Jeongguk szemszög

- Kész vagy? – nyitott be a szobámba Jimin reggel, és egyáltalán nem lepődtem meg, hogy angolul beszélt hozzám. Mióta idekötöztünk, Jimin próbál angolul tanítani, és általában csak angolul kommunikál velem, hogy ragadjon rám is valami. Persze eddig nem sokat haladtunk, mert még csak két hete vagyunk itt, de ma van az első napom az új suliban, és tanácsos lenne angolul beszélnem, nem koreaiul. A karácsonyt még otthon töltöttük, Jimin is haza utazott addig, hogy az egész család, a nagyszülőkkel egyetemben együtt tudjon lenni, és el tudjunk búcsúzni. Aztán két ünnep között összepakoltunk, és ide repültünk San Mateoba, és beköltöztünk az új házunkba. Természetesen Dante is jött velünk, és mondanom sem kell, hogy mennyire örül a nagy udvarnak, ami a házhoz van. Szilveszter után volt még a suliban két hét az első félév végéig, ezért addig még nem mentem, de ma kezdődik a második félév, amikor is én is becsatlakozom már. Nem mondom, hogy nem izgulok, mert de, nagyon is, de itt van Jimin is, ezért ez kicsit megnyugtat.

- Igen, de mindent elfelejtettem, amit tegnap magoltunk be – válaszoltam nagy nehezen angolul, mire Jimin csak elmosolyodott.

- Ha ezt el tudtad mondani, akkor az is menni fog, hogy mi a neved, és hány éves vagy – mondta Jimin, miközben átkarolta a derekamat.

- Jó, de szörnyű a kiejtésem, és a mondataim kilencven százaléka helytelen nyelvtanilag – váltottam át inkább koreaira, ugyanis ezt biztosan nem tudtam volna elmondani angolul.

- És? Senkit nem fog érdekelni Jeongguk. Ezek az amerikaiak azt is megértik, ha kézzel-lábbal mutogatsz nekik, és nem nevetnek ki, ha valamit hibázol, mert értékelik, hogy egyáltalán veszed a fáradtságot, és tanulod a nyelvüket. Ez nem Dél-Korea Jeongguk, itt nem egy beképzelt majom mindenki – magyarázta Jimin, és hihetetlen, de tényleg megnyugtatott ezzel. – Ne agyalj, csak beszélj! Itthon is, ha túlgondoltad a dolgot, akkor egy szót nem tudtál kinyögni, de mikor megfeledkeztél magadról, és csak csacsogtál jó kedvvel, teljesen jól beszéltél. Nem kell senkinek sem megfelelned, és nem fognak lenézni téged. Ez nem egy vizsga vagy ilyesmi – folytatta Jimin.

- Tudom, hogy igazad van, csak izgulok, és olyankor mindent túlgondolok – mondtam.

- Hát, sajnos nem lehetek ott, és nem foghatom a fenekedet, de én tudom, hogy sikerülni fog! – bíztatott Jimin.

- Ilyenkor nem azt szokás mondani, hogy nem foghatom a kezedet? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, mire Jimin elnevette magát.

- De igen, de a fenekedet szívesebben fognám – mondta Jimin mosolyogva, és már hajolt is, hogy megcsókoljon, de egy torokköszörülés megakadályozta őt ebben.

- Nagyon szépen kérlek titeket, hogy ne most fogdossátok egymás fenekét, mert be kell érnünk Jeonggukkal a suliba, és Jimint is át kell vinni San Joséba, szóval kapcsoljatok tempó kettőre! – mondta Siyeon ellentmondást nem tűrő hangon, mire mi Jiminnel csak összemosolyogtunk, gyorsan megpusziltuk egymást, és már mentünk is a dolgunkra.

Fél nyolckor indultunk el otthonról, mivel az iskolám mindössze öt-hat percre van otthonról autóval, ami tök jó, mert így gyalog is maximum negyed óra. Valószínűleg gyalog fogok iskolába járni, mert reggelente Jimint mindig át kell majd vinni San Joséba, én meg nem fogok belehalni negyed óra sétába, csak ma nem akartam egyedül menni. Alapból szükség van a szüleimre is még egy-két dolog miatt, Jimin meg jön tolmácsnak és lelkitámasznak, szóval az egész család jelen lesz az első napomon. Mármint, nyilván nem egész nap, csak most reggel, de nekem ez is sokat jelent. Egyedül szerintem bemenni sem mernék, hanem inkább haza mennék, de az nem lenne túl jó ötlet.

Nehéz volt a suli előtt parkolót találni, mert rengetegen voltak, de nagy nehezen sikerült azért. Az iskola jó nagy volt, de csak kicsivel volt nagyobb a régi sulimnál. Otthon is nagyok az iskolák épületei, és itt is, de itt kicsit modernebb, mint otthon, és kicsit több kedve van az embernek ide bemennie. Bár így is fognom kellett Jimin kezét, miközben besétáltunk, de határozottan jobb hangulatú volt ez az iskola. Az aula hemzsegett a diákoktól, jó páran minket bámultak, nekem pedig rettentően fura volt, hogy nem kellett azonnal lecserélnem a cipőmet, és nem volt mindenkin egyenruha. Csak néhány ázsiai arcot láttam, de biztos voltam benne, hogy ők itt is nőttek fel, így kicsit feszengtem, de ahogy Jimin rám mosolygott, majdnem minden félelmem elszállt.

Jimin megkérdezte egy diáktól, hogy hol van az igazgatói, ezért így oda is eltaláltunk, ahol aztán anyáék váltottak pár szót az igazgatóval, majd az osztályfőnökömmel is. Egy nagyon aranyos fiatal férfi lesz az osztályfőnököm, aki nekem is bemutatkozott, és elmondta, hogy igyekszik mindenben segíteni, és majd az osztály is. Elvileg a többi tanár is tud az érkezésemről, és ők is tájékoztatva lettek, hogy nem beszélem túl tökéletesen a nyelvet, szóval egy darabig mindent meg fogok kapni papíron, hogy minden anyag meg legyen. Ez mondjuk megnyugtatott, mert vannak olyan szavak az angolban, amiket lehetetlen leírni, ilyen például a „frustrating", aminek nem csak a kiejtésével, de a leírásával is problémáim vannak. Jimin nagyon jókat nevetett rajtam, mikor az írást gyakoroltuk, mert egyenlőre a rendes betűkkel írás nehezen megy, mert az írásjelekhez vagyok szokva. Bár nem hiszem, hogy bármelyik órán is előjönne az a szó, hogy „frusztráló", de azért jobb felkészülni.

- Jól vagy? – kérdezte Jimin, mikor eljött az ideje annak, hogy elbúcsúzzunk.

- Igen, nagyon kedves ez a férfi, szóval megnyugodtam – mosolyodtam el.

- Ennek nagyon örülök! Érezd jól magadat, próbálj meg barátkozni, és ne gondold túl a dolgokat, oké? Minden rendben lesz, és délután majd elmesélsz mindent, mikor mindketten haza értünk – mondta Jimin mosolyogva.

- Rendben – bólintottam.

- Szeretlek! – nézett a szemeimbe Jimin, nekem meg nagyot dobbant a szívem.

- Én is szeretlek Jimin! – válaszoltam mosolyogva, és miután meggyőződtem arról, hogy az osztályfőnököm anyáékkal van elfoglalva, odahajoltam Jiminhez, és egy rövid csókot váltottunk.

- Mehetünk Jeongguk? Pont most csöngettek be – termett mellettem az osztályfőnököm szerencsére az után, hogy mi végeztünk Jiminnel.

- Igen, mehetünk! – mosolyogtam a férfira, majd még egy utolsó pillantást vetettem a családomra, és követtem az osztályfőnökömet.

Fel kellett mennünk az emeletre, mert ott van az osztálytermünk, én pedig az egész odavezető úton az ujjaimat tördeltem, és próbáltam visszaemlékezni a bemutatkozó szövegemre, amit tegnap Jiminnel gyakoroltunk. Csak annyit kell elmondanom, hogy hogy hívnak, hány éves vagyok, és, hogy honnan jöttem, ez nem nehéz. Vagyis, nem kéne nehéznek lennie, de nyilván az, mert megint kezdem túlgondolni a dolgokat.

Ahogy a férfi belépett az osztályterembe, egyből mindenki felállt a helyéről, és csendben figyelte az eseményeket. Annyira nem voltak meglepődve a diákok, szóval gondolom említették nekik, hogy jövök, ami egyébként szerintem sokkal jobb, mintha random beállítanék.

- Jó reggelt osztály! Ahogy említettem már a múlt héten, mától van egy új osztálytársatok. Kérlek, mutatkozz be! – nézett rám a férfi kedvesen, én meg majdnem elájultam, mikor mindenki rám vezette a tekintetét.

- A nevem Jeon Jeongguk, tizenhét éves vagyok, és Dél-Koreából érkeztem – préseltem ki magamból ezt a pár dolgot, és reméltem, hogy ennyi elég lesz.

- Mesélnél egy kicsit magadról? – kérdezte a férfi, és közben jelezte a többieknek, hogy leülhetnek. Eléggé meg voltam lőve, hogy mit kellene mondanom, pedig erre is gyakoroltunk Jiminnel pár mondatot, és végül néhány eszembe is jutott.

- Nos... tíz évig egy gyermekotthonban éltem Szöulban, egészen tavaly júniusig, ugyanis akkor odakerültem a mostani családomhoz, akik örökbe is fogadtak. Két hete költöztünk ide, ezért egyenlőre még nem beszélek olyan jól angolul, szóval kérlek, nézzétek el nekem, ha hibázok. Érteni viszont mindent értek, szóval nyugodtan beszélhettek hozzám, legfeljebb nem tudok válaszolni – mosolyodtam el, mire az egész osztály nevetni kezdett. – Szeretek festeni és rajzolni, meg minden ilyen művészetis dolgot, de egyébként meg nagyon tág az érdeklődési köröm – fejeztem be a bemutatkozásomat.

- Rendben, köszönjük Jeongguk, foglalj helyet ott hátul Nick mellett! Kérlek titeket, hogy segítsetek Jeongguknak mindenben, hogy minél hamarabb be tudjon illeszkedni, és szerintem nyugodtan odamehettek hozzá szünetben, és kicsit megismerhetitek jobban – mondta az osztályfőnök, én pedig közben leültem arra a helyre, amit mutatott.

Az első óra elég hamar elment, mert mivel nagyon koncentráltam arra, amit Mr. Smith, az osztályfőnök mondott, észre sem vettem, hogy milyen hamar telik az idő. Szinte mindent értettem, amiről beszélt, egy-két dolog volt, amiről fingom sem volt, hogy mit jelent, de azokat lefirkantottam egy lapra, és beírtam fordítóba. Nick, a padtársam jót mosolygott rajtam, de segített helyesen beírni őket a fordítóba, szóval sikerült kimatekoznom, hogy miről volt szó.

- Egészen idáig nem voltak az ázsiaiak az eseteim, de most már azt hiszem igen – termett mellettem egy lány szünetben, amikor is Nickkel társalogtam több-kevesebb sikerrel. A lány mellett szinte az összes többi lány is ott volt, és több fiú is az osztályból ezért kicsit zavarban voltam. – Van barátnőd? Egyébként Rosie vagyok – kérdezte mosolyogva ezek szerint Rosie, én meg nem tudtam, hogy igazat mondjak-e, vagy kamuzzak, de végül az igazság mellett döntöttem.

- Sajnálom, de van barátom – mondtam, mire Rosie, meg úgy a többiek is kicsit meglepődtek.

- Miért van az, hogy a helyes csávók nyolcvan százaléka meleg? – kérdezte a lány, mire én csak elmosolyodtam, és vállat rántottam.

- Tényleg csak két hete élsz itt? – kérdezte egy fiú.

- Igen. Már voltam itt egyszer egy hetet októberben is, de még csak most tudtunk ide költözni – magyaráztam, és azt vettem észre, hogy közben nem is nagyon agyaltam azon, amit mondok, csak jött magától.

- Ahhoz képest tök jól beszélsz angolul – dicsért meg Nick, nekem meg tök jól esett, hogy ilyen kedvesek.

- De egyébként nyugodtan szólj, és segítünk mindenben – szólalt meg egy másik fiú.

- Köszönöm! – bólintottam mosolyogva.

A szünetekben még rengeteg kérdést kaptam, amikre egyébként szívesen válaszoltam, csak egy idő után már kezdett lezsibbadni az agyam a sok gondolkodástól. Főleg, hogy Jimin is írt nekem, és most valamiért koreaiul, ezért kicsit megzavarodtam az után, hogy beszéltünk. A többiek látták a telefonomat, amikor Jiminnel írogattam, és tökre elcsodálkoztak az írásjelek láttán, és azt mondták, hogy tök menő. Természetesen ezek után koreaiul is kellett nekik beszélnem, ami fura volt, mert nem tudtam, hogy mit mondjak nekik, de szinte azon is elámultak, hogy bemutatkoztam koreaiul. Mindenki nagyon kedves volt, ami számomra meglepő volt, de nagyon jól esett. Nem hittem volna, hogy ilyen jól fognak fogadni engem, minden elképzelésemet felülmúlta ez a fogadtatás, és azt éreztem pár óra elteltével, mintha már évek óta velük lennék.

Testnevelés órán fociztunk, amit amúgy nagyon szeretek, és az árvaházban is sokat játszottunk, csak engem mindig a kapuba állítottak, vagy elgáncsoltak. Most viszont hagytak engem is játszani, és kiderült, hogy nem vagyok béna benne, ezért Nick megkérdezte, hogy órák után nem maradok-e velük a sulis foci edzésen. Én nem éreztem magamat ilyen jónak, de végül is nincs más dolgom, ezért miután írtam anyának, hogy tovább maradok, igent mondtam a dologra. Legalább szocializálódok egy kicsit, és itt talán lesznek barátaim is, nem úgy, mint otthon. Az sem fog érdekelni, ha én leszek a legbénább edzésen, mert a lényeg az, hogy jól érezzem magamat, nem?

Legnagyobb meglepetésemre nem én voltam a legbénább edzésen, sőt, még az edző is megdicsért, és azt mondta, hogy ha van kedvem, akkor lejárhatok edzésekre. Természetesen igent mondtam, mert sokkal jobb elfoglalni magamat ezzel, mint otthon ülni, és a társasági életemnek is jót fog tenni, ha emberekkel vagyok körülvéve. Arról nem is beszélve, hogy sportolok, ami az egészségemnek meg a testemnek is jó. Végre egy kicsit lehet, izmosabb leszek, és nem csak egy pálcika...

- Elmegyünk kajálni? – kérdezte Ethan, egy osztálytársam, mikor végeztünk az edzéssel, és kifelé tartottunk a suliból.

- Aha, mehetünk – bólintott rá Nick, és én is elgondolkodtam azon, hogy igent mondok, de mikor megpillantottam Jimint az autónak támaszkodva az iskola előtt, egyből tudtam, hogy nemet fogok mondani.

- Bocsi, de én most nem tudok menni, majd legközelebb – mondtam a fiúknak, mire ők abba az irányba néztek, amerre én is.

- Ő a lovagod? – kérdezte Ethan, én pedig csak bólintottam egyet. – Még hetero szemmel is helyes – ismerte el a fiú, mire én csak elnevettem magamat.

- Tudom. Majd holnap találkozunk! – intettem a fiúknak, majd meg is indultam Jimin felé, aki mosolyogva várt engem. – Hogy-hogy itt vagy? – kérdeztem tőle végre a saját anyanyelvünkön, miközben megöleltem őt, és egy gyors puszit nyomtam az ajkaira.

- Ránéztél te egyáltalán az órádra? Este hat is elmúlt, én meg ötig vagyok egyetemen – mondta Jimin, én meg teljesen ledöbbentem, hogy ennyi az idő. Mondjuk jó hosszú volt az edzés, így érthető.

- Bocsi, csak itt maradtam foci edzésen, mert a fiúk azt mondták, hogy maradjak – magyaráztam, miközben beültünk az autóba.

- Örülök neki! És jó volt? – kérdezte Jimin, és közben beindította az autót.

- Igen, nagyon jó volt! Azt mondta az edző, hogy járhatok rendszeresen is edzésekre, mert nem vagyok béna, szóval szerintem fogok járni – meséltem boldogan.

- Ennek örülök. Jó látni, hogy ilyen boldog vagy, és jól érzed magadat itt – mondta Jimin mosolyogva, nekem pedig egyet kellett értenem vele, mert sokkal jobban érzem magamat itt, mint Szöulban. Hiába egy teljesen idegen ország egy teljesen idegen nyelvvel, attól függetlenül százszor jobb eddig itt, mint otthon. – Anyáék foglaltak asztalt egy étteremben, őket már odavittem, szóval mi is oda megyünk – tájékoztatott Jimin.

- De izzadt vagyok, és nem öltöztem szépen – néztem rá félve, mert tényleg nem néztem ki túl jól.

- Nem kell kiöltözni ide, nem olyan étterembe megyünk, mint anno Koreában. Ez nem olyan puccos, teljesen jó vagy így – mondta Jimin, én pedig csak bólintottam egyet.

Nem sokat kellett utaznunk az étteremig, maximum tizenöt percet, de annyira nem is néztem az időt, mert Jiminnel beszélgettünk, meg a rádiót hallgattuk. Fura volt, hogy nem a koreai slágerek mentek a rádióban, hanem amerikai előadók számai, de legalább most már ezeket a zenéket is megismerem.

Az étterem tényleg nem volt puccos, nem lógtam ki a sorból a kinézetemmel, mert mindenki más is így volt felöltözve. Egy négyes asztalnál ültek anyáék, és mikor odaértünk, nem bírta ki anya, hogy ne puszilgasson agyon, meg ne ölelgessen meg. Aztán természetesen szóba került, hogy milyen napom volt, én meg olyan lelkesen meséltem, hogy észre sem vettem, hogy mennyi időt elbeszéltem. Már az ételt is kihozták, és nekiálltunk enni, de nekem még közben is volt mesélni valóm. Aztán anya meg apa is meséltek a napjukról, Jimin is, és így nagyon gyorsan szaladt az idő, de nem nagyon foglalkoztunk vele. Jól éreztük magunkat, és mi különösen szeretünk időt fordítani a közös pillanatokra, így nem siettünk sehová.

- Akkor összességében végül is jó döntés volt ideköltözni, igaz? – kérdezte anya, mikor már végeztünk a vacsorával, és csak beszélgettünk.

- Szerintem a lehető legjobb döntés volt – mosolyodott el Jimin, és közben lepillantott rám, mert én a vállán pihentettem a fejemet.

- Hihetetlen, hogy fél év alatt mennyit változott az életünk... Lett még egy fiunk, Jimin elkezdte az egyetemet, és mi is kiköltöztünk ide. Nem hittem volna el, ha valaki azt mondja nekem fél évvel ezelőtt, hogy itt fogunk kikötni januárra – mondta apa, és egyet kellett vele értenem, mert rohadt sok minden változott ilyen rövid idő alatt. Én megismertem Jimint, kikerültem az otthonból, lett egy szerető családom, akik örökbe is fogadtak, Jiminnel boldogabbak vagyunk, mint valaha, és ide költöztünk Amerikába. Ezeket a legmerészebb álmaimban sem gondoltam, abban sem reménykedtem, hogy valaha valaki örökbe fogad, erre tessék, most itt élek Amerikában a szüleimmel, és a barátommal.

- Sok minden változott, de szerintem a lehető legjobb irányba – mosolyodott el anya is, és közben ránk nézett.

- Én szeretném megköszönni azt a sok jót, amit értem tettetek. Tudom, hogy nagyon sokszor megköszöntem már, de még mindig úgy érzem, hogy nem elégszer. Először magatokhoz vettetek, aztán örökbe fogadtatok még annak ellenére is, ami történt, és ide is kiköltöztetek csak azért, hogy mi Jiminnel együtt tudjunk lenni. Szerintem egyetlen szülő sem tenné ezt meg, szóval remélem, tudjátok, hogy tényleg ti vagytok a világ legjobb szülei, és, hogy nagyon hálás vagyok nektek! – magyaráztam mosolyogva, és láttam, hogy anya szemei be is könnyeztek.

- Tudjuk Jeongguk, hogy hálás vagy nekünk, de mi is hálásak vagyunk neked, hogy így összehoztad a családunkat, és, hogy boldoggá teszed Jimint. Mielőtt te belecsöppentél volna az életünkbe, Jimin szerintem egy kész romhalmaz volt, hiába nem látszott rajta, de én azt érzem, hogy most rendben van, és kezd újra előjönni a régi Jimin, akit négy éve elvesztettünk – mondta anya, miközben a könnyeit törölgette, én pedig még közelebb bújtam Jiminhez, mert késztetést éreztem rá.

- A régi Jimin visszatért a szabadságáról, és valószínűleg sosem fog többé szabit kivenni. Jeongguk nem fogja engedni – mosolyodott el Jimin is, és nyomott egy puszit a hajamba.

Ahogy végignéztem mind a hármukon, olyan melegséget éreztem a szívemben, mint még soha. Annyira szeretem őket, hogy arra szavak nincsenek. Képes lennék ezért a családért tűzbe tenni a kezemet, és bármit megtenni azért, hogy boldogok legyenek. Mert ők is megtettek értem mindent, sőt, még annál is többet, és szerintem egész életemben hálás leszek nekik, amiért megmentettek engem. Lehet, hogy Jeon a vezetéknevem hivatalosan, de amint lehetőségem lesz rá, átveszem a Park nevet, mert én már ennek a családnak a részese vagyok. Ez az én családom, akikért harcolni fogok, és mindenáron együtt fogom őket tartani addig, ameddig csak élek, mert mindennél jobban szeretem őket.

2024.06.18.