-Igaz ez Changkyun? -kérdezte reményteli csillogással szemében Dahyun, miután konkrétan anyám szerelmet vallott neki a nevemben. 

-Anya mit keresel itt? -próbáltam nem tudomást venni a lányról, hogy ne kelljen választ adnom a kérdésére. Szeretem Dahyunt - mint barátot - és nem akarom megbántani.

-Csak gondoltam beszélgetek azzal a lánnyal aki tetszik neked. Azt mondtad itt dolgozik. -mosolygott ártatlanul anya, én pedig sóhajtottam egy nagyot, hogy ne boruljak ki az egész kávézó előtt.

-Changkyun, tényleg tetszem neked? -kérdezte halk hangon Dahyun. Anya ráemelte a tekintetét, és az asztalra csapott.

-Hát hogyne szeretne, csak töketlen és nem akarja bevallani. Múltkor meg kellett volna csókolnod, és akkor biztos beléd szeret. -kacsintgatott a lány felé, én pedig éreztem ahogy süllyedek a földbe.

-Anya...

-Múltkor? Mikor? -ráncolta szemöldökeit Dahyun.

-Changkyun mesélte, hogy múltkor -

-Anya, félreérted. -szakítottam félbe anyámat, és reménykedtem hogy végre hazamegy, és az egészet ráfoghatom arra, hogy részeg.

-Had mondjam már végig! -kezdett ideges lenni anya, én meg nem értettem min kapta fel a vizet. -Éppen próbálom közölni a lánnyal akibe szerelme -

-ÉN NEM SZERETEM ŐT!! -kiáltottam el magam úgy, hogy a kávézó összes vendége az asztalunk felé nézett. Azt hiszem abban a pillanatban tényleg azt kívántam, bár megnyílna alattam a föld.

Miután az emberek lassan tudatták magukkal, hogy egy komplett idióta vagyok, visszafordultak, viszont Dahyun szemei ebben a pillanatban lettek tele könnyekkel. Csalódott tekintettel nézett rám, és azt hiszem nála szomorúbbat még életemben nem láttam. Ajkai sírásra görbültek, nekem meg hatalmasra nőttek szemeim. Rájöttem, hogy épp az imént ordibáltam ki, hogy nem szeretem, és ez pont úgy hangzott mint aki emberileg se szereti a másikat. Épp szóra nyitottam volna a számat, hogy megmagyarázzam, mikor a lány sírva elfutott az öltözők felé.

-Dahyun. -kiáltottam utána, majd anyára néztem. Döbbent arccal bámult rám.

-Miért nem mondtad, hogy nem ő az? -kérdezte, mire megint kevés kellett ahhoz, hogy ne kezdjek el ordibálni.

-Ezt próbáltam végig elmondani! -mondtam idegesen, mire anya sóhajtott egyet.

-De akkor is, mire vársz? Menj utána! -hessegetett a kezével, mire nekem se kellett több, az öltözők felé futottam.

A lelkiismeretem folyton azt szajkózta a fülembe hogy egy idióta vagyok, és rohantam is Dahyun után, de a pultokhoz érve egy erős kéz meggátolt a futásban. Megtorpantam, majd a kéz tulajdonosára néztem. Wonho...

-Gyere ki a hátsó ajtóhoz. -indult el, én pedig nagyot nyelve követtem. Most izé...bajban vagyok?

Mikor kiértünk a szabadba, Wonho az inggaléromnál fogva nyomott az épület falának, mire felnyögtem a durva érzésre.

-Mit mondtam neked Dahyunról?! -sziszegte idegesen az arcomba. -Miért sirattad meg?! Hmm?! Mit ártott neked?! 

-Wonho én...ezt fé-félreérted.. -dadogtam mint egy ovis, de jelen esetben halálra rémisztett. Sosem láttam ebben az egy hétben ilyen mérgesnek...

-Mit lehet ezen félreérteni?! Körülbelül az egész kávézó hallotta, mit nem érzel a húgom iránt. -nyomta meg a "nem" szót, majd elengedte galléromat. -Mondtam, hogy tartsd magad tőle távol. -sötét tekintete mélyen nézett enyémbe.

-Sa..sajnálom.. -nyekegtem mint egy szerencsétlen, mire Wonho még dühösebb lett. Gratulálok Changkyun.

-Sajnálod?! -emelte fel a hangját, majd lendítette öklét, hogy egy hatalmasat üssön arcomba. 

Reflexből szorítottam össze szemeim, és behúzott nyakkal vártam az erős ütést, amit izmos karjaival akart szemem alá mérni. De arcom nem érezte meg azt a fájdalmat, amit kellett volna, ezért félve, de kinyitottam szemeimet. Wonho ökle megállt arcom előtt, és immár tiszta tekintettel nézett szemeimbe. Öklét kinyitotta, majd tenyerével arcom oldalához ért, és gyengéden megsimította. Érintésétől végigfutott rajtam a hideg, és még gyorsabban vert a szívem. Nem tudtam eldönteni, hogy jelen esetben még mindig félek-e, vagy a jóleső érzéstől rázott ki a hideg. Nem mertem semmit mondani, és ő sem mondott semmit, csak másik kezét is arcomra helyezte, úgy fogva két keze közé. Tekintete most már nem rideg volt, hanem sokkal inkább szeretettel teli. 

-Hiába haragszom rád... -kezdte halkan, rekedt hangon. -Egyszerűen nem tudlak bántani.. -suttogta, majd lassan arcomhoz hajolt, és rátapasztotta ajkait enyémekre.

Megcsókolt. Most tényleg megcsókolt.

.

Sziasztok csibéim!🐥❤

Mint mindig, ma is estefele hoztam ezt a részt😂

Nem sok minden történt benne, és ez most nem lett olyan hosszú, de ha elnyerte tetszésetek, hagyjatok nyomokat❤

Legyen gyönyörűséges napotok/estétek drágáim!

Puszi: Niki~