Jimin szemszög

- Legközelebb lehetek én felül? – kérdezte Jeongguk lelkesen, miközben az ajtófélfának támaszkodva nézte, ahogy én fogat mosok.

- Hát, ha neked nem megfelelő, hogy fekve vagy hátulról teszlek magamévá, akkor felőlem rám is ülhetsz – rántottam vállat, pedig tudtam, hogy Jeongguk nem így értette.

- Tudod, hogy nem erre gondoltam – forgatta meg a szemeit Jeongguk.

- Ó, ez esetben nem, esélytelen – ráztam meg a fejemet, és kimostam közben a fogkefémet.

- De miért nem? – nyafogott tovább Jeongguk, és követett engem egészen a táskámig, amiből elővettem mára tiszta ruhát.

- Mert nem, és kész – vágtam rá, mire Jeongguk durcásan levágódott az ágyra.

- De fogalmad sincs róla, hogy milyen jó érzés passzívnak lenni – érvelt továbbra is, én pedig csak jót mosolyogtam rajta.

- Akkor miért akarsz cserélni? – néztem rá kérdőn, miközben átöltöztem.

- Mert ki akarom próbálni azt is, hogy milyen aktív félnek lenni – próbált aranyosan nézni rám, de nem hatott meg.

- Mi lenne, ha erre visszatérnénk akkor, mikor éppen nem a családunkat kellene összehozni újra? – kérdeztem, és közben leültem Jeongguk mellé.

- Szóval nem zárkózol el a dologtól, igaz? – csillantak fel Jeongguk szemei, és felült az ágyon.

- Nem ezt mondtam, de most koncentrálj kérlek arra, amire kell! Még mindig nem tudjuk, hogy mit fogunk csinálni annak érdekében, hogy egymás közelében tudjunk maradni, szóval kérlek, ezzel foglalkozz most – javasoltam, mire Jeongguk csak bólintott egyet, majd nyomott egy puszit az arcomra, aminek hatására én elmosolyodtam. Istenem, de hiányzott Jeongguk az életemből...

Miután nagy nehezen rávettem Jeonggukot is, hogy öltözzön végre át, lementünk a szálloda éttermébe, mert anya küldött egy üzenetet, hogy ott vannak, és megvárnak minket. Jeongguknak be nem állt a szája egész úton, végig csacsogott, legfőképpen arról, hogy mik történtek vele ebben a két hónapban. Nem volt túl sok boldog dolog benne, mert kiderült, hogy Gahyeon teljesen eltávolodott tőle, és a többi osztálytársa sem barátkozik vele, miután volt az az incidens azzal a sráccal, szóval ezek hallatán csak még jobban szerettem volna, ha valahogy vele tudnék maradni.

- Jó reggelt! – köszönt nekünk anya mosolyogva, mikor leültünk az asztalhoz, aminél ők is ültek.

- Nektek is! – köszöntünk vissza mi is Jeonggukkal. Anyáék nem mondtak semmit, csak minket bámultak, és gondoltam, hogy arra várnak, hogy kibökjük, mit beszéltünk, ezért csak elmosolyodtam, és belekezdtem. – Nos, ami azt illeti, kibékültünk, vagy újra összejöttünk, nem tudom, hogy mondjam – mondtam.

- Sejtettük – mosolyodott el apa mindent tudóan, Jeongguk pedig mellettem egy pillanat alatt lett falfehér, míg engem a nevetés kerülgetett.

- És látjuk is – tette hozzá anya szintén mosolyogva, és Jeongguk nyakára nézett, amin két szívásfolt is díszelgett, én pedig eddig bírtam, kitört belőlem a nevetés, Jeongguk pedig szégyenében szerintem el akart süllyedni.

- Ne haragudj! – néztem rá nevetve, és közben a nyakára simítottam, hogy neki is leessen, mit lát anya.

- Te hogy tudsz ezen nevetni? – kérdezte Jeongguk halkan, miközben a kezét a foltokra tette, és lejjebb csúszott a széken.

- Nyugi, azért nem papírvékonyak a falak, hogy mindent hallottunk, de tisztában voltunk vele már este is, hogy szent a béke – magyarázta anya mosolyogva, én pedig alig bírtam abbahagyni a nevetést. Tény, hogy most nem fogtuk vissza magunkat annyira, mint anno a Jeju-szigeten, mert nagyon egymásnak estünk, de tényleg gondolhattunk volna arra, hogy nem hangszigeteltek a falak.

- Ássatok el! – motyogta Jeongguk, mire anyáék is nevetni kezdtek. Nyilván én is zavarban lennék, ha ez az első ilyen alkalom lenne, hogy előfordul velem, de ami azt illeti, Wooyounggal sokszor csináltuk nálunk, és ott sem hangszigeteltek a falak, így egyszer-kétszer megemlítették anyáék, hogy legyünk csendesebbek, szóval nekem nem volt újdonság ez a szituáció.

- Szóval akkor... ha jól értelmezzük, akkor most kellene találnunk valami megoldást, ami mindenki számára megfelelő, igaz? – váltott témát apa, mire mi bólogatni kezdtünk.

- Abban szerintem egyet értünk, hogy ide-oda repkedni havonta nem túl praktikus megoldás – dobta fel az első lehetőséget anya.

- Szerintem sem lenne jó megoldás tíz órákat repülni egy kis látogatásért – helyeseltem, miközben megkentem egy szelet kenyeret vajjal.

- Figyeljetek, még csak kedd van, majd csak szombaton indulunk haza, szóval szerintem ráérünk még ezen gondolkozni. Most élvezzük egy kicsit az időt, amit együtt tölthetünk, és közben agyalunk majd, oké? – mosolyodott el apa, mi pedig egyet értettünk vele, és inkább a reggelinek szenteltük a figyelmünket.

A reggeli nagyon jó hangulatban telt, és közben megbeszéltük, hogy először lemegyünk a tengerpartra körül nézni, és csinálni pár fényképet, mert ahhoz már kezdett hideg lenni, hogy fürödjünk, de én nem tartom kizártnak, hogy Jeongguk és én akkor is a vízben fogunk kikötni. Aztán körül nézünk a városban, kicsit felfedezzük, és több mindent nem nagyon terveztünk be mára, majd jönnek magától az ötletek.

Szerencsére nem probléma, ha a héten nem megyek már be az óráimra, mert én már tudom az anyagot, és Taehyung amúgy is tájékoztat, ha valami érdekes történik, így ezt az egy hetet maximálisan ki tudom használni, hogy a családommal lehessek. Hiába kutatunk megoldások után, sosem tudhatom, hogy mikor látom legközelebb őket, és ezek után, hogy most már minden rendben van újra, nem szívesen válok el a családomtól.

Reggeli után egyből indultunk a partra, ahol még én sem voltam San Joséban sem, és ami azt illeti, tényleg nagyon szép volt. Jeonggukkal persze nem bírtuk ki, hogy ne baromkodjunk, és a vége az lett, hogy csurom vizesek lettünk. De anya csinált rólunk egy csomó képet sunyiban, amik nagyon aranyosak és viccesek lettek, és ennek köszönhetően megszületett Jeongguk első Instagram posztja is. Két közös képet tett ki rólunk, amiket anya most csinált; az egyiken csókolóztunk, vagy éppen csak egy apró puszit adtunk egymásnak, már nem emlékszem, a másikon pedig olyan boldogan nevetünk, hogy tényleg öröm volt ránézni a képre. Persze egyből jött a rengeteg like és új követő, mert engem mindenki ismert, így Jeonggukot is akarták.

Mikor teljesen megszáradtunk, apa végre engedett minket beülni az autóba, és átmentünk San Mateo Central parkjába, aminek a közepén egy japánkert is volt. Jeongguk teljesen beleszerelmesedett, és vagy ötven képet csinált, hogy majd lefesthesse, ha hazamentek, én pedig csak mosolyogva néztem a művész lélek barátomat. Fura belegondolni, hogy pár hónappal ezelőtt még nem is ismertük egymást, Jeongguknak nyomorult egy élete volt, most pedig itt vagyunk Amerikában, és azt hiszem, hogy Jeongguk boldogabb, mint valaha. sokszor elgondolkozom azon, hogy mennyire szerencsés vagyok, és egyben Jeongguk is, hogy a szüleim ilyen életet tudnak biztosítani nekünk. Hogy őszinte legyek, ebből az idilli pillanatból már csak Jihyun hiányzott, de én hiszem, hogy ő most fentről néz minket, és örül, hogy végre újra boldogok vagyunk.

- Hogy tetszik a város? – kérdezte anya, miközben egy teljesen random utcában sétálgattunk. Anya állítása szerint van valami, amit itt is meg szeretne nézni, szóval besétáltunk ide is, a lakóházak közé.

- Nekem nagyon tetszik! Tökre pozitív kisugárzása van, és olyan kedvesek itt az emberek – lelkesedett be teljesen Jeongguk, mi pedig csak mosolyogva néztük őt, ahogy nézelődik az utcában.

- Nekem is nagyon tetszik. Sokkal hangulatosabb, mint San José. Nem túl nagy város, pont, olyan kis otthonos, de nem is kicsi és lakatlan – fejtettem ki a véleményemet.

- Ami azt illeti, nekünk is nagyon tetszik ez a város már egy ideje – szólt közbe apa is, de én nem teljesen értettem ezt a kijelentést.

- És... ez hogy tetszik? – kérdezte anya, miközben megállt a járdán, és az egyik ház felé fordult.

- Nagyon szép ház. Teljesen olyan, mint amiket az amerikai sorozatokban meg filmekben szoktak mutatni – mondta Jeongguk, miközben a kétemeletes házat tanulmányozta, aminek az előkertjében élénkzöld fű és két pálmafa volt.

- Miért nézegetjük ezt a házat? – kérdeztem végre rá, ugyanis nekem nem állt össze a kép.

- Siyeonnal mi már azelőtt elkezdtünk agyalni, hogy te kerestél volna minket. Nagyon hiányoztál nekünk, és nem éreztük teljesnek a családot, szóval kerestük a megoldásokat, hogy mi legyen. Arra jutottunk, hogy ha minden jól alakul közöttünk, ami így történt, akkor hajlandóak lennénk ideköltözni, hogy egyben legyen a család – magyarázta apa, én pedig elsőre fel sem fogtam, amit hallottam. Ahogy Jeonggukra néztem, ő is ugyanolyan lesokkolt volt, mint én, így nehéz volt bármit is kinyögnem.

- De... Koreában van mindenetek. A család, barátok, munka, az egész életetek ott van – szólaltam meg nagy nehezen. – És mi van a vízummal? Nem tudtok csak úgy ideköltözni, három hónapot maradhattok csak legálisan zöld kártya vagy megfelelő vízum nélkül – gondolkoztam tovább.

- Mindent meg tudunk oldani Jimin. A cégünk el tudja intézni, hogy ide helyezzenek át minket dolgozni, és ezzel minden meg is lenne oldva. Eltartana egy-két hónapig, mire mindent elintéznénk, és Jeonggukot is macerás lenne kiköltöztetni ide az örökbefogadás miatt, de semmi sem lehetetlen – mondta mosolyogva anya.

- Ti tényleg... megtennétek ezt? – kérdeztem döbbenten, és komolyan a sírás határán álltam.

- Igen Jimin, bármit megtennénk érted, és értetek – bólintott apa, és közben Jeonggukra pillantott.

- Na? Mit szóltok hozzá? Belevágjunk ebbe a kalandba? – kérdezte anya lelkesen.

- Én nagyon örülnék neki! – vágtam rá, majd Jeongguk felé fordultam, ugyanis itt most minden rajta állt.

- Én... nem beszélem a nyelvet, és rengeteg mindentől tartok még, de... azt hiszem, hogy nincs semmi veszítenivalóm. Otthon nincsenek barátaim, az igazi szüleim sem érdeklődnek utánam, mint ahogy ígérték, szóval azt hiszem, hogy nincs okom nemet mondani. Plusz minden vágyam az, hogy újra egyben legyen a család, és én is Jiminnel lehessek, szóval a válaszom igen. Vágjunk bele! – mosolyodott el a végére Jeongguk, én pedig magamhoz húztam egy jó nagy ölelésre, majd egy csókra.

- Köszönöm! – mondtam Jeongguk szemeibe nézve, de ő nem mondott semmit, csak újra az ajkaimra hajolt. Miután elváltunk egymástól, anyáékat is megölelgettük, majd együtt nézegettük a mint kiderült leendő otthonunkat.

Mindenre számítottam, csak erre nem. Álmomban nem gondoltam volna, hogy a szüleim képesek lennének erre, hogy mindent maguk mögött hagynak csak miattam évekre, és elköltöznek egy teljesen másik kontinensre. Vagyis, hogy teljesen pontos legyek, nem csak értem tették, hanem értünk. Értem, és Jeonggukért. Ezért pedig nem lehetek elég hálás nekik. Nincs még két ilyen szülő, mint az enyéimek, és soha többet nem fogok nekik fájdalmat okozni, mert nem érdemlik meg. 

2024.06.18.