebb egy rövid csókra.

– Minden – suttogtad az ajkára, mielőtt egy puszival elváltál tőle. A folytatást magadban is tarthattad volna, mert oroszul mondtad, hogy Osamu ne értse: – Hiányzott, hogy valaki szeressen.

– Bármit mondtál, jól hangzott – mosolyodott el. – Örülök, (Név), hogy meg tudtam neked adni.

– Én is – hagytad rá. Tovább simogattad a haját, ahogy egykor Fyodor csinálta veled, majd homlokon csókoltad. Minden gesztus sokszor használt és természetes volt, mégis idegenül hatott abban a hálószobában.

*

Még egyszer találkoztál Osamuval, mire Fyodor végre keresett. Erőszakkal nem gondoltál rá, és a hatodik napon már sírás nélkül ébredtél fel, de amikor megcsörrent a telefonod, és az ő neve villant fel a kijelzőn, az egész tested megbénult, kellett néhány másodperc, hogy fel tudd venni.

– (Nevecske) – szólított meg. A hangjától pillangók hada kezdett verdesni a hasadban. – Sajnálom, hogy csak most – folytatta gyorsan –, de figyelj ide. Verd ki a fejedből ezt! Tudom, miért csináltad, tudom, hogy itt vagy Yokohamában, és tudom, hogy szükséged van rám, de értsd meg, drágám, hogy nem jókedvemből nem vagyok melletted! Szeretlek, ahogy mindig – mondta, már lágyabban, de ugyanolyan gyorsan, esélyt sem adva a válaszra. – Menj vissza Yokosukába, drágám, és esküszöm, amint vége, visszamegyek hozzád.

– Fyo– – Még a nevét sem bírtad végigmondani, elcsuklott a hangod. A telefon remegett a kezedben, a körmöd csikorgott a hátlapon, mert úgy szorítottad, mintha az életed múlt volna rajta.

– Ne ellenkezz! Ha itt maradsz, meghalhatsz, érted? Menj el, (Nevecske), és majd megyek utánad – ismételte, a szigorú hangot félretéve utoljára a szívedbe marva: – Hiányzol. Sajnálom, hogy elhoztalak magammal.

– Miért csak most?! – Végre rátaláltál a hangodra. A felcsattanás elhallgattatta Fyodort, de még nem bontotta a vonalat. Alig kaptál levegőt, nehezen formáltad a szavakat, de csak beszéltél tovább: – Miért nem jöttél el? Miért nem mondtál semmit? Tudod te, mit műveltem miattad?!

Szédültél, forgott veled a szoba. Nem láttad, de az arcodból kifutott a vér, és már mindkét kezed remegett, nehezen tartottad a mobilt a füledhez.

– Mit? – kérdezte, de nem tudtál felelni. Fyodort nyugtalanította a hallgatásod, így keményebben ismételte meg. – Mi történt veled, (Név)? Nem vigyáztam rád?

– Két és fél hónapig egy kurva szót sem hallottam tőled – sírtál fel –, még azt se, hogy nem akarsz többé látni! Vártam rád, Fyodor, és még az se hatott meg, hogy szakítani akarok? Hogy lehet, hogy–

– Tényleg akartál? – suttogta különösen hűvösen, megszakítva a tombolásod. – Tényleg nem akarsz többé velem lenni?

– Dehogynem! De... de én... most már képtelen vagyok. – Sírva fakadtál. Egyszerre minden erőd elhagyott, összekuporodtál az ágyon, úgy szorítva magadhoz a telefont, mintha maga Fyodor volna.

– (Nevecske), te... sírsz? – Fyodor őszintén megdöbbent. Sosem látta a könnyeidet, pedig éveket töltöttetek egymással, és az érzéseid ilyen túlcsordulásával nem tudott mit kezdeni. – Hol vagy? Elmegyek hozzád.

– Ne! – hüppögted, pedig hetek óta vártad, hogy megtegye. – Ne... Én... Ne... – ismételgetted, ellentmondva magadnak. Egy részed mindennél jobban kívánta, hogy végre vele lehessen, de egy másik szégyellte magát, és nem lett volna képes a szemébe nézni.

– Maradj, ahol vagy, hallod? – Nem ismertél rá Fyodor hangjára. A férfi, akit szerettél, sosem ingott meg, de a panaszod és a könnyeid, ami korábban nem hatott rá, egyszerre megingatta.

Most már biztos volt benne, hogy baj van. Fyodor gyűlölte, hogy nem közeledhetett hozzád, különben mindent, amit addig felépített, romba döntött volna, de az üzeneted és Osamu felbukkanása nem hagyta nyugodni. Maga mellett akart tudni téged, hiába ellenkezett ez a döntés minden józan megfontolásával.

*

Fogalmad sem volt, mennyi idő telt el, mire előbb bekopogott, majd becsengetett a lakásba. Felkeltél, de minden tagod remegett. Önkívületben nyitottad ki az ajtót, és összecsuklott a lábad, amint megláttad őt. Fyodor a karjába kapott, úgy vitt be a hálószobába.

– Édesem... (Nevecském)... – Egyre csak simogatta és csókolgatta az arcod, nem hagyva, hogy elfordulj tőle. – Mi történt veled? – suttogta. Megfogta az állad, kényszerítve, hogy ránézz, de lesütötted a szemed, ezzel tovább bosszantva. – Nézz rám, (Név) – szorította meg az állad, addig, hogy végre meglássa a szemed. Még mindig folyt a könnyed és nehezen lélegeztél, pedig máskor mindig biztonságot leltél a karjában.

Fyodor félresöpörte az arcodba hulló hajtincseket, de a tenyere ott maradt, finoman cirógatott tovább, hogy megnyugtasson. Régen láttad őt. Azt hitted, mindig rá fogsz ismerni, Fyodor akkor mégsem hasonlított önmagára.

– Mit művelt veled?

Nem mondta ki a nevét, de megrezzentél, mert mindketten tudtátok, kire utal a kérdéssel. Szaggatottan sóhajtottál, próbálva minél több levegőhöz jutni, de ez sem könnyítette meg a beszédet. Minél közelebb voltál Fyodorhoz, annál inkább szégyellted magad miatta.

– Sosem tehetem jóvá – nyögted, arcodat a tenyerének döntve. Rengeteg gondolat és érzés kavargott benned, de amikor végre lehetőséged volt ezt megosztani Fyodorral, a nyelved megbénult.

Nem tudtad vele megértetni, milyen elveszett voltál, hogy mennyire hiányzott, hogy mennyire akartad őt, mert hiába mondtad el ezerszer, a szavaid látszólag leperegtek róla. Nem kellett volna szégyenkezned, amiért eleged lett a mellőzöttségből, de hiába hitegetted magad azzal, hogy jól döntesz, amikor elhagyod, a szívedet nem csaphattad be: szeretted őt.

Nem számított az az affér Osamuval, a férfi bármilyen gyengéden és figyelmesen bánt veled. Amíg tartott, élvezted, akár az álmot, de végül felébredtél belőle. A valóságban még mindig csak egyiküknek volt hely az életedben, és Fyodort, bármit tett veled az utóbbi hónapokban, képtelen voltál elengedni.

Akkor azonban már nem voltál méltó hozzá. A szexualitást mindkettőtök rugalmasan kezelte, de végig csak arra tudtál gondolni, hogy lenne képes akár egy ujjal is hozzád érni, miután összejöttél Osamuval.

Fyodor nem mozdult, várta, hogy folytasd, de nehezen ment a beszéd. A tenyerébe motyogtál, közben lehunytad a szemed: könnyebb volt, ha nem láttad az arcát.

– Lefeküdtem vele – suttogtad.

Szerencsére nem kért ismétlésre, mert először is épp elég nehéz volt kimondanod. Újra sírás környékezett, de még tartottad magad: úgy érezted, a könnyel csak sajnáltatnád magad, ami még undorítóbbá tett volna.

Fyodor sokáig hallgatott, meg sem rezdült alattad. Megrémített a mozdulatlanság és a csend, végül ez vett rá, hogy kinyisd a szemed, és rápillants.

Észrevett, ibolyaszín szeme elkapta a pillantásod. Elakadt a lélegzeted maszkká merevedett vonásait és a szemében izzó, különös szikrát látva.

– Te voltál a legdrágább nekem – suttogta, de közben alig mozdult az ajka. – Bemocskolt téged – mondta ugyanolyan tónusban, ahogy az ujjai megmozdultak, és elvesztek a hajadban, a fejedet még inkább maga felé fordítva –, és nem fogom hagyni, hogy ezt épségben megússza.

– Fyo– – próbálkoztál, de halk csitítással beléd fojtotta a szót.

– Ne. Te voltál a legdrágább nekem – ismételte, megremegtetve a hangjával. – Én is ott fogom bántani, ahol a legjobban fáj neki.

Fyodor simogatta a hajad, de sokáig nem beszélt hozzád. Reszketve feküdtél az ölében, arcodat a ruhájába temetted, és tétován, elutasítástól félve átölelted őt.

Fyodor közelebb vont magához, végül lefeküdt veled az ágyra, és hagyta, hogy a mellkasához bújj. Felhúzott térded a hasához, arcod a szegycsontjához nyomódott, ő fél kézzel a derekadat ölelte. Csendesen egy puszit adott a fejedre, mint korábban annyiszor, de sem ebben, sem a simogatásban nem volt melegség.

Fyodor csak testben volt jelen, erősen és birtoklón szorított magához: nem emlékeztetett már a régen látott, szerelmes, pétervári önmagára.