Jeongguk szemszög

Jiminnel szerintem már az első pillanattól kezdve megtaláltuk a közös hangot. Eleinte nem nagyon foglalkoztatott a tény, hogy egész héten itt lesznek, de miután Jimin elkezdett nyitni felém és érdeklődni irántam, már igenis érdekelt és élveztem, hogy ilyen sokáig együtt leszünk. Jimin szerintem egy nagyon különleges fiú. Nem csak a hihetetlenül ritka zsenialitása miatt, hanem úgy az egész személyisége miatt is. Nem olyan, mint a mostani fiatalok többsége, nem arcoskodik, nem néz le minket azért, mert itt élünk, és még barátkozik is velem. Szerintem sosem volt még egyetlen barátom sem. Persze ha úgy volt, valakivel el tudtam beszélgetni, de ilyen, mint Jimin, még sosem volt. Négy nap alatt sikerült elérnie azt, hogy maximálisan megbízzak benne, és ragaszkodjak hozzá, ami nálam nagy szó. Sosem tudtam senkiben sem megbízni, ragaszkodni meg pláne nem akartam senkihez, mert nem akartam úgy pofára esni, mint a szüleimmel. Persze nem Jimin a megfelelő személy, akihez ragaszkodnom kellene, mert tudom, hogy két hét múlva mindennek vége lesz, de azt hiszem, hogy egy kicsit lehetek boldog, nem?

Csütörtök délutánra, azaz ma délutánra azt a feladatot kaptuk, hogy mutassuk be Jiminéknek a város ezen részét. Biztos, hogy mindenki a belvárosba viszi őket, vagy a nagy bevásárlóközpontba, de én úgy gondolom, hogy azt otthon is látnak. Én valami különleges helyre akartam vinni Jimint, valami olyan helyre, amit nem lát minden nap, és már volt is egy tökéletes ötletem.

- Hova fogunk menni? – kérdezte Jimin lelkesen, mikor a suliból sétáltunk ki ebéd után. A napok alatt Jimin felvette az én ráérős tempómat, így vagy háromnegyed óra volt, mire megebédeltünk, és mi voltunk az utolsók, akik kijöttek a menzáról, de senki nem szólt, hogy baj lenne. Örülök neki, hogy Jimin nem akar már mindenhová rohanni. Ő biztos hozzá van szokva otthon, de én sosem sietek sehová. Elvégre, hova siessek? Vissza az otthonba? Köszönöm szépen, de inkább maradok a suli zárásáig, minthogy oda siessek vissza.

- Majd meglátod. Nem akarom elmondani, mert akkor oda lesz a varázsa – mondtam neki, ő pedig csak bólintott egyet, hogy megértette.

Szerintem az út további részén nem nagyon beszélgettünk. Jimin a tájban gyönyörködött, mint mindig, amikor a suliba sétálunk. Mivel május eleje van, így már elkezdtek kivirágozni a fák, bokrok, meg mindenféle virágok, és Jimin teljesen úgy csinált, mintha még sosem látott volna ilyet. Aztán lehet, hogy csak nagyon szereti a természetet, ki tudja.

Már nem voltunk messze a helyszíntől, de mielőtt még bemehettünk volna az erdőbe, lefordultam jobbra, és egy kisbolt előtt álltam meg. Jimin kicsit értelmetlenül nézett rám, hogy most komolyan egy boltba hoztam-e őt, de garantálom, hogy megváltozik majd a véleménye, mikor bemegyünk.

- Oké, gondolom alsós korodban te is mindig ilyen kisboltokban szórtad el azt a kevés apródat, ami volt, igaz? – kérdeztem tőle, ő pedig bólintott egyet.

- Igen. Minden délután hazafelé az öcsémmel bementünk egy boltba, és mindenféle édességet vettünk – mosolyodott el Jimin az emlék hatására.

- Helyes! Akkor most készülj fel, hogy egy kész mennyországba hoztalak – mosolyodtam el én is, majd bementem a kisboltba. Jimin is követett engem, és amint körülnézett, teljesen elámult a dolgot láttán.

- Jézusom, tíz éve ettem utoljára ilyeneket! Már nem is lehet ezeket kapni a boltokban – mondta csillogó szemekkel, miközben a nekünk már retro édességeket nézegette.

- Válogass össze pár dolgot, a kasszánál várlak! – mondtam neki, ő pedig bólintott egyet, majd bele is mélyedt az édességek tanulmányozásába. Tudtam, hogy ez egy jó ötlet lesz...

Amíg Jimin nézelődött, én elindultam a kasszához. Jól ismerem a bolt tulajdonosát, hiszen volt egy időszak, amikor minden reggel idejártam iskola előtt. A bolt tulajdonosa egy idős hölgy, Ahin asszony. Amikor nyolc éves voltam, egyszer bejöttem reggelit venni, ugyanis a többiek elvették az otthonban tőlem. Nem volt sok pénzem, csak egy kis összekapart zsebpénz, és pont, hogy egy apró péksüteményre volt elég. Ahin asszony látta rajtam, hogy nem túl jó körülmények között élek, ezért megkérdezte, hogy szeretnék-e mást is. Persze jól esett volna egy kis tej is mellé, de mivel nem volt rá pénzem, így azt mondtam, hogy csak a péksüti lesz. Azt ki is fizettem, de Ahin asszony adott nekem ajándékba egy doboz tejet is, és megkért, hogy másnap is menjek be. Onnantól kezdve minden reggel bejártam, és Ahin asszony minden reggel adott nekem reggelit meg tejet vagy kakaót. Mindezt ingyen. Egy darabig ez így ment, de aztán Mijootól elkezdtem zsebpénzt kapni a sok plusz házi munkáért, így már meg tudtam venni magamnak a reggelimet és a tejet. Egy ideje nem voltam itt, mert nem volt időm, szóval jó volt újra itt lenni.

- Nocsak, kit látnak szemeim! Jeongguk? – csillantak fel az idős asszony szemei, és egyből kijött a kassza mögül, és puszilgatni meg ölelgetni kezdett. Ő olyan volt nekem, mint egy nagymama.

- Csókolom Ahin asszony! Ne haragudjon, hogy mostanában nem voltam itt, csak kicsit el voltam havazva – mondtam mosolyogva.

- Semmi baj, a lényeg az, hogy most itt vagy! Kérsz valamit uzsonnára? – kérdezte lelkesen a hölgy, nekem pedig még szélesebb lett a mosolyom.

- Köszönöm, de nem. Most ebédeltünk az iskolában – válaszoltam.

- Te és ki? – nézett rám meglepetten Ahin asszony.

- Az egyik barátom. Jiminnek hívják, és éppen most fedezi fel az egész boltot valahol – meséltem, és Jimin pont ekkor jelent meg egy rakat édességgel a kezében. – Nos, ő itt Jimin – nevettem el magamat.

- Jó napot! – hajolt meg egy kicsit Jimin, de a sok dologtól, ami a kezében volt, nem nagyon tudott.

- Sikerült kiválasztanod miket szeretnél? – kérdeztem tőle, ő pedig heves bólogatásba kezdett. – Jól van, akkor hozd ide, aztán menjünk – biccentettem a fejemmel a kassza felé. Jimin le is pakolta a dolgokat a kasszához, Ahin néni pedig elkezdte beütögetni a gépbe az árakat. Még én is mellé raktam a kedvenc cukorkámat meg dobozos üdítőmet, és már készítettem is a pénztárcámat, hogy fizethessek.

- Meg ne próbálj te fizetni! – nézett rám Jimin morcosan.

- Pedig én fogok! – mondtam, majd elvettem tőle a pénztárcáját, és a farzsebembe raktam. – Ne hisztizz, csak fogadd el!

- Jól van... - puffogott tovább a fiú, én pedig nagyon jót mulattam ezen.

- Holnap reggel gyertek be, és akkor adok reggelit, rendben? – kérdezte lelkesen Ahin asszony, mikor már elpakoltuk a cuccokat.

- Rendben! Akkor majd jövünk! – intettem a hölgynek mosolyogva, majd Jiminnel az oldalamon elindultunk az igazi helyre.

- Nagyon aranyos ez a hölgy – szólalt meg Jimin egy kis csend után.

- Igen, nagyon – mosolyodtam el újra.

Ahogy besétáltunk az erdőbe, Jimin megint nekiállt össze-vissza nézelődni. Minden egyes kis neszre, madárcsicsergésre felkapta a fejét, és szinte mindenen eltátotta a száját. Lehetséges, hogy sosem volt még erdőben? Nem, az lehetetlen, biztos csak nagyon szereti a természetet.

Nagyjából egy tíz percet sétáltunk befelé, és végre elértünk arra a helyre, ahová akartam. Az erdő közepén van egy tisztás, és egy tó. Nagyon sokszor járok ide, mert itt minden nagyon nyugodt, jól lehet gondolkodni, és szép tájképeket is lehet festeni. Ez olyan kis rejtekhely, ahová rajtam kívül szerencsére nem sokan járnak. Vagy ha járnak is, akkor nem olyankor, amikor én is itt vagyok.

- Azt a... ez nagyon szép! – ámuldozott Jimin, miközben mindenfelé nézelődött. Én közben leterítettem a magammal hozott pokrócot a tópartra, és le is ültem rá, és nem sokkal később Jimin is helyet foglalt mellettem.

- Mindig ide jövök, ha egyedül akarok lenni. Itt senki sem zavar, senki sem szól be és senki sem ver meg. Itt egyedül vagyok, azt csinálok, amit akarok, és boldog lehetek – magyaráztam, hogy miért is járok ide.

- Köszönöm, hogy elhoztál erre a helyre! Ez sokat jelent nekem – mondta halkan Jimin.

- Nekem pedig az jelent sokat, hogy te nem bántasz, és barátkozol velem – szólaltam meg pár perc csend után. – Feltűnt, hogy első nap mennyire megbámultad a sebes arcomat, tudom, hogy láttátok, amikor San felkent a falra a fürdőben, tisztában vagyok vele, hogy a hátamon a sebeimet is megbámultátok, és abban is biztos vagyok, hogy az is érdekel, hogy most mi történt az arcommal – folytattam.

- Igen, nagyon is érdekel, de nem akarom, hogy kényszerből beszélj róla. Ha nem akarsz róla beszélni, akkor nem kell – mondta Jimin, és közben éreztem, hogy az arcomat bámulta. Nem mertem ránézni, mert biztos, hogy elpirultam volna. Jimin már az első nap szemet szúrt nekem, és belopta magát a szívembe, amikor leült hozzám ebédelni. Aztán napról napra egyre kedvesebb volt velem, egyre jobban lettünk, és nem is tudom. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy minden egyes pillanatban vele akarok lenni, mert ha vele vagyok, akkor boldog vagyok.

- Nem tudom milyen érzés szeretve lenni, és milyen, ha valakinek fontos vagyok. Én nem tudom, hogy milyen egy szerető családban felnőni, milyen, ha van mit enni mindennap, és milyen, ha a szüleid szeretnek, és nem csak az életük elrontója vagy. A legtöbb ember nem emlékszik nagyon a kiskorára, de nekem minden beleégett az emlékezetemben. Pontosan emlékszem, hogy milyen volt, amikor apám mocskosul elvert minden péntek este, hogy hétfőn ne látszódjon az óvodában vagy az iskolában, tisztám emlékszem arra is, amikor részegen azon veszekedtek, hogy ki hibája az, hogy megszülettem, és az is megvan, amikor előttem lőtték be magukat, majd öntudatlanul fetrengtek a nappaliban a padlón. Szörnyű volt, és rohadtul hálás voltam, amiért kiszedtek engem abból a családból, de még most sem vagyok boldog. San és a barátai heti szinten elvernek, szekálnak és velem csináltatják meg a házijukat. Senkinek sem vagyok fontos, csak létezek, és kész – adtam ki magamból mindent, amit talán még senkinek sem mondtam el. Talán túlságosan is megbízok Jiminben, de ha két hét múlva úgyis vége lesz mindennek, akkor nem mindegy?

- Nekem fontos vagy – szólalt meg Jimin egy perc néma csönd után. – Még csak négy napja ismerlek, de tényleg az lettél. Nagyon hasonlítasz az öcsémre, és igazából nagyon szeretnék neked valahogy segíteni. Te egy értelmes és nagyszerű fiú vagy, aki nem ezt érdemli. Borzasztó volt most végighallgatni azt, amik veled történtek, ugyanakkor nagyon örülök neki, hogy megbíztál bennem, és elmondtad ezeket. Tényleg fontos vagy nekem – folytatta Jimin. Ekkor én is elfordítottam oldalra a fejemet, így pontosan Jimin szemébe néztem, ami a vártnál sokkal közelebb volt. Pár centi lehetett csak közöttünk, és fogalmam sem volt, hogy hogyan kerültünk ilyen közel egymáshoz, de hatalmas késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam Jimint. Le is pillantottam az ajkaira, de ez egyáltalán nem volt jó ölet, mert csak még jobban megerősítette bennem a vágyat, hogy most azonnal tapadjak az ajkaira. A testem akaratom ellenére kezdett el közelebb vinni Jiminhez, így mindössze már tényleg csak pár centi maradt közöttünk, ugyanis Jimin is közelebb hajolt hozzánk. Az ajkaink már súrolták egymást, de ekkor Jimin hirtelen hátrébb hajolt, és elnézett rólam. Nagyon csalódott voltam, hogy végül nem történt meg, de nem is értem hova gondoltam. Ki akarna engem megcsókolni, de tényleg?

- Ne haragudj, de nekem ezt nem szabad. Barátom van – motyogta Jimin halkan.

- Nem, én sajnálom. Nem tudom mi ütött belém – mondtam.

- De csak, hogy tudd, ha nem lenne barátom, nagyon szívesen megcsókolnálak – mosolyodott el Jimin, így nekem is kicsit jobb lett az amúgy keserű szájízem. Tényleg nem tudom mi ütött belém, nem tudom honnan lett ennyi bátorságom, de azt hiszem, hogy nem bántam meg. Egy életünk van, és ha sosem kockáztatunk, akkor sosem szerezhetjük meg azt, amit szeretnénk. Én most kockáztattam, és sajnos nem jött össze, de legalább nem lesz bennem megbánás, hogy meg sem próbáltam.

2021.11.28.