Döbbenten bámult engem Wonho...vagyis Hoseok, míg a fönök tekintete kettőnk között cikázott.

-Figyelj, beszéljünk kint. -indult ki, és elkapta csuklómat, amit legszívesebben kirántottam volna kezei közül, de mégis mentem utána. 

A hátsó kijárathoz mentünk, ahova a dolgozók szoktak kimenni levegőzni, de most nem volt ott senki. 

-Miért hívott a főnök Shin Hoseoknak? És mi az, hogy visszamész Amerikába? -kérdeztem könnyes szemekkel, de belül majdnem felrobbantam.

-Az igazi nevem Shin Hoseok..a Wonhot a kávézóban használtam. -mondta úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

-És ezt eddig miért nem mondtad? Hagytad, hogy Wonhonak hívjalak... 

-Sokan hívnak Wonhonak, így már megszoktam. Ráadásul jobban szeretem, mint a Hoseokot. -mondta mosolyogva, és akármennyire is akartam, nem tudtam haragudni rá. Végülis ez csak egy név, nem dől össze tőle a világ. 

-Nem is illik rád a Hoseok.. -motyogtam szemeibe nézve, mire elnevette magát, és magához ölelt.

-Ugye? Neked csak Shin Wonho leszek. -simogatta a hátam, majd pár másodperc után eltolt magától, és komoly tekintettel nézett szemeimbe. -De egy valami tényleg komoly volt. Ma utazom vissza Amerikába. -mondta, és ez a négy szó azonnal beleitta magát a fülembe, ami továbbküldte a szívemnek, azt a parancsot adva neki, hogy hulljon ezernyi apró darabra.

-Hogy...mi? -néztem rá, teljesen lesokkolva. -Akkor te tényleg..tényleg Amerikában élsz? -suttogtam, és szemeim újra megteltek könyekkel.

-Igen.. Muszáj hazamennem. Tudod, ott vannak a szüleim, azért nem hoztam őket szóba. Nem akartam hogy idő előtt megtudd.. Ma este indulok. -lassan az ő szemei is csillogni kezdtek, én pedig nem tudtam beszélni, csak hang nélkül tátogtam.

-De..miért..miért nem mondtad ezt el? -ordítani akartam, dühöngeni, hozzávágni dolgokat, de egyszerűen nem ment. Realizáltam magamban, hogy Wonho elmegy, itthagy, és ez a pár hét volt minden, amit valaha tölthettem vele.

Csak suttogni tudtam, féltem, hogyha normálisan beszélek, elkezdek zokogni. Itt akar hagyni, még csak most ismertük meg egymást, de itt akar hagyni..

-Nem akartam, hogy fájdalmas legyen a búcsú. Ha csak itt hagytalak volna, elfelejtettél volna, és találtál volna valakit, aki szeret, és vigyáz rád.

-Wonho, én nem tudlak csak így elfelejteni. -könnyeim elindultak, lassan folytak végig arcomon. 

-Sajnálom. -ezt az egyetlen szót suttogta, majd lassan ráhajolt ajkaimra, hogy megcsókoljon. 

Könnyeim az ő arcát is eláztatták, de nyaka köré fonva karjaim úgy csókoltam őt, mintha ez megmenthetne minket. Az utolsó mentsváram volt forró ajkainak érintése, és az emlékek amik  újra és újra előjöttek fejemben.

-Veled megyek. -mondtam ki azonnal, ahogy elengedte ajkaimat.

-Neked maradnod kell, és tanulnod. Nem jöhetsz csak úgy el, és hagyhatod itt a barátaid és családod. -simította meg arcom, én pedig úgy bújtam érintésébe, mint egy kiscica.

-De..de én..

-Sajnálom Changkyun. -suttogta, és egy utolsó puszit nyomott arcomra, majd elengedve ott hagyott engem.

Én meg csak térdre rogytam zokogva, és nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy akit előbb öleltem, holnap már Amerikában lesz. 

(...)

Nem érdekeltek anyám kérdései, amiket egymás után tett fel nekem, hogy miért sírok, és mi történt. Nem érdekelt, csak az volt a fejemben, hogy megállítsam Wonhot, mielőtt el akarna indulni. 

Felkaptam egy pulcsit a hideg este miatt, és egy szó nélkül rohantam el otthonról. Anya kiáltott utánam, de nem érdekelt, csak rohantam. Miután Wonhonál aludtam, tudtam merre kell menni, hogy a lakásukhoz érjek. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy nem mehet el, nem hagyhat itt.

Mikor befordultam az utcába, már a ház előtt szállt be egy taxiba Dahyunnal. 

Mint aki vérszemet kapott, úgy rohantam oda, de nem voltam elég gyors, és elindultak. Szemeimből a könny patakokban folyt, és ijedten kapkodtam ide-oda a fejem, szabad taxi után kutatva. Isteni szerencse volt, hogy abban a pillanatban jött egy szabad taxi, én pedig azonnal bepattantam.

-Kérem, kövesse azt a másik taxit. -mutattam Wonhoék kocsija után, a sofőr pedig padlógázt nyomva indult a másik autó után.

A szívem versenyt futott saját magával, és úgy dobogott, hogy úgy éreztem ha nem lenne bordaketrecbe zárva, azonnal kiugrana a helyéről.

Ideges voltam, fájt, hogy itt akar hagyni, és sírtam. Minden érzelem egyszerre tört rám, és csak az a cél lebegett a szemem előtt, hogy ne hagyjon itt.

A taxi az Incheon reptéren állt meg, én pedig megköszönve kipattantam az autóból, és szememmel Wonhoékat kerestem. Bementem a zárt épületbe, és a rengeteg ember közül lehetetlennek bizonyult megtalálni őt. Próbáltam Dahyunt is keresni, de az sem járt sikerrel.

Felnéztem az induló gépek listájára, és azonnal megtaláltam a Seoul-New York járatot, ami a négyes kaput mutatta. Körbe néztem, és megtalálva a négyes beszállót, azonnal oda kezdtem futni. 

A sok ember között cikázva rohantam a kapuhoz, és amikor látótávolságba került, megláttam ahogy Wonho és Dahyun adják az útlevelüket a fogadó hölgynek.

-WONHO! -kiáltottam, ő pedig hátra nézve meglátott, és szemembe nézett. Azt hittem visszafordul, azt hittem megölel, hogy megcsókol, hogy magához szorít..de csak visszafordította a fejét, és Dahyunnal az oldalán elindult a hosszú folyosón, ami a gépéhez vezet.

És én végig néztem, ahogy szépen lassan eltűnik.

Sziasztok csibéim!🐥❤

Nincs átolvasva, szóval ha hiba van benne bocsánat😔❤

Nem tudom mit írhatnék még ide, szóval a szokásos monológ következik;

Remélem tetszett a rész, ha igen, hagyjatok nyomokat🌟💬

Legyen csodás napotok/estétek drágáim! Puszi: Niki~