*Wonho szemszög*

Mikor megláttam Changkyun kétségbeesett tekintetét, és realizáltam magamban, hogy utánamjött a reptérre, szívem szerint visszarohantam volna, és addig csókoltam volna, amíg levegőhiányban el nem válunk. Magamhoz akartam ölelni, a fülébe súgni, hogy itt vagyok, semmi baj, de nem tehettem meg.

Visszafordítottam fejem a hölgy felé, és megköszönve elindultam húgommal a gépem felé. Nem akartam sírni, de a szemem mégis könnyesedett, ahogy belegondoltam, hogy itt kell hagynom őt.

Ha visszafordultam volna, sosem tudtam volna elengedni. De meg kell tennem, mert haza kell utaznom, hiszen anyám és apám maximalista életének köszönhetően egy elit egyetemre kell járnom, a szülőhazámban. 

Sosem kívántam eddig, de most azt kívántam bárcsak Koreában születtem volna. Most nem kellett volna hazautaznom a szüleim kérésére.

Felszálltunk a gépre, én pedig kinézve az ablakot végigkövettem felszállásunk útját. Az utolsó koreai talajt is elhagyta a gép kereke, ezzel végleg magam után hagyva Changkyunt. 

-Jól vagy? -simította meg kezemet Dahyun, én pedig felé fordítva fejemet kicsi mosolyra húztam ajkaim.

-Persze. Minden rendben. 

-Aludj egyet, addig se gondolkozol rajta. -tanácsolta húgom, de én csak megráztam a fejem egy keserű mosoly kíséretében.

-Az se lenne jobb, hogyha vele álmodnék. Csak még jobban fájna. -fordítottam vissza fejem az ablak felé, és hagytam, hogy könnyeim kiszökjenek szempilláim fogságából.

Az Amerikába vezető utat végigsírtam, majd mikor valaki hozzámszólt, gyorsan letöröltem árulkodó cseppjeim, és mosolyt varázsoltam ajkaimra.

(...)

-Dahyun! Hoseok! -rohant anya hozzánk, ahogy a taxi kirakott hatalmas házunk előtt. Igazi kertvárosi, kétemeletes ház volt a mienk. 

-Szia anyu. -kiáltotta boldogan Dahyun, és megölelte anyánkat. 

Eközben apám jött ki a házból, és ő is odajött köszönteni minket. 

-Hoseok, mi a baj, miért nem mosolyogsz? -kérdezte anyám, engem meg nevem hallatán kirázott a hideg.

-Anya, ne hívj Hoseoknak, nem szeretem. A nevem Wonho. -kaptam fel bőröndömet, és beindultam vele.

-Miért használod még mindig azt a hülye felvett neved? -kérdezte mögüllem, mire megtorpantam, és idegesen hátrafordultam.

-Nem hülye név, oké? Ez a nevem, és ezt használom. Pont. -válaszoltam ingerülten, hiszem belegondoltam, hogy Changkyun mindig Wonhonak hívott.

Az ő ajkai közül gyönyörűnek hatott ez a nevem, és nem szeretem hallani a Hoseokot, hiszen azt olyan csalódottan mondta ki.

-Hogy beszélsz az anyáddal? -ért mellém apám, mire sóhajtva újra elindultam.

-Szépen. 

Csalódott voltam. Mikor beléptem az ismerős házba, fájdalmas érzés kapott el. Mikor kicsiként itt laktam, olyan boldog és gondtalan voltam, de most...most sokkal szívesebben lennék abban a kicsi albérletben, de legalább közel lehetnék Changkyunhoz. 

Szerettem a szüleimet, de most őket éreztem hibásnak. Rám erőltetik azt a jövőt, amit én nem szeretnék magamnak. Azt akarják hogy ide járjak egyetemre, és hogy újra velük lakjak. De mi lesz az én terveimmel? Hogy a kávézóban dolgozunk tovább Changkyunnal, és egy közös albérletet veszünk? 

Minden olyan jónak tűnt, minden olyan szép volt. De apámnak fel kellett hívnia, hogy menjek haza. Nekik céljuk van velem, a családi vállalat öröklése. De az nem számít, amit a fiuk akar.

Lassan felbaktattam az emeletre, és bementem abba a szobába, ahol évekig laktam. Ugyanúgy nézett ki, ahogyan anno itt hagytam. 

-El se kellett volna jönnöm innen, akkor most nem fájna Changkyun elvesztése. -suttogtam a halványkék falakat bámulva, majd lerogytam az ágyra.

Arcom kezeimbe temettem, és gondolatban újra és újra megöltem magamat. Annyi mindent csinálhattam volna másképp, hogy ne ismerjem meg Changkyunt. Igaz, hogy akkor nem ismertem volna a szerelem csodálatos érzését, de nem is fájna annak a szerelemnek az elvesztése.

-Fiam.. -hallottam meg anyám halk hangját, én meg fölnéztem tenyereimből. -Miért lettél ilyen rideg? Mi történt veled abban az egy évben, míg elmentél itthonról? 

-Semmi. Boldog voltam Koreába, de ti visszarángattatok ide. -morogtam, mire anyám mellém ült az ágyon.

-A szüleiddel nem vagy boldog? Mi neveltünk, mi etettünk téged. Szerettünk, és most is szeretünk. Vagy félsz a vállalat irányításától? Hidd el, apád mindenben a legjobbat fogja neked tanítani. -próbált kedves lenni, de én átláttam rajta.

Igen, szerettem a szüleimet. Szerettem őket, mert mindig meg tudtam bocsájtani nekik. De már kiskorom óta úgy irányították az életem, ahogy nekik tetszett, és ezeket olyan álcákkal tették, mintha az én érdekemet nézték volna.

Most sem volt másképp. Csak az volt a fontos, hogy a vállalat ne menjen csődbe, hiszen hogyha az nincs, gazdagok se lennének a szüleim. Persze abból a pénzből én sosem láttam egy vasat sem.

-Anya, nem érdekel a vállalat, nem érdekel semmi, csak hagyjatok békén. -álltam fel, és idegesen a hajamba túrtam. -Mindent elrontottatok, érted? Mindent! -hangom egyre hangosabb lett, szinte már kiabáltam. -Az életem kezdett egyenesbe jönni, de nektek fontosabb az a szájbacseszett vállalat, mint a fiatok boldogsága! 

Nem kaptam megértést az anyám részéről, de igazából nem is vártam. Csak felállt az ágyról, és elém lépve jókora pofont adott.

-Ha mi nem lennénk, a tetves kis életed se lenne ilyen egyszerű. Becsülnöd kéne minket. És mit kapunk? A kis taknyos kölykünk folytonos károgásait. -sziszegte fogai között, nekem pedig a csípős érzésre keze után, megannyi emlékkép ugrott fel.

Ha nem tettem amit mondtak, régen sem kíméltek. Mindig adtuk a tökéletes család látszatát, miközben senki sem tudta a valóságot. Nem tudom, ezek után miért szerettem őket. Talán bele voltam kényszerítve abba a helyzetbe, hogy a külvilág felé azt mutassam, minden rendben van. Vagy csak könnyen szemet tudtam hunyni a sérelmek felett, a verések után kapott nyálas, kedvesnek álcázott szavakkal.

Talán túl naív voltam, de egy valami megmaradt bennem: sosem mertem nekik ellent mondani. És ez most sem volt másképp. 

Anyám most mérgesen baktatott ki a szobából, és csak remélni mertem, hogy erről az incidensről nem szól apámnak. 

Már nem félek tőle, hiszen sokkal erősebb lettem mind lelkileg, mind fizikailag, de valahogy azután, hogy Changkyunt el kellett hagynom, a lelki stabilitásom elveszett.

Changkyunnal együtt én is elvesztem, és csak sodródok azzal az árral, amit a családom irányít.

Sziasztok csibéim!🐥❤

Már délután kész volt a rész, de nem voltam benne biztos, hogy kirakjam-e, hiszen így egymás után 3 nap rész van😂 de most olyan írós hangulatban vagyok, és már a következő részhez is neki van kezdve.

Remélem nem bánjátok ezt a Wonho szemszöget, én is terveztem, plusz páran mondtátok is hogy legyen, ezért hát lett😄

Ma ki akartam rakni egy díjat a másik könyvembe de most nem vagyok gépközelben, ezért holnap megpróbálom kirakni (amúgy már meg van írva, csak a jelölés nem megy telefonról)

Ja és ... Mit gondoltok Wonho új hajáról?

Nekem vegyes érzelmeim vannak😂 siratom a lilát, ez elég merész, végülis elmehetne piros lámpának XD de pár képen visszafogottabbnak tűnik szóval ki tudja. Azért írjátok le nektek hogy tetszik😊❤

Na de nem is húzom tovább a szót, bocsi hogy végül ezt is későn raktam ki😅😅

De azért remélem tetszett, ha igen, hagyjatok nyomokat🌟💬

Legyen csodás napotok/estétek drágáim! Puszi: Niki~