//18+, önsértés, vér, prostitúció, depresszió, mentális betegség, önértékelési zavar, szerelem, beöltözés/szerepjáték?, maszturbálás, sebek, vér/vágásfétis, knifeplay, harapás, szex, szerepjátékos szex említve, első alkalom, nagy korkülönbség, happy end//

//éjjel fél egy körül kezdtem el írni, most 4.04 van. Ha nem túl értelmes, nézzétek el, nagyon régóta fent vagyok. Egy bővebb sztorit akartam írni, de kissé zanzásítva lett. A fő gondolat megmaradt, de nem volt agyam annyi erotikára és mocskos játszadozása, amennyit elképzeltem hozzá//

//szeretettel ajánlom csucsu03nak és brownhairedboinak, mert miattuk jutott eszembe ♥//

– Te vagy Sonoko-chan? – Ugyan régóta éltél együtt ezzel a névvel, szokatlan volt először hallani valaki más szájából. Ahogy megfordultál, fiatal férfit pillantottál meg a szökőkút túloldalán. A tér zsúfolt volt, de sejtetted, hogy a hang hozzá tartozott: kettesben voltatok a víz közelében, és le sem vette a szemét rólad.

– Igen – mondtad, bizalmatlanul méregetve az idegent. Feltűrt ujjú, barna kabátot viselt, alatta inget és világos nadrágot. Először ez a formális öltözék, majd a karját borító kötszer vonta magára a figyelmed, mielőtt az arcát is megnézhetted volna. – Mit akarsz csinálni?

Nem tétováztál, pedig még mindig nem szívtad a látványt egészen magadba. A férfi fiatal volt, de még így is évekkel idősebbnek tűnt nálad. Te iskolai egyenruhát viseltél, beolvadva a környező utcák forgatagába, de ő felismert. Meglepetés tükröződött vissza vidám, karamellszín szeméből, és ahogy alaposabban is megnézett magának, újfajta komorság tűnt fel az arcán.

– Biztosan te vagy az? – kérdezte a férfi, végig a szemedbe nézve. A pillantása árulkodó volt, főleg, hogy nem fordította el rólad: amikor előadtál, csak a szemed látszott, és mintha már elsőre megismerte volna.

– Igen – mondtad, már egészen halkan. Megfogtad a csuklód, megdörzsölted a friss sebeket a ruha alatt. Tettél egy lépést a férfi felé, azt a magabiztosságot erőltetve magadra, amit az otthon viselt, vörös paróka és maszk adott, és amik nélkül akkor olyan meztelennek érezted magad. – Te pedig Dazai, ugye? – A meleg barna szem megrebbent. Felbátorodva megismételted: – Mondd, mit akarsz velem csinálni?

Dazai más volt, mint amire számítottál. Kellemesen csalódtál, mert azt hitted, valami vén perverz hív találkozóra, ezzel szemben ő összeszedettnek és veszélytelennek tűnt. Valami mással összetéveszthetetlen éhség mégis látszódott az arcán, ez elzsibbasztotta a karod és megremegtette a lábad.

Amióta csak nyélbe ütöttétek a randevút, liftezett a gyomrod. Alig bírtál odafigyelni az órákon, és azt sem tudtad, hogy keveredtél az iskolából péntek délutánt ahhoz a bizonyos szökőkúthoz. Az oka persze egyértelmű volt: Dazai egy rakás pénzt fizetett a neked, hogy elhívhasson.

Sosem gondoltad, hogy a kis játékod bárkit is komolyan érdekel majd: amikor közzétetted a jutalomlistát a csatornádon, nem számítottál rá, hogy a legnagyobb összeget megugorva élni fognak egy ilyen kívánsággal.

Néhány naponta rendszeresen jelentkeztél élő adásokkal egy eldugott oldalon üzemeltetett csatornán. Egyfajta prostitúció volt, amit csináltál, de nemcsak nem bántad, egyenesen élvezted, hogy idegenek előtt tehetsz kárt magadban.

Eleinte csak egy-egy ember, majd kisebb-nagyobb csoportok, végül egy kisebb tömeg akadt rád, és fél év sem kellett, hogy a legnépszerűbb videósok közé emelkedj azon az oldalon. Bájos csuklómetsző lány vagy röviden Sonoko-chan voltál a közönségnek – a nevet találomra választottad, mert úgy érezted, a sajátodnál minden csak szeretetreméltóbb lehet, a nézőid pedig így kezdtek szeretni.

Talán nem téged, hanem a makulátlan, vérző karod, egyre hevesebb pihegésed, fájdalmas kis nyögéseid, vagy a szádat takaró maszk alól kikandikáló, pirosló arcodat csodálták, mégis szép szavakat kaptál minden adás alatt. Soha senki sem mondta, hogy fejezd be, vagy, hogy amit teszel, nem jó. Végre nem undorítónak, hanem elragadónak érezted magad, és többé nem remegett a kezedben félelemtől a penge.

Kérésre vágtál, hogy gyönyörködhessenek benne, és lehajtott fejjel, a paróka alól nyaltad le a vért a karodról, ha bárki azt kívánta. A véred néha élénkpiros volt, mint a vállad elé bukó szintetikus tincsek, néha alvadt és sötét, ha megvártad, hogy megszáradjon, a csuklódtól egészen a könyöködig folyva.

Fájt, de akartad ezt az érzést, mert minden seb felforrósította a tested. Olyan melegséget keltett benned, mint a dicsérő szavak a monitor szélén futó csevegősávban. A mosolyok és becézések csókká és simogatássá változtak, enyhítve a lelkedben tomboló fájdalmat.

Szeretted ezt csinálni, mert amíg a vágásokkal törődtél, megfeledkezhettél önmagadról. Amióta mások is látták, nem érezted olyan egyedül magad, és a rengeteg bók megerősített, hogy értékes vagy, méltó, hogy valaki szeressen, és a valóságban bárhogy érezted magad, nem érdemes meghalnod.

Különben is, úgy hogy tetszhettél volna másnak? Folyton ez a kényszer hajtott, ha nem a magad örömére vetted fel a kést, gondolkodás nélkül emelve újabb vágásra. A sebeid, a finom, csókolni való bőröd vonzotta a tekintetet, és az utcán hiába viseltél hosszú ujjút, hogy eltakard, a kamera előtt kész voltál szinte meztelenül is kitárulkozni egy tucat idegennek.

Szükséged volt a figyelemre és a szeretetre, de magad sem hitted, hogy épp így fogod elérni. A csatornádon gyűjtést szerveztél, pedig egyébként is csak egy szerény belépődíj ellenében láthattak. A nézőid alacsony összegeket utaltak a számládra egy-egy kívánságét cserébe, kiválasztva, hogy a következő vágást hol, mivel és hogyan ejtsd magadon az adásban.

Ruhákat is felvettél a kedvükért, de minél bonyolultabb volt a kérés, annál magasabbra szökött az ára. Csak néhány alkalommal fordult elő, hogy egy kicsit feljebb kússzon: egyszer valaki kifizette egy heti kajapénzed, hogy a pólódat lehúzva megvágd a hasad, valaki más pedig két új cipő árát adta, hogy végignézhesse, hogy szívod ki a vért a sebből, és nyalod le érzékien az ajkadról.

Nem akadt olyan kérés, amit megfelelő térítés ellenében ne teljesítettél volna; az eddigi rekord az volt, amikor egy nagyobb összegért valaki maszturbálást akart láni. Kötélnek álltál, mert a maszk az arcod egyik felét, a frufrus, vörös paróka pedig a másikat takarta. Úgy helyezkedtél a széken, hogy csak a melledre omló, izzó piros hajad és a széttárt combod látszódjon, és lehunytad a szemed. Elképzelted, hogy senki sem lát, miközben a lábaid közé nyúltál, a karodból szivárgó vérrel csíkokat hagyva a csupasz hasadon.

Fájt, de igyekeztél elengedni magad, és az elkapott kommentárt olvasva végül nem csak színlelted az örömöt. Zavarban voltál, de egyszerre ragyogóan is. Soha senki sem mondta még, hogy édes vagy, hogy bájos, hogy szép a kezed... Hogy mit tenne veled, ha a kezei közé kapna. De aztán elmúlt, és lehúztad a lábad a szék karfájáról. Remegtél, zihálva szedted a levegőt, az arcod a hajadhoz hasonló színt öltött magára. Bizsergett az alhasad, amikor később elmentél zuhanyozni, és szégyenkezve temetted a fejed a párnába lefekvés után, de amit tettél, már nem tudtad visszacsinálni.

Senki nem fizetett annyit, hogy újra ezt kérhesse tőled, de a nézőid még inkább el voltak ragadtatva Sonoko-chantól. Már nemcsak egy csuklóvágó lány, hanem egy kívánatos tizenéves voltál, aki néhány szép szóért bármit megad magából, Dazai azonban nem olyannak tűnt, akit a tested érdekelt volna.

Elállt a lélegzeted, amikor megtudtad, mekkora összeget szánt rá, hogy kirángasson a hálószobádból. A jutalomtáblád csúcsa egy találkozó volt, de a saját biztonságod érdekében nevetségesen sokba került, sosem hitted, hogy bármelyik adomány akárcsak a közelébe érhetett volna. Dazai viszont még annál is többet fizetett, így kénytelen voltál igent mondani a randevúra. Vesztenivalód nem volt: rég túl voltál azon, hogy félj az ismeretlentől, és a jövőd sem aggasztott. Ha látod magad akár csak egy hónap múlva, talán érdekel, mi lesz veled, és jobban vigyázol magadra, azonban nem volt jövőképed. Depressziós voltál, amióta csak kikerültél az általánosból.

A szüleid nem törődtek veled, sem az alapvető emberi, sem az érzelmi szükségleteid kielégítését nem biztosították. Kétségbeesetten küzdöttél, hogy túlélj, végül sodródni kezdtél az árral. Olykor minden mindeggyé vált, máskor harcoltál az emberek szeretetéért, és a lehető legrosszabb módon hívtad fel a figyelmet magadra. Rossz volt, de hatásos, mert Sonokoként néha már melegséget és elégedettséget éreztél. Sonoko értékes volt, gazdag, szép, és számított, de akkor csak egy egyenruhás tizenhat éves voltál, nagy szemeket meresztve a veled szemben álló Dazaira, és átkoztad magad, amiért úgy döntöttél, mégsem veszed fel a parókádat.

Dazai először nem is tudta, jó emberrel van-e dolga. A színes ruhák, a hosszú haj és a maszk nélkül csak a szemed árult el. Felismerte a pillantásod, ami ugyanolyan volt, mint a felvételen: fürkész, ragyogó, de valahogy nem emberi. Kíváncsiság és tompa fény volt benne, de ott, az utcán nem keveredett össze fájdalommal.

Dazai a hajába túrt, idegességében meg kellett nedvesítenie kiszáradt száját. Bakot lőtt veled, de már nem táncolhatott vissza. Féléves megtakarítása, vagyis az összes pénze ment el rád, de a sokszor látott vörös démon helyett egy iskoláslány fogadta. Szégyellte magát, amiért nem a helyes reakciókat produkálta, de az első sokk után megállapította, hogy még mindig elbűvölő vagy, és a korod ellenére is tetszel neki. Dazai huszonkét éves volt, nem lett volna dolga egy iskolással, de menthetetlenül beleszeretett Sonokóba, mire sor került a találkozóra, és megrendítette ugyan a valóság, de a kedvét egészen nem tudta elvenni.

– Beszélgessünk – mondta tapogatózva, fél kezét nyújtva feléd. – Ne félj, nem eszlek meg – tette hozzá, és bármilyen zavart volt a hallgatásodtól, elmosolyodott.

Elpirultál, és másfelé kaptad a tekinteted, ez nem kerülte el a figyelmét. Dazai hangja, az arca, még a mosolya is valahogy bizalomgerjesztő volt, de te furcsán érezted magad a közelében. A tetszés félreérthetetlen jeleként undok kis lepkék bontottak szárnyat a gyomrodban. Nem voltál másabb egy átlagos tinilánynál: Dazai jóképű, lenyűgöző férfi volt, és a közelében töltött néhány perc elég volt, hogy magába bolondítson.

Szórakoztatta őt a zavarod. Megérintette a kezed, az egész karodon végifutó bizsergést keltve. Dazai tenyere meleg volt, forróvá téve az arcodat is, amikor csókot lehelt az ujjaidra. Nem eresztett rögtön el és nem is egyenesedett ki azonnal; illatos, hullámos tincsei csiklandoztak, amikor a fejét mozdította.

– Elég zsúfolt itt – súgta –, lenne kedved másfelé sétálni velem?

Még akkor se tiltakoztál, amikor a lakására vezetett. Dazai otthona kicsi volt, de az általános káosz ellenére is jobb állapotban, mint a sajátotok.

Körülnéztél, amíg levetted a cipődet az előszobában. Dazai keze hiányzott a kezedből, mert addig összekulcsolt ujjakkal vezetett. Valahogy olyan természetesem fogott, mintha mindig is összetartoztatok volna, és te engedtél az illúziónak.

Nem érdekelt, a szüleid mit gondoltak volna, és mekkora ostobaságot csináltál valójában: már akkor mindegy volt számodra mások ítélete, amikor először vágtál pénzért, és végleg elengedted a gátlásaidat, miután képes voltál magadhoz nyúlni a kamera előtt. Dazai azonban várakozásoddal ellentétben nem a hálószobába, hanem a konyhába hívott. Teával kínált, egy-egy gőzölgő csésze társaságában telepedtetek le végül a szobában egy alacsony asztalhoz.

Osamu az asztalon pihentette a kezét, de hozzá sem nyúlt a teához. Végig téged nézett, ami már frusztrálni kezdett. Összepréselted az ajkad, de végül nem tudtad megállni:

– Mi az?

– Sajnálom, nem tudok nem gyönyörködni benned, Sonoko-chan. – Dazai elmosolyodott. – Mondd, kisasszony, tényleg így hívnak?

– Természetesen nem – suttogtad. Ahogy a lakásba vitt, elhagyott a magabiztosságod. Izgatott voltál, és bármilyen kellemetlen volt, örültél az érzésnek. Régóta ez volt az első intenzív érzés, ami kés és sebek nélkül is kivált belőled, és ezt egyedül Dazainak köszönhetted.

A válasz felkeltette a figyelmét. Közelebb hajolt, lefegyverzett a mosolyával.

– És elárulod a valódi neved? Szeretnélek téged ismerni.

– (Név) vagyok, Dazai – mondtad, érthetetlen okból elpirulva. Nem igazán szeretted a neved, mert soha senki nem mondta lágyan, de ahogy Dazai megismételte, a pillangók új erőre kaptak a hasadban.

– Gyönyörű – mondta halkan. A keze közel volt a tiédhez. Kínzással ért fel, hogy megtehetné, mégsem nyúlt hozzád újra. – Az enyém Dazai Osamu – tette hozzá rövid tűnődés után –, de szeretném, hogy erről ne beszélj másnak.

Fanyar mosoly kúszott az ajkadra.

– Ma minden kérésed parancs nekem. Ha akarod, örökre elfelejtem később, Osamu. – Pimaszul hangzott, amiért sokat szidtak korábban, pedig csak végre képes voltál a saját hangodon beszélni. Általában figyeltél az illemre, de a helyzetetek annyira kifacsart volt, hogy eltekintettél tőle.

Törékeny egyensúly állt be köztetek, de nem keverted még össze a bizalommal. Osamu azt tett veled, amit akart, mert elég sokat fizetett érte.

Volt egy doboz óvszer a táskádban, bár nem aznap tervezted elveszíteni a szüzességed, Osamu azonban nem mozdult. Fél kezével felkönyökölt, állát a kezébe támasztotta, a másikat feléd nyújtotta, végre megcirógatva a csésze mellett.

– Érdekes lány vagy, (Név) – simogatta tovább az ujjaidat, felfelé fordítva a tenyered, hogy ott is megérintsen. – Mondd, mi vett rá erre?

– Nem tudom, miről beszélsz. – A hangod, akárcsak a tested, megremegett. Osamu finoman közelebb csúszott hozzád az asztalnál, a vállatok azonban még nem ért egymáshoz.

– Erről... Rólad – mondta tűnődve, a tenyered finom párnáiról a szűk ujjú blúzod szegélyéig vezetve a kezét. – Olyan elbűvölő vagy, (Név). – Úgy ismételgette a neved, mint egy varázsszót. – Mondd, miért vannak ezek a ronda vágások rajtad?

Osamu finoman kigombolta a mandzsettádat és felhúzta a ruhád ujját. Halkan szisszentél, amikor az anyag egy friss sebhez ért: két napja voltál utoljára adásban, de a vágások még nem hegedtek be egészen. Osamu megérintette a vörös csík szélét, libabőrössé téve az egész karod. Ezt látva eleresztett és a csuklód másik oldalát simogatta meg.

– Ne haragudj – szabadkozott, a tekinteted keresve –, nem akartam fájdalmat okozni.

Bizonytalan valamit láttál a szemében, mintha engedélyt kért volna, és Osamu végül felhatalmazásnak vette a hallgatásod. Lehajolt, felhúzta a kezed, és megcsókolta az egyik vágásod. Halkan felnyögtél, amikor az ajka a sebhez ért, de Osamu nem eresztett. Gyengéd csókokkal halmozta el a sebeket, olyan erős ingert kiváltva belőled, hogy fél kezedbe rejtetted az arcod a zavartól.

– Osamu! – nyögtél fel, amikor újra megcsókolta az érzékeny bőröd. Osamu felemelte a fejét, de nem eresztett el. Érezted, hogy hevesebben, szájon át veszi a levegőt, meleg lehelete a vágások körüli felhevült bőrt szinte lángba borította.

– Rossz? – kérdezte halkan. Még mindig rejtőzve előle megráztad a fejed. Hülyeség volt hallani, ahogy mosolyog, de biztosra vetted a hangjából. Osamu csendesen sóhajtott, és visszahajolt a karodra. – Sosem gondoltam, hogy ilyen puha vagy – suttogta. – Bárcsak érezhetném az ízedet.

Osamu megnyalta az egyik friss sebed, kikényszerítve belőled egy sóhajt. Hihetetlen volt, hogy ezt tette veled, de sem erőd, sem ingered nem volt tiltakozni. Fészkelődtél, ahogy felhúztad a lábad, a térded nekiütközött az alacsony asztalkának. Az érintetlen csészék megremegtek rajta, a porcelán zaja a sóhajaitokba vegyült.

Osamu, amint észrevette a balesetet, gyengéden megérintette és kiegyenesítette a lábad. Bekötött keze felhevítette a csupasz combod, pedig nem szándékosan érintett meg a szoknya szegélye alatt.

Osamu maga felé fordított, félig az ölében volt a lábad. Újabb csókot adott a kezedre, ahogy felgyűrte a ruhaujjad: már könyékig szabad volt a fél karod, amikor úgy döntött, a másikat is elveszi az arcod elől, hogy birtokba vehesse. Ahogy találkozott a pillantásotok, különös ragyogást fedeztél fel a karamellszín szempárban. Osamu ajka résnyire nyílt, vágyón, lopva nézte hol az arcod, hol egyenesen a szádat.

– Felhúzhatom, (Név)? – kérlelt szelíden, de olyan hangon, hogy először nem is tudtad, mire érti. – Látni akarlak.

– Igen – suttogtad, engedelmesen elé tartva a kezed.

Osamu egy pillanatra lehunyta a szemét, mély levegőt vett, mielőtt hozzálátott. Gyengéden ért hozzád, lassan, érzékien gombolta ki a mandzsettádat, felfedve a hegekkel tarkított bőröd. Olyan kínzón vetkőztetett, mintha nemcsak a ruhaujjad, hanem az egész blúzod kibontotta volna.

Osamu elragadtatva nézte a két kezed. Lehajolt, csókokkal borítva a karodat, és megszívott egy vágást a könyökhajlatodban, fájdalmas, mély nyögést kiváltva belőled.

– Szeretem a hangod, (Név) – suttogta Osamu. Feje a mellkasodhoz simult, fél kézzel a kezed, másikkal magát tartva.

Közel támaszkodott a combodhoz, egyik oldalról ő, a másikról az asztal fogott közre. Felforrósított, ahogy beszélt és amit csinált veled. Bármilyen képtelen volt, amit műveltetek, már nem bántad annyira, hogy igent mondtál erre a kétes találkozóra.

Nem féltél, pedig minden okod meglett volna rá. Egy bő hat évvel idősebb, idegen férfi lakásán voltál, aki látható izgalomba jött, ha a vágásaidat látta, de bármit tett is, addig még nem ijesztett meg vele. Igazából tetszett, és a forróság is jólesett, amit kiváltott a csókokkal és a simogatással. Ezt a kellemes, lélekmelengető érzést hajszoltad az ismeretlen nézőid minden szép szavában, az elkeseredettség és a magány szülte öncsonkításban, és a könnyekben, ha néha sírtál a megnyugvásért – ez utóbbi azonban már ritkán fordult elő. Elapadtak a könnyeid, ahogy egészen mélyre csúsztál önmagadban, de akkor sírni tudtál volna a gyönyörtől, és mindezt Osamu miatt.

Már nem érdekelt a pénz, a szeretet, a feltöltődés, mert alig ért hozzád, máris csordultig voltál Osamuval. A tested remegett, olvadoztál a karjában, és ha nem szorít erősen, a következő megingásnál könnyedén a padlón végezted volna.

– Minden rendben, drágám? – Osamu a hátad mögé került, a füledhez közel, felkavaróan suttogott. Felhúzott térdei közt voltál, ő lazán ölelte a derekad.

Úgy, hogy nem láttad őt, csak bekötött kezét a hasadon, izgatott lettél. Az arctalanság valami pluszt adott az egyébként is szokatlan helyzethez. Biztosra vetted, hogy érzi, milyen gyenge és kiszolgáltatott lettél hirtelen az ölelésében, de, mert bízni kezdtél benne, ezt egy cseppet sem bántad.

Csak nyöszörögtél valamit válasz helyett, de a hangsúly meggyőzte Osamut, hogy nem állsz ellen a folytatásnak. Előbb a hajad, majd azt félresöpörve a nyakad csókolta meg. Beleremegtél, és hátrébb dőltél, egészen a mellkasához. Osamu felsóhajtott a füled mellett.

– Mondd, normális, hogy ennyire kívánlak?

Örültél, hogy háttal vagy neki, mert az egész fejed vörössé vált. Osamu mintha ártatlan lett volna, a hangja azonban felborzolta a pihéket a karodon, adrenalint termelve a hasadban.

– Mondd, Osamu – suttogtad, rá sem ismerve a hangodra –, normális, hogy én ezt élvezem?

– Mit élveznél még a kedvemért..? – Lehelete a füledet, majd a nyakadat érte. Osamu az inggallérod alá tapasztotta az ajkát és finoman megharapott. Még ez a kis inger is túl soknak bizonyult a túlfeszített idegeidnek, hangosan nyögtél fel miatta. – Ezt..? – ismételte meg, az előbbinél is egyértelműbb hangot kicsalva belőled. – Hogy bírod ennyire, ha fáj, (Név)? – suttogta, már egészen erősen harapva. Foltot hagyott rajtad, piros vérpettyek jelezték a fogai nyomán a bőröd alatt. – Csodállak – csókolta meg a sebet, lángba borítva a tested. – Megengeded, hogy veled együtt kipróbáljam?

– Mit akarsz tőlem? – Magas hangon, kapkodva szaladt ki a szádon.

Osamu megragadta a derekad, és mire egyet nyikkantál, magával szemben fordított. A lábai közt térdeltél, egyensúlyodat vesztve kapaszkodtál az ingbe a mellkasán, lehajtott fejjel, a hajad alól néztél az arcába. Osamu is kipirult, halkan, szájon át lélegzett. Mielőtt megszólalt, megnyalta a száját.

– Megengeded, drágám, hogy most én is ejtsek egy sebet rajtad?

Osamu a szemedbe nézett, de mire befejezte, a tekintete az ajkadra siklott, mintha tovább nem bírta volna. Remegtél, felajzott, amit művelt veled, így bármilyen képtelen volt a kérése, igent mondtál neki.

– Te vagy az első – suttogtad, amikor odaadtad a zsebkésed, piros arccal a kezed is otthagyva az ölében. Osamu megbabonázva nyitotta szét, gyönyörködve a csillogó pengében.

– Reméltem – suttogta feléd dőlve, de csupasz karod figyelmen kívül hagyva. – Itt akarom... – szólt, a felső gombot kibontva a blúzodon, a nyakad szabaddá téve. – El sem hiszed, (Név), milyen különleges vagy nekem.

Amikor a torkodhoz érintette a kést, megremegtél. Osamu megsimogatta a fejed, az ujjai elvesztek a hajadban. Hátrafeszítette a fejed, a nyakad a pengéhez feszült, de sem a kés, se a keze nem okozott valódi fájdalmat. Osamu lassan elengedte a hajad, arrébb vezette a kést, és egy felszínes vágást ejtett a kulcscsontod fölött. A kés éles volt, még meg se érezted a vágást, már vér serkent a keskeny sebből, Osamu nagy bámulatára.

Eleresztett, hogy átölelhesse a derekad, és amint a seb egészen vörössé vált, a nyakadra hajolt, hogy amilyen gyengéden csak tudja, lecsókolja róla a vért. Finoman megszívta a sebet, reszkető sóhajt kicsalva belőled.

Zsibbadt az altested, eszed vesztve kapaszkodtál meg az előtted térdelő Osamu combján. Hátradöntötted a fejed, hogy még közelebb tudhasd magadhoz, és amikor Osamu a seb után, hevesebben a nyakad másik felét és a válladat kezdte csókolni, rámarkoltál a nadrágjára.

Fogalmad sem volt, hogy válthatta ezt ki belőled, de kölcsönösen őrjítően hatottatok egymásra. Amikor Osamu hanyatt döntött és egy újabb gombot bontott ki a blúzodon, a ruhájába kapaszkodva húztad közelebb magadhoz.

A dereka köré kulcsoltad a lábad, amikor a feje elveszett a melleid közt. Amikor az altestetek összesimult, és megérezted őt a felcsúszott szoknyád alatt, felsóhajtottál. Ha kézzel ért volna hozzád, Osamu biztosan tapasztalja az izgalmadat, de egyelőre csak a remegésed tudatta vele, mennyire kívánod.

Csókolta és harapdálta a melled, miközben fél kézzel a derekadat fogta és lassan kicsomagolt az egyenruhából. Ahogy szétbontotta a blúzod és keskeny csíkká sodorta a szoknyád, felfedte a sebeket a tested egészén.

Friss, vörös harapásokat hagyott rajtad, amiket később csókokkal és simogatással fedett el. A hasadnál járt, amikor a hajába kaptál, hogy irányítsd, a hirtelen, gyors tempóval nyögést kicsalva Osamuból.

Az öledbe hajolt, megcsókolta a combod, mielőtt máshol is hozzád ért volna. Már azelőtt tönkretett, hogy először lábaid közé nyúlt. A fehérneműd használhatatlan lett, mire Osamu kegyeskedett felemelni a csípőd, hogy megszabadítson tőle.

Sikítottál, pihegtél, és az egész hátát fedő kötések ellenére is véresre karmoltad Osamut, mire végzett veled. A tested egy merő zúzódás volt, a combtöved sajgott a szorításától és a feszítő érzéstől, de akármilyen hosszan tartott, egészen nem tudtál vele betelni. Osamu megmutatta, milyen a szeretet, és elég volt egyetlen, picike vágás hozzá.

Lehengeredett volna rólad, de még kapaszkodtál belé. Osamu átölelt, a mellkasára húzott, csapzott hajadat és a csupasz hátadat simogatta.

Csukott szemmel, éhesen bújtál hozzá, mélyet lélegeztél a kötszer és a bőre illatából. Osamu lassan feléd fordult, megcsókolta a homlokod. Szorosabban ölelt, és igyekezett nem törődni a szex után támadt, nyomasztó bűntudattal.

Tönkretettem őt, visszhangzott a fejében a szemrehányás. Hogy képzeltem, hogy lefekszem egy gyerekkel, és még... De elhallgatta magát egy gyakorlatiasabb gondolattal. Megmenthetem őt. Vigyázok rá, fogadkozott, ahogy újabb csókot nyomott a homlokodra. Nem akarom, hogy még egyszer úgy fájjon neki bármi. Nem akarok még egy sebet meglátni rajta mások miatt.

Osamu már régen szerelmes volt Sonokóba, és az érzés csak erősödött, amikor meglátott téged, beszélt veled, és végre ott tartott a karjában. Már nem csak a titkos szenvedélye, a kis csuklóvágó lány voltál, és a fiatalságod sem számított. Az övé voltál egy éjszakára, de Osamu már azt gondolta, ezután semmi sem szakíthat el tőle.

Szorosabban fogott, mint azelőtt bármikor, légzési nehézségeivel nem törődve húzott a mellkasára. Felkeltetted a figyelmét a vérrel, a szenvedéssel és a fájdalommal, de az érdeklődését a személyed, a valódi lényed ragadta meg, amihez nem volt szükség az álruhára.

Osamu volt az első ember, aki magadért akart, és miután megismert, végül nem Sonokóért szeretett beléd. Ő lett a legjobb dolog az életedben, akinek a karjaiba rohantál az iskolából, és hosszú idő óta először képes lettél őszintén mosolyogni.

Osamu kereste az alkalmat, hogy minél gyakrabban találkozhassatok. Ő dolgozott, te még iskolába jártál, de mindig szakított időt rá, hogy együtt legyetek néhány órára. Volt, hogy megvárt az iskolád előtt, te pedig a többiekkel nem törődve futottál hozzá és ugrottál a nyakába. Néha sétáltatok, néha hazavitt, és olykor ajándékokat vett neked. Osamu még mindig rád költötte minden pénzét, de már nem azért, hogy a műsoraidat lássa.

Amióta veled volt, Sonoko eltűnt az életedből. Egyetlen alkalommal vetted még fel a vörös parókát, de tíz percen belül a földön landolt, amikor Osamu szeretkezés közben letépte a fejedről. Ugyan ő kérte, de menet közben rájött, hogy mégsem Sonokót, hanem a barátnőjét akarja. Téged kívánt, hiába esett bele abba a másik nőbe, és amióta a barátnője lettél, Osamu egyre kevesebbet gondolt a régi Sonokóra.