//veszekedés, depresszió, öngyilkosság említve, önsértés említve//

– Úristen, Osamu, minek vagy még itt, ha ennyire meg akarsz halni?

Belefáradtál a vitákba. Nem bírtad tovább elviselni Osamu arcát, a szemében ülő közönyt, és azt az érthetetlen szomorúságot, ami nem csitult, akármit tettél vele. Akkor is ezt láttad viszont az arcán, de ritkaságként egy más érzelmet is felfedeztél rajta. Osamu pupillája kitágult, de hamar szabályos méretűvé zsugorodott, mintha az, amit mondtál, meg sem érintené.

Sóhajtott, ezt a hangot elnyomta a saját, hevesen verő szíved. A szoba két sarkából néztétek egymást, mint két véletlenül összetalálkozott vadállat. Ugrásra kész voltál, ő azonban leejtette a vállát, keze utat talált a szűk öltönynadrágja zsebébe.

– Igazad van – mondta, de már nem nézett rád. – Ugyan, minek vagyok még itt veled?

– Mert szeretsz?! – Ez volt az utolsó kitörésed. Osamu nem felelt, téged pedig elhagyott az erőd. Elfordultál, mert nem bírtad elviselni, hogy így lásd. Nem akartad beismerni, de mindennapos volt, és a veszekedés is egyre gyakoribbá vált.

– És te szeretsz?

Ez még a csendnél is rosszabb volt. Felkaptál egy mécsest az ablakpárkányról és a földhöz vágtad Osamu lába előtt. Meg se rezdült, amikor az üveg mécsestartó darabokra robbant, szilánkokkal spriccelve a lábszárát.

– Hogy ne szeretnélek? – Kiabálni akartál, de csak suttogásra futotta. A dühkitörés minden tartalékodat felemésztette.

Sosem hitted, hogy törni-zúzni fogsz, korábban kiegyensúlyozott voltál. Osamu lassan formálta át a személyiséged. Labilissá váltál mellette, mert elfáradtál az állandó gondoskodásban.

Osamu most sem felelt. Hátát fordítottál neki, hogy se az arcát, se a pusztításod nyomait ne lásd. Hallottad a lépteit, majd azt, hogy csukódott mögötte a lakásajtó, és megkönnyebbültél. Ki kellett szellőztetned a fejed, és képtelen voltál, ha Osamu ott van a közeledben.

Nem aggódtál érte, mert ha marad, te szöktél volna ki a városba. Ritkán fajultak idáig a veszekedések, általában a tetőpont előtt sírva fakadtál a fürdőszobában, vagy Osamu ölelésébe temetkezve az ágyon. Minden alkalom borzasztó volt, de olyan gyakran ismétlődött, hogy az életed részévé vált. Az mégsem fordult elő azelőtt, hogy hívni akartad őt, és nem vette fel a telefont.

Tudtad, mit dolgozik a barátod, mert éveket töltöttél mellette, mióta csatlakozott a Fegyveres Nyomozóirodához. Amikor jobb percei voltak, mindent, amit lehetett, elmesélt neked, és igyekezett téged biztonságba helyezni. Megértetted, hogy munka közben gyakran nem tudja felvenni a telefonját, de akkor szombat este volt, és Osamu a szabadnapját töltötte veled. Egy-két óráig még örültél a magánynak, de ahogy lecsillapodtál, hiányozni kezdett.

Már megbántad, hogy olyan ocsmány dolgokat mondtál neki. Osamu depressziós volt, az öngyilkossági szándékát pedig komolyan kellett venned. Mégis túl sokszor próbálta meg, és találtad őt felszíni sérülésekkel, sápadtan fekve, vagy hányni egy marék enyhe fájdalomcsillapító bevétele után. Osamu állandóan kísérletezett, de úgy tűnt, sosem akart meghalni igazán. Akármit mondtál vagy tettél, nem hagyta abba, és hiába esküdözött, hogy boldog veled, ennek az örömnek sokszor az árnyékát sem láttad rajta.

Már nem haragudtál, csak féltél. Fogalmad sem volt, hova mehetett, és miért nem hív téged vissza. Fel-alá járkáltál a lakásban, közben a legrosszabb forgatókönyvek játszódtak le a fejedben. Utáltad magad. Nem akartad őt megbántani és kigúnyolni, főleg nem felbiztatni egy valódi öngyilkosságra.

Remegett a szád, de még tartottad magad. A sírással semmit sem oldottál volna meg, és bízni akartál annyira Osamuban, hogy elhidd, nem hagyna tényleg magadra. Ám eszedbe jutott az a megbántottság és sosem múló szomorúság a pillantásában, és képtelen voltál többé megnyugodni. Újra tárcsáztad a számát, hiába. Ökölbe szorult a kezed, a körmöd megcsikordult a kijelző hűvös üvegén.

Nem mehettél el otthonról. A szíved mélyén még hittél benne, hogy hazamegy, és az Osamu melletti élet elég gyakorlatiassá tett: tudtad, hogy a céltalan rohangálással nem kerülsz közelebb hozzá. Mégsem voltál biztos benne, mit csinálj, mert csak egy esélyed maradt. Osamu, még a kapcsolatotok elején elmondott valamit. Megesketett, hogy titokban tartod, megfeledkezel róla, és csak akkor jut eszedbe, ha tényleg vészhelyzet van. Mindenbe beleegyeztél, de ez vészhelyzetnek számított. Megkerested a kontaktot a telefonodban és számoltad a kicsöngéseket.

Összeomlott a világd. Azt kívántad, bár soha ne kellene Chuuyához fordulnod.

Osamu azt mondta, hogyha tényleg baja esik, ne az Irodát, hanem a volt partnerét keresd meg. Keveset tudtál a múltjáról, Osamu ezt a témát mindig kikerülte, de Chuuyáról elmondott néhány alapvető dolgot. Nem voltak igazán jóban, Chuuya mégis hajlandó lett volna az életét is kockáztatni érte. Szinte sosem érintkeztek, mert az Iroda és az ő társasága sem álltak barátságban, Osamu ezért megtanított néhány kódot, ha mégis el kell érned őt. Nem akarta, hogy bajt hozz magadra, amiért belekeveredsz a viselt dolgaiba, ezért nem mondott semmit a Dokkmaffiáról.

Chuuya csak egy veszélyes törpe volt, de sejtelmed sem volt, mennyire. Mégis, lehetett akárki, akkor az egyetlen reményed volt, hogy visszakapd Osamut. Bármibe másztál bele a hívással, szükséged volt rá.

Nem szórakoztál a kódokkal. Nagy levegőket véve nyugtattad magad, de így is remegett a hangod, amikor kimondtad:

– Osamu eltűnt, Chuuya. Segíts épségben visszahozni.

Rövid csend fogadott, amit a vonal halk sercegése és légzés zaja tört meg. Minden hajszál égnek állt a tarkódon.

– Hallod?! – A hangod fülbántó tartományba csúszott. – Osamu eltűnt! Kérlek, segíts megtalálni!

– Ki vagy te? – Chuuya sosem hallott hangja nyugodtabb volt, mint amire számítottál. Egy pillanatra abbahagytad a járkálást és a szemközti falra néztél.

– A barátnője. Azt mondta, hogy... – Meg akartad magyarázni, miért kerested, pedig nem volt időtök rá. Chuuya hamarabb fogta fel ezt nálad, és közbevágott, végre érzelmeket mutatva:

– Kinyírom ezért, ha megtalálom – sziszegte, de aztán gyakorlatiasan folytatta. – Mikor ment el és mit mondott?

– Két-három órája, egy veszekedés után. Nem mondott semmit, de én... én nagyon csúnya dolgokat vágtam a fejéhez. – Szégyellted magad ezelőtt az idegen férfi előtt, de az aggodalmad Osamu iránt mindent felülírt. – Megkérdeztem, hogyha annyira meg akar halni, minek van még itt egyáltalán.

Chuuya jól hallhatóan szívta be a levegőt. Lehunytad a szemed, leroskadtál a bevetetlen ágyra. A tested gyenge volt, de a telefont egyre csak szorítottad, és ugyanúgy kapaszkodtál Chuuya minden szavába.

– Van egy tippem, hol lehet – mondta rövid szünet után. Súly gördült le a mellkasodról, de amíg nem láttad újra a saját szemeddel Osamut, nem tudtál egészen megnyugodni. – Elmegyek érte – mondta. Bármilyen haragos volt, Chuuya ezzel megérintett valamit benned, vészesen közel sodorva a síráshoz.

– Köszönöm. Sosem tudom neked meghálálni.

Chuuya felnyögött. Furcsa zajokat hallottál a telefonból, összekeveredett az utca morajával.

– Nem is kell. Ha bármit csinált magával... – Chuuya hirtelen elhallgatott, mert önkéntelenül felnyögtél. Remegett a térded az idegességtől. Chuuya, mint aki egészen megszelídült, másképp folytatta. – Nyugodj meg, visszaadom azt az idiótát neked. Megígérem. Majd jelentkezem.

Újra felcsuklottál, de a megindultságodat félbeszakította egy kis sípolás. Chuuya letette, ám egy kis reményt otthagyott neked a beszélgetés után.

Még egyszer megpróbáltad elérni Osamut, de már ki sem csörgött. Vagy kikapcsolta vagy eldobta a telefonját, ami újra vészterhes gondolatokkal árasztott el. Nem tudtad abbahagyni a járkálást, pedig alig vitt már a lábad. A kezedben volt a telefon, várva, hogy ő vagy Chuuya visszahívjon, közben percenként a csukott ajtó felé pillantottál, Osamut várva. Néha az utcára néző ablak előtt álltál, az ismerős, barna kabátját kerested a parkoló szélén elszórt lámpák fényében. Már egészen besötétedett, de nem tért vissza. Minden lámpát feloltottál, mert féltél az egyedülléttől.

Chuuya végül egy sms-t írt neked.

Jól van. Reggel hazaviszem hozzád. Aludj.

A földre csúsztál a fal tövében, átölelted a térded, és sírva fakadtál.

Hol van?

Chuuya nem felelt, helyette egy képet kaptál. Osamu egy idegen, csupasz lakásban feküdt a kanapén, a saját kabátjával letakarva. A feje alá dugott kézzel aludt, ahogy annyiszor láttad már, körülötte üres üvegek dőltek egymásnak a kanapé lábánál.

Megkönnyebbültél, hogy épségben és biztonságban látod, bár fogalmad sem volt róla, hol van. Tovább peregtek a könnyeid, így nem vetted észre, hogy Osamu karja csupasz, és friss vér száradt meg a csuklóján. 

//SPOILER, de ha valakit érdekel, hol vannak: @brownhairedboi A jég alatt című ficében említett lakásban, ahol Chuuya és Dazai laktak a maffiás éveik vége felé, Chuuya azért tudta, hol keresse, mert az Dazai depikuckója ebben a novellában//