Mikor kinyitottam a szemem, még mindig a hideg és kemény betonon feküdtem, a fejem sajgott, és ahol feküdtem apró vérfolt volt. Végignéztem magam, hogy vajon hol vérezhetek, majd mikor kezem orromon állapodott meg, észre vettem hogy az a vér forrása. 

Bal szememet nem tudtam teljesen kinyitni, és mikor fel akartam állni, a falat kellett támasztanom, hogy ne essek vissza. Szédültem, a lábaim pedig remegtek. 

Nem tudom meddig feküdhettem itt, de az első aki eszembe jutott, az Minhyuk volt. Remélem nem esett baja, mert azt nem bocsátanám meg magamnak.

Továbbra is a falat támasztottam, szabad kezemmel pedig elővettem a telefonomat. Az idő hajnali kettő volt, és rengeteg nem fogadott hívásom volt anyától, és Minhyuktól.

Lassan elkezdtem kibotorkálni a gettóból, hogy az egyik éjszakai buszt elérjem. Közben felhívtam Minhyukot, hogy biztonságban tudjam. Bár nem tudom, hogy hajnali kettőkor felveszi-e.

-Halló? -szólt bele aggodalmas hangon, mire megkönnyebültem, hogy felvette.

-Jól vagy Minhyuk? -kérdeztem rekedt, erőtlen hangon, közben pedig koncentráltam, hogy a szédülésem és rossz látásom miatt ne essek el.

-Ezt én is kérdezhetném! Minden rendben? Nyolc óta próbállak elérni, nagyon aggódtam! Hol vagy? Odamegyek. -hadarta, mire elmosolyodtam, de fel is szisszentem, mert azt hiszem felszakadt a szám is. -Mi történt? -kérdezte meghallva a fájdalmas hangomat.

-Semmi, jól vagyok. -nyúltam a számhoz, ami időközben elkezdett vérezni. -Most értem a suli elé. -néztem az épületre. -De nem kell idejönnöd, elég késő va..

-Azonnal indulok, maradj ott! -szakított félbe, és ki is nyomta a telefont, mire felsóhajtottam, és odabicegtem az iskola lépcsőihez, és leültem az egyik fokra. 

Fájdalmasan nyögtem egyet az oldalamba szúró érzés miatt, ezért felhúztam a pólóm, és a gyér utcavilágítás mellett megnéztem az oldalamat. Egy ökölnyi lila folt éktelenkedett rajta. 

-Ah, komolyan.. -temettem idegesen tenyerembe arcomat. -Milyen emberekbe keveredett Minhyuk.. -dörzsöltem meg orrnyergem, majd kezemmel letöröltem az orrom környékére száradt vért.

Ahogy ott ücsörögtem, teljesen elveszett az időérzékem, és csak arra eszméltem fel, hogy Minhyuk szorosan megölel. Rászorított kezeivel bal oldalamra, ami miatt fájdalmasan felnyögtem, hiszen ott a hatalmas lila folt. Rémülten engedett el.

-Changkyun... -nézett rajtam végig hatalmas szemekkel. -Ez..ez mind miattam van..én..nagyon sajnálom. -kezdett hangos zokogásba, mire a fájdalom ellenére szorosan magamhoz öleltem.

Nem ő tehet róla, az egész az én hibám. Ha nem derül ki, hogy Wonhoval vagyok együtt, Minhyuk nem akart volna drogot venni, és nem üldözték volna a dílerek. 

-Tényleg.. -engedtem el, majd letöröltem könnyeit. -Mi lett a csapattal, akik követtek? Ugye nem találtak meg?

-De..de szereztem pénzt, és kifizettem..azt mondták soha többé nem akarják meghallani, hogy tőlük rendelek, és örüljek, hogy nem öltek meg. -szipogott, majd visszabújt mellkasomba. -Ne haragudj Changkyun, hogy az én hülyeségeim miatt te sérültél meg. 

Percekig ültünk a lépcsőkön, én nyugtatóan simogattam Minhyuk hátát, és azzal győzködtem, hogy a sebeim begyógyulnak, de az életét nem kaphatta volna vissza, hogyha azok az elvetemültek tényleg megölték volna.

Már nagyjából megnyugodott a barátom a karjaimban, mikor egy árnyék vetült ránk, én pedig felnéztem, és el sem hittem, hogy tényleg ő állt ott. Először azt hittem halucinálok, de aztán megszólalt:

-Megölöm azokat, akik ezt tették veled.

-Wonho.. -néztem sötét íriszeibe, majd elengedve Minhyukot fölálltam. -Mit keresel itt?

-Minhyuk hívott. Mindent elmesélt. -tekintete ijesztő volt, a hangja pedig komor. Kezdtem félni tőle.

-Sajnálom..minden az én hibám. -állt fel Minhyuk is Wonhora nézve.

-Te most menj haza. -nyugodtan mondta, mégis volt valami hátborzongató a hangjába, de Minhyuk szótlanul eleget tett a kérésnek, és ott hagyott minket. 

Csak néztem a szemeibe, amik vad tekintete ellenére nedvesedni kezdtek. Jobb kezét arcomra vezette, majd legurult az első könnycsepp a szeméből.

-Hogy bánthattak téged.. -suttogta maga elé. -Ha megtalálom őket, addig fogom ütni a pofájukat, míg a saját vérükben fürödve nem könyörögnek a mocskos kis életükért. -sziszegte ajkai között, mire egyre gyorsabban vert a szívem. 

Féltem. Nem tőle, hanem hogy mit fog tenni. 

-Haragszom Minhyukra. Nem akarom többet látni. 

-De.. -kezdtem volna bele védő beszédembe, de ő megragadta a csuklómat, és húzni kezdett. -Hova megyünk? -alig tudtam követni gyors lépteit, feltéve, hogy a fejem még mindig sajgott.

-Hozzám. -jelentette ki egyszerűen.

-De mi lesz annyával? Biztos aggódik. -mondtam, de ebben a pillanatban a gyenge lábaim feladták, és elestem, mire Wonho aggódva guggolt le mellém.

-Kicsim. -fogta meg remegő kezeim, nekem pedig a szívem is remegni kezdett. Még sosem hívott így, és borzasztó jól esett. Akármennyire is rosszul éreztem magam, boldog mosoly húzodott ajkaimra.

-Igen? -kérdeztem vissza mosolyogva, mire ő is erre az apró gesztusra húzta ajkait. 

-Elképesztő, hogy még ebben a helyzetben is mosolyogni tudsz. -rázta meg fejét, majd karom nyakába tette és lábaim alá nyúlva felemelt engem.

Mint egy menyasszonyt, úgy vitt a karjaiba, amitől kicsit fájt az oldalam, de nem igazán érdekelt. Jól esett a közelsége, és ahogy ráhajtottam fejem mellkasára, dobogó szíve megnyugtatott.

-Legalább hívjuk fel anyát. -mondtam halkan, pár perc csöndben eltelt séta után. 

-Hívd, bár nem hiszem, hogy hajnali fél háromkor felveszi.

-Ha aggódik sose tud aludni. -halásztam elő mobilom, majd anya számát csörgetve fülemhez emeltem.

-Fiam!! -hallottam meg anyám riadt, de mégis megkönnyebült hangját. -Hol vagy? Mi történt? Miért nem vetted fel? Hívtam a rendőrséget is, de azt mondták csak 24 óra eltűnési idő múlva adják ki a keresést. -hadarta el aggódva.

-Anyu, jól vagyok. Most ehhez fáradt vagyok, de ígérem mindent elmesélek, de ma este had aludjak a barátomnál. 

-Milyen barátodnál?

-Wonhonál. Annál a barátomnál. -mosolyogtam belegondolva, hogy milyen jó őt így hívni.

-Aki tetszik neked? Összejöttetek? Tényleg? -anyám kezdeti aggódása teljesen elszállt, és már csak az öröm volt a hangjában. 

Nevetve válaszoltam neki, és hálás voltam, amiért ilyen nagyszerű anyukám van.

-Jól van, vigyázz magadra, ne essen bajod. Akkor holnap ne menj iskolába, gyere haza. Itthon leszek, és főzök valami finomat mire hazaérsz. Majd mesélj el mindent. Ah, olyan megkönnyebülés volt hallani a hangod... -könnyek szöktek a szemembe anya mondatai után, hiszen éreztem, hogy ő szeret, és mindig mellettem áll, nem úgy mint az apám, aki kiskoromban elhagyott minket.

-Nagyon szeretlek anya. Jóéjszakát. -tettem le, és kissé lelkiismeret furdalásom is volt, hogy aggódást okoztam a barátaimnak, és anyának.

-Kedves anyukád van. -szólalt meg Wonho, mire bólintottam.

-Tudom.. És nem szakad le a karod? -néztem fel rá, célozva, hogy lassan már tíz perce sétál velem a karjaiba. 

-Dehogy. Hát nem látod ezeket az izmokat? -huzogatta szemöldökét, mire felnevettem, és egy aprót ütöttem mellkasába. 

Jó érzés tartozni valakihez, aki melletted van, ha baj van.

-Megérkeztünk. -álltunk meg egy négyemeletes lakás előtt, mire Wonho letett karjaiból, én pedig bizonytalanul megálltam lábaimon.

-Nem tudtam, hogy társasházban laktok. -néztem az épületre. -Nem fogom zavarni a szüleidet? 

-Egyedül lakunk a húgommal. 

-Miért? -néztem rá, mire ő is rámnézett, de aztán inkább megfogta a kezem, és elindult.

-Menjünk fel. -ütötte be a kódot, majd lassan fellépcsőztünk a másodikra.

Egy álmos Dahyun nyitott nekünk ajtót, de azonnal kipattant a szeme, ahogy meglátott 

-Veled meg mi történt Changkyun? 

-Hogy hogy nem alszol? -kérdezte tőle Wonho, miközben bementünk a lakásba. Kicsi, de otthonos.

-Felébredtem a kapucsengőre. De Kyunieval mi történt? -nézett rám aggódva.

-Pár idióta fasz elintézte Minhyuknak köszönhetően, ezért ma nálunk alszik.

-Nem Minhyuk a hibás... -mondtam halkan, de Wonhot nem igazán érdekelte, és csak elküldött a fürdőbe a húgával, hogy lefertőtlenítse a sebeimet.

-Haragszol még rám? -kérdeztem a kád szélén ülve, és néztem ahogy alkoholt önt a vattára.

-Nem, sosem haragudtam, csak rosszul esett. Ez kicsit csípni fog. -ütögette a vattát a számra, és az arcomon lévő kisebb sebekre. -Tudod elég abszurd, hogy a fiú aki nekem tetszik, most a bátyámmal van együtt. -nevetett fel, mire elmosolyodtam. -De nem zavar. Tényleg azt kívánom, hogy legyetek boldogok. -nézett a szemembe.

-Köszönöm.. -suttogtam.

Boldog vagyok, mert olyan emberek vesznek körül, akik szeretnek, és akikre számíthatok. 

Dahyun letapasztotta a nagyobb sebeimet, az oldalamat lekente nyugtató krémmel, a szememre pedig adott borogatást, így fáradtan vonszoltam be magam Wonho szobájába.

-Rossz így látni téged. -ült mellém az ágyra, és combomat kezdte el simogatni. -Remélem hamar meggyógyulsz, és együtt verhetjük meg Minhyukot.

-Leszállnál Minhyukról? Nem az ő hibája. -mondtam már századszorra, hátha végre megérti.

-Miért véded annyira Minhyukot? Nézz magadra! Ki miatt vagy ilyen, ha nem miatta? -kérdezte idegesen.

-Azok miatt, akik megvertek. -vettem le a borogatást a szememről, és sértetten elfordultam a másik oldalamra.

-Kicsim.. -vezette kezét karomra, és lágyan simogatni kezdett. Amikor ezt kimondja, egyszerűen egy másodperc alatt boldoggá tesz. -Csak fáj így látni téged, és nem akarom, hogy fájdalmaid legyenek. De akkor nem hozom fel többet Minhyukot. 

Mosolyogva vissza fordultam felé.

-Aludjunk.

-Aludjunk. -ismételte mosolyogva, majd lekapcsolva a lámpát befeküdt mellém.

Mélyen belefúrtam arcomat mellkasába, hallgatva nyugtató szívverését. Ha valaki azt mondja nekem egy héttel ezelőtt, hogy meg fog verni engem egy csapat drogdíler, és emiatt Wonho aggódó karjaiban kötök ki, szimplán körberöhögtem volna. De most...az sem érdekel hogy péppé vagyok verve, de az, hogy mellette lehetek, mindennél többet számít.

Sziasztok csibéim!🐥❤

Ma egy ilyen kis romi részt hoztam nektek (vagy valami olyasmit) igazából ez egy kis jelentéktelen összekötő rész•-•

Legyen szép hétvégétek csibék🐥❤ EGYETEK SOKAT , MERT WONHO AZT AKARJA (felhizlal minket de sebaj)

Legyen csodás napotok/estétek és ramenben gazdag életetek drágáim😂❤ puszi: Niki~