MEI

Most komolyan, hogy lehet ilyen? Ahelyett, hogy rögtön elmondaná az ötletét, direkt húzza az időt! Mind a kettőnkét. Pedig én már mentem volna ebédelni, hogy közben Elaine segítsen leadni a felgyülemlett feszültséget. Igaz, kapóra jött, hogy a kapitány hívatott magához. Mégis... Na jó, ha ő így játszik, akkor én meg rájátszom.

-Hallgatom az ajánlatot – mondtam komoly arckifejezéssel.

-Nocsak, milyen bátor valaki – reagált vissza grimaszolva.

-Már nem azért, hogy tiszteletlen vagyok, de éhes igen. Szeretném gyorsan letudni ezt a beszélgetést, hogy mehessek ebédelni, mert már nincs sok hátra az ebédszünetből – mondtam türelmetlenkedve.

-Mit szólnál egy ajánlathoz? Mindent megtanítok neked a baseballról és segítek rájönni, melyik pozícióra lennél alkalmas.Mit szólsz hozzá? – vigyorgott.

Jól hallok? Tényleg azt mondta, amit gondolok? A nagy menő kapitány önként ajánlja magát nekem? Ezek szerint vannak álmok, meg fantáziálások, melyek valóra válnak. Mostantól arról fogok álmodozni, hogy szerelmet vall. Hátha egyszer teljesül!
Na, de várjunk! Az egyezségek, ajánlatok és fogadások általában rendelkeznek kedvező és kedvezőtlen feltételekkel. Azt elárulta, mit tenne, de azt a felét még nem említette, hogy mit akar tőlem cserébe. Lehet, hogy valami perverzséget! Na jó, nem szabad egyből erre gondolni, ki tudja, milyen gondolatok járják át a fejét. Plusz vannak dolgok, amikbe belemennék és vannak, amikbe nem. El nem tudom képzelni, mit akarhat pont ő pont tőlem. Meghallgatom és aztán döntöm el, mi legyen.

-Ez szép, de mi a csapda?

Ez valahogy így jött ki tőlem. Se szebben, se durvábban. Látszólag tetszett neki, hogy nem mentem bele rögtön buta csitri módjára a fele információ hiányában. Elmosolyodott és folytatta.

-Az a feltételem, hogy cserében az alattvalóm leszel, szépen fogalmazva, addig amíg meg nem tanulsz mindent a baseballról. Plusz ebbe beletartozik, hogy fogom nézni a futásodat, amikor csak szeretnéd.

Nem arról van szó, hogy nem tetszik az ajánlata. Inkább arról, hogy mi lesz, ha mások ezt az egyezséget megtudják. Emellett pedig bunkó parasztként ismerem jobban, mint édes hercegként, így félő, hogy meg is alázna, míg van rá lehetősége. Nem vagyok előítéletes, csak egyszerű megérzés.
Mintha olvasott volna gondolataimban, megkomolyodott, majd folytatta.

-Ez a dolog köztünk maradna.

-Tessék?

-Ha beleegyezel, akkor köztünk marad. Legalábbis az én részemről. Ha akarod, te elmondhatod, akinek akarod.

-Te tudsz olvasni mások gondolataiban? – kérdeztem elcsodálkozva.

-Miért?

-Mert épp arra gondoltam, mi lesz, ha mások megtudják – mondtam, majd egy különálló kérdés következett. – Figyelj, hány órád van ma?

-Még egy lesz most az ebédszünet után, s mára végeztem.

-Akkor találkozzunk a koli bejárata előtt rögtön az óránk után – szóltam, majd hozzátettem. – De ha nem leszel ott, tíz percet kapsz. Ha letelik és nem leszel sehol, akkor a válaszom „nem" lesz, még akkor is, ha amúgy igen lett volna. Érthető?

-Természetesen – mosolygott, majd kinyitotta az ajtót és köszönés nélkül bement az osztályába.

Nagyszerű! Beszéltem vele és teljesült egy vágyam is. Ezen kívül maradt még pár percem arra, hogy beharapjak valamit az utolsó órám előtt. Az edzésre sem akartam korgó gyomorral menni. Szedtem a lábam, amennyire csak bírtam, hogy még érkezzek enni. Beértem az ebédlőbe. Körülnéztem. Elaine a megszokott helyünkön ült. Intett nekem. Megkönnyebbültem, hogy még megvárt. A konyhásnénitől megkaptam az adagomat, majd gyors léptekkel jutottam el hozzá. Leültem. Kajálás közben kérdezte, hogy mi volt, hova húzott magával Gray, de nem akartam megmondani az igazat. Nem volt szép tőlem ez a hallgatás, de nem szerettem volna, ha bárki más meghallaná mit mondok, Elainen kívül. Nagyon siettem az evéssel. Még időben voltam, hihetetlen! Öt perc maradt még csengetésig. Amikor az üres tányéros tálcát vittem volna a helyére, sietségemben nem vettem észre az utamban lévő akadályt. Nem volt más, mint a műcica! Ezzel a lánnyal folyton az ebédlőben találkozom. Nem mintha máshol is szeretném látni őt. A kis rohadék vajon mit csinált, miután eljutott neki, hogy én voltam az, akivel a legutóbb szemétkedett? Nem kért bocsánatot, épp ellenkezőleg. Elégedetten vigyorgott, majd az utolsó pillanatban kirakta elém a lábát. Nem láttam, de ő állt pont úgy, hogy meg tudjak benne botlani. Reflexszerűen becsuktam szemem. Visítást nem adtam ki, mert nem akartam, hogy még jobban szórakozzon. Valaki azonban a segítségemre sietett, mert a hideg padló helyett enyhe melegséget érzékeltem. Ráadásul egy erős kéz át is karolt. Plusz a tálcát sem éreztem már a kezemben. Szép lassan, na meg óvatosan kinyitottam a szemem. Egy ismerős arcot láttam magam előtt pár centire. A baseball pályán láttam már őt, mikor futott. Legalábbis, azt hiszem. Ennyire közelről még nem találkoztam vele.

-Jól vagy? – kérdezte kedvesen.

Szürkéskék szemét közben le sem vette rólam.

-Köszönöm a mentést! – mondtam halkan.

-Szívesen!

Fel sem tűnt eddig, de miközben jobb kezével a tőlem elvett tálcát tartotta, engem bal kezével fogott. A derekamnál. Ettől kissé zavarba jöttem, de az is feltűnt, hogy én hülye meg teljesen átkaroltam. Ó, Mei, te marha! Úgy öleltem, mint egy nagy plüsst, holott még a nevét sem tudtam, meg úgy össz-vissz, semmit vele kapcsolatosan. Na jó, a kapitányról is csak a posztját tudtam, meg hogy melyik osztályba jár, hol ül, de személyes infókat egyáltalán nem. Nem is zavart, valahogy érdekes ez a titokzatosság köztünk. Legalábbis, nekem tetszik. Őt sem zavarja, gondolom, különben már megkérdezte volna minimum a nevemet. Visszatérve az ebédlőben történtekhez. Nem csoda, hogy ő is átkarolt, ha már én fogtam magam és biztosan átöleltem. Ezért elfelejtem neki ezt a kis semmiséget.
Elengedtük egymást, majd kiegyenesedtünk. A műcica pedig nem bírta tovább szó nélkül.

-Mike! Most elrontottad a kedvemet! Hm! – fordult sarkon és eltipegett.

-Nem kéne, tudod, utána futnod vagy valami? – kérdeztem a srácot.

-Majd csak megbékél! De ha már így egymásba botlottunk, kihasználom az alkalmat és bemutatkozom! Mike Mitchell vagyok, másodéves fogó. És te?

-Mei Archer vagyok, elsőéves, egyelőre próbaidős tag – mosolyogtam.

-Örülök! Szóval az edzésen megint találkozunk?

-Igen, azt hiszem.

-Rendben. Utána lenne kedved eljönni velem egy baráti randira? – kérdezte pimasz mosollyal.

Nocsak, ő lenne a szó szerinti szőke hercegem? Ki tudja, bár egyáltalán nem vált ki belőlem olyan érzéseket, meg gondolatokat, mint a kapitány. Egy esélyt viszont megérdemel és kap is!

-Megbeszélhetjük az edzés után? Most sietnünk kéne, hogy ne késsünk az óránkról – mutattam az órájára.

-Igen, igazad van, jobb lenne akkor, de szavadon foglak! – kacsintott, majd ment is ki az ebédlőből.

Kuncogtam egy kicsit. Mielőtt kilépett volna, eszébe jutott, hogy a tálcám nála van, ezért először még elvitte a helyére helyettem. Hát nem aranyos? Tapló kapitány tanulhatna tőle egy kevés illemet.
Miután eltűnt a látómezőből, Elaine hozzám lépett.

-Nahát! – kezdte. – Csak nem a másodéves Mike Mitchell volt az?!

-De, pontosan ő. Miért, olyan nagy szám vagy mi? – kérdeztem kíváncsian.

-Az osztályba menet elmondom! – indult meg.

Kicsit sietnünk kellett, mert egy percen belül kezdődött az óránk. Közben mesélt pár dolgot a szőke Mikeról. Megtudtam, hogy nagyon esélyes a kapitányi címre. Mármint, ha a Kapitány már leérettségizik. Addig nem lesz az. Ezen kívül jó kapcsolatot ápol a cicababával, akit Nicolenak hívnak és a pom-pom lányok vezére. Nagyszerű, szóval a meccseken is ott lesz. Hihetetlen. Visszatérve Mikera, nem az a nőcsábász, mióta a Diamondba jár. Két lánnyal járt, bár ismeretlen oknál fogva mind a kettővel ő szakított. Nagyon érdekes. Óvatosan tettem fel a következő kérdésemet.

-Gondolod, hogy tetszem neki?

-Nem tudom, nem ismerem őt. Majd meglátod, de szurkolok, hogy összejöjjön! – mosolygott rám.

-Köszi! – mosolyogtam vissza.

Az utolsó óra baromira gyorsan ért véget. Talán csak azért, mert azon tanakodtam, hogy mit válaszoljak a kapitánynak az óra után és mit mondjak Mikenak az edzés végén. Habár az a taplócskától is függ. Lehet, hogy már az edzéstől a rabszolgája leszek. Amúgy nem bánnám, de így? Az is lehet, hogy megtilt majd nekem pár dolgot. Például, hogy az edzés után baráti randira menjek a közös sporttársunkkal. Na mindegy, lesz, ami lesz!
Fél kettőkor a koli előtt álltam. Maradt még öt perce megérkezni. Fogalmam sem volt, hogy mire gondoljak. Ha nem érkezik meg, akkor automatikusan „nem" lesz a válasz, de másrészt ez olyan, mintha megfutamodnánk. Nem csak én. Nem csak ő. Mind a ketten. Szerettem volna látni, mit reagál, mikor meghallja a válaszomat.
Egy perc maradt. Nem volt sehol. Elkezdtem visszaszámolni hatvantól. Titkon még reménykedtem. Szerettem volna látni. Örültem volna, ha megérkezik. Még időben. Látni akartam, mit reagál a válaszomat hallva. Sajnos túlzottan elbíztam magam. Ha egy olyan ajánlat miatt sem képes időben érkezni, melyet ő tett fel nekem, akkor nem érdemli meg, hogy rá pazaroljam az időmet. Amikor elértem nyolchoz, sóhajtottam egy nagyot. Picit lassabban számoltam. Megfordultam, s már az ajtóval szemben álltam.

-Szóval úgy akarod megkapni a „nem"-et, hogy talán „igen" lett volna, Kapitány?

Kezemet ráraktam a kilincsre. Kinyitottam az ajtót. Már csak két másodperc maradt. Már nem fog megérkezni. Beletörődtem. Mégis... Annyira lehangoltnak éreztem magam, mintha a randinkra nem jött volna el. Pedig ez a beszélgetés nagyon távol áll a randevútól. Hát, így jártam. És egy...

-Addig nem mehetsz be az épületbe, míg nem hallom a válaszodat! – hallatszott a hátam mögül.

És nulla.

RAYLEIGH

Szándékosan húztam az időt. Részben, hogy az ő érdeklődését felcsigázzam. Másrészt, hogy nyerjek magamnak pár másodpercet. Most komolyan, ki lenne képes egy ilyen fontos dologról rezzenéstelen arccal beszélni, ha közben ilyen fürkésző tekintettel figyelik? Szerintem senki.
Ő cseppet sem riadt meg, bátran nézett engem.

-Hallgatom az ajánlatot.

Ejha, micsoda bátorság! Nem bírtam tovább a fapofát, így grimaszoltam. Nagyon elfelejtette, hogy kivel is beszél. Én vagyok a gorombaság példaképe! Ha így folytatja tovább, biztos, hogy büntetést fog kapni tőlem! Nem azért, jó dolog, hogy nem fél, de a nagyképű lányokat nem bírom. Elég egy szőke Nicole a fejemre, nem kell még egy barna is!
Vigyorogva elmondtam neki az ajánlatomat. Láthatóan meglepte, mert pár másodpercre elkerekedtek a szemei. Majdnem ki is estek. Szegények. Azt hittem, rögtön rávág egy „igen"-t vagy egy „nem"-et, de tévedtem. Okosabb ő ennél. Eddig is éreztem, hogy nem hétköznapi csaj, de ezúttal már biztos voltam benne. Összeráncolt homlokkal és felvont szemöldökkel nézett engem. Kezdtem azt érezni, hogy rossz ötlet volt így letámadni és bevágni neki a hülye ajánlat dolgot. Bizonyára el fog küldeni a jó büdös francba. Nevetve. Aztán meg elmegy. Én a helyében legalábbis biztos, hogy ezt tenném, ha egy olyan srác támadna le, akit nem ismerek, csak pár szót váltottunk mostanáig. A válasza olyan volt, mintha tudná, mi jár a fejemben, de nem érdekelné.

-Ez szép, de mi a csapda?

Egek ura! Tilos megkedvelnem ezt a titokzatos lányt, mert a végén még bele fogok zúgni pillanatok alatt. Flegmán és gorombán kell bánnom vele a továbbiakban is. Meg kell akadályoznom, hogy ő is belém essen, mert Nicolelal ellentétben neki nehezen tudnék ellenállni. Ráadásul, ha utál és csak minimális szinten beszélünk, s csak edzéskor találkozunk, akkor el tudom kerülni, hogy kötődés alakuljon ki köztünk.
Ácsi! Dehát én az előbb tettem neki egy ajánlatot, aminek pont az a lényege, hogy az edzéseken kívül is talákozzunk! Ó, anyám! Ray, te marha! Most hogy másszak ki ebből? Na jó, folytatom, mutatom, hogy nyugodt és magabiztos vagyok, pedig magamban próbálom kitalálni, hogyan késleltessem a válaszát.

-Az a feltételem, hogy cserében az alattvalóm leszel, szépen fogalmazva, addig amíg meg nem tanulsz mindent a baseballról. Plusz ebbe beletartozik, hogy fogom nézni a futásodat, amikor csak szeretnéd.

Látszólag valami nem tetszett neki ebben az ajánlatban. Talán így könnyebben fog „nem"-et mondani. Viszont az egóm megsértődne, ha visszautasítana. Fene! Miért nem tudom ennyiben hagyni?
Megpróbáltam megfejteni, mi baja lehet az ajánlatommal. Azon kívül, hogy feltettem neki, meg pont én. Biztos elfogadná azonnal, ha más ajánlaná ezt neki. Mondjuk a fiúja, akinek a nevét még mindig nem tudom. Bár a Vadmacska nevét hamarabb akarom megtudni, mint a srácét. Jól átgondoltam, mi miatt lehet baja. Aztán eszembe jutott. Biztos attól fél, hogy a csapat tagjai megtudják ezt a dolgot és így le fogják nézni. Meg a lányok majd haragudni fognak rá, hogy ilyen úton próbál a közelembe kerülni. Hamarabb fordítva. Én akarom őt minél közelebb tartani magamhoz. Mármint a megbolondult énem. Hogy melyik felem az, Rayleigh vagy Ray, az egy igen érdekes kérdés.
Na jó, megkímélem szegény macskalány életét. Engem úgyse érdekel nagyon, hogy ki tudja, meg ki nem.

-Ez a dolog köztünk maradna.

-Tessék?

Azt hiszem, eltaláltam. Megkönnyebbülés és meglepettség tükröződött az arcán.

- Ha beleegyezel, akkor köztünk marad. Legalábbis az én részemről. Ha akarod, te elmondhatod, akinek akarod.

-Te tudsz olvasni mások gondolataiban? – kérdezte csodálkozva.

Tudtam, mire gondol és miért kérdezi, de azért játszottam egy kicsit az eszem.

-Miért?

Egy kicsit zavarban volt, de hála az égnek úgy tűnt, hogy még nem akar rögtön választ adni az ajánlatra. Legnagyobb örömömre felajánlotta, hogy találkozzunk a kollégium előtt utolsó óra után. Így lett egy kis időm átgondolni, hogy komolyan akarom-e ezt a dolgot. Még jobb, lett esélyem visszatántorodni, ha úgy döntök, hogy nem jó dolog ez az egyezség. Tehát van 45 percem eldönteni, hogy mit is akarok inkább.

-Természetesen – válaszoltam neki, majd kinyitottam az ajtót.

Szerencsére senki nem állt az ajtóban, így nem hallgatóztak. Bezártam magam mögött. Időt akartam magamnak, hogy jól átgondoljam, mit is akarok. Sajna nem volt sok időm magamra – megint –, mert miután leültem, Gray vigyorogva lépett mellém.

-Na, miről beszéltél a cicamicával?

-Hé, hé! Gray, Ray a legutóbbi nyakassal azt akarta tudtodra adni, hogy hagyd az ilyen megnevezésedet! – mondta fáradt tekintettel Roland.

Rajtuk kívül senki más nem mert faggatózni, hogy mi volt. Valójában még ha kérdeznének sem válaszolnék. Semmi közük hozzá, hogy mit beszélek a kis Vadmacskával. Nem válaszoltam szóval, csak egy sóhajjal, majd kinéztem az ablakon.

-Mi ütött beléd, hékás? – lökött meg kicsit Gray.

-Hagyd már! Ezek a lányok rendesen lefárasztották – vigyorgott Roland.

-Hahaha! Nem vagy vicces – mondtam unottan feléjük fordulva.

-Most komolyan, mi bajod? – kérdezte Gray megkomolyodva.

-Most kivételesen Gray kíváncsiskodása mellett állok – mondta Roland.

Nagyszerű, két Gray! Már csak ez hiányzott nekem!

-Már csak két Gray hiányzott, mi? – kérdezte Roland durcásan.

Hangosan gondolkoztam volna? Á, az nem lehetséges!

-Fárasztó dolog kapitánynak lenni, legyen elég ennyi – legyintettem.

Nem akartam még a tudtukra adni, hogy talán több időt fogok tölteni a sportos leánykánkkal. Talán. Először még jobban át kell gondolnom. Hatalmas mázlimra bejött a kémia tanár és elkezdődött az óra. Másoltam mindent a tábláról, figyeltem a magyarázatokra, de ha kérdeztek volna valamit, arra nem tudtam volna válaszolni. Azon vajúdtam, hogy mihez kezdjek. Nem akartam megkedvelni. Márpedig ha jobban megismerném, félő, hogy elkezdenék érezni iránta. Ezt pedig nem akarnám semmiképp. Viszont én hozakodtam elő az ajánlattal, hogy segítek neki. Nem mondhatom vissza. Másrészt lehet, hogy vissza fogja utasítani. Na, de mi van akkor, ha belemegy? Akkor addig, amíg nem tanul meg mindent, amit kell, több időt fogok vele tölteni. Amíg nem gondoltam bele a helyzetbe, addig nem okozott problémát, hogy lássam. Azonban mióta ismerem, nagyon oda kell figyelnem, hogy gorombáskodjak, nehogy rendes, hercegi fiúnak lásson és belém essen. Vá! Felfő az agyam a túl sok gondolkodástól. Mindegy, az lesz a legjobb, ha inkább nem megyek. Így az alkuból nem lesz semmi. Ha nemet mond, akkor időt spórolok neki is meg magamnak is. Abba nem mertem és nem is akartam belegondolni, hogy mi lenne, ha „igen"-t mondana. Annyira elmerültem a saját kis eszmevilágomban, hogy Gray ráncigálására éledtem fel.

-Végre magadhoz tértél! – tapsolt Gray.

-Min gondolkodtál?

-Semmin. Menjünk! – pakoltam össze és felkaptam a táskámat.

-Ebbe meg mi ütött? – súgtak össze a hátam mögött.

-Semmi! Mehetünk?

Szemforgatva indultak utánam. Az iskola bejárata előtt megálltam, s felnéztem az égre. Gyülekeztek a felhők. Pár óra múlva talán esni fog. Mi a fene van, az ég a lelkiállapotomat tükrözi? Az is ilyen borús.
Megnéztem a telefonomat. Ha jól figyeltem és számoltam, még öt perc maradt a plusz tízből. Ha letelik, az egyezség probléma nélkül semmissé válik. De, vajon helyes döntést hoztam?

-Nem megyünk a koliba? – kérdezte Roland.

-De.

-Császtok! Az edzésen találkozunk! – köszönt el Gray, majd hazakocogott.

Roland társaságában szép lassan közeledtem a kollégium bejáratához. Már csak két perc maradt. Biztos, hogy jól dönöttem? Meg sem hallgatom, mit mond és a válaszát sem tudom meg.

-Áruld már el, hogy mi ez a nagy titkolózás! – állt meg előttem Roland.

-Megígértem neki, hogy még nektek sem mondok semmit – néztem félre.

Nos, nem pont ígéret volt, de azt mondtam a kis Vadmacskának, hogy köztünk marad az egyezség. Mármint, hogy én senkinek nem beszélek róla. Ha tőle fogják megtudni, az más dolog.
Roland elkerekedett szemekkel nézett rám. Ekkor ébredtem rá, mit is mondtam. Eddig ilyen még nem volt. Egy lány miatt képes vagyok titkolózni a két legjobb barátom előtt. Mi a franc van velem?

-Te most komolyan beszélsz? És? Történt valami más is?

-Megegyeztünk, hogy a koli előtt találkozunk, de ha tíz percnél többet kések, akkor leszarja, hogy mi van velem. Na jó, nem szó szerint így mondta, de ezt.

-Akkor meg mire vársz, haver? Amióta itt van, érdekesebben telnek a napjaink, főleg a tieid, ráadásul mókás figyelni téged, miközben váltogatod a goromba és a rendes éned miatta! – nevetett, majd megkomolyodott. – Nem fogod megbánni, ha nem mész?

Megnéztem a telefonomon az időt. Egy percem maradt. Nem sok, de talán még időben megérkezek!

-Heh! Kösz, hogy észhez térítettél, Roland!

Nekiiramodtam és futottam, ahogy bírtam. Azon imádkoztam, hogy legyen még a koli előtt. Amikor már csak pár méterre voltam, megálltam. Lihegtem, de tovább kellett mennem, mert ott volt. Ott állt. Már háttal volt nekem, így nem vett észre, de még volt esélyem beszélni vele. Közelebb mentem. Már csak pár lépés választott el tőle, de ismét elkapott a kételkedés. Jól tettem, hogy rohantam? Egy ilyen semmiség miatt? Nincs szükségem csicskára, ő meg mástól is tanulhat a baseballról. Nincs szükség erre az egyezségre. Megálltam mögötte. Már épp le akarta nyomni a kilincset, én meg meg akartam fordulni és elsétálni, amikor meghallottam a hangját. Halkan beszélt, de olyan tisztán, hogy nem voltam képes megfordulni és lelépni.

-Szóval úgy akarod megkapni a „nem"-et, hogy talán „igen" lett volna, Kapitány?

Ezután a mondat után ha elsétálnék, a világ legnagyobb mocsadékának érezném magam. Vagyis nem csak úgy érezném magam, hanem az is lennék. Egy cseppnyi kétely sem maradt bennem. Ellenkezőleg, felháborodtam és megnőtt az önbizalmam is.

-Addig nem mehetsz be az épületbe, míg nem hallom a válaszodat!

Ekkor érhette el a visszaszámlálás a nullát. A kérdésaz, hogy vajon még számára is időben voltam?