Jeongguk szemszög

Életemben eddig kétszer repültem, mikor is nyáron a Jeju-szigetre mentünk, meg onnét haza, de az összesen egy-egy óra volt. Na, most én már az ötödik órában szenvedtem, és nem tudtam magammal mit kezdeni. Addig megcsináltam pár feladott házifeladatot Siyeon laptopján, amit indulás előtt küldött el az osztályfőnököm, megnéztem két részt egy sorozatból, de ezután már nem tudtam mit csinálni. Nem volt sehogy sem kényelmes, nem tudtam aludni a hangok miatt, és azért sem, mert izgatott voltam. Már nagyon vártam, hogy így két hónap után újra láthassam Jimint, még akkor is, ha nem lesz minden olyan, mint amilyen ezelőtt volt, vagy mint amilyennek elképzelem. Nekem csak az a fontos, hogy láthassam, hogy jól van, és élvezi az életét.

Az út felénél kicsit tovább voltunk már, mikor kaptunk vacsorát, vagy igazából nem is tudom mit. Ha koreai idő szerint számoltam, akkor körülbelül hajnali kettő volt, de igazából fogalmam sem volt, hogy milyen időzónában vagyunk, így betudtam éjjeli nasinak ezt az evést. Éhes voltam, szó se róla, szóval minden zokszó nélkül belapátoltam, amit kaptam, majd miután ezzel végeztem, megpróbáltam egy kicsit aludni. Ez olyan jól sikerült, hogy arra ébredtem, ahogy Siyeon kelteget, hogy mindjárt landolunk, szóval kaparjam össze magamat. Határozottan nem tartozik a kedven dolgaim közé a felszállás és a landolás, szóval csak csukott szemekkel vártam, hogy végre szilárd talajon legyünk megint, és mikor ez megtörtént, fellélegeztem, hogy biztonságban vagyunk.

- Mennyi az idő itt? – kérdeztem Siyeontól, mikor már leszálltunk a gépről, és a bőröndjeinket vártuk.

- Délután kettő – nézett a telefonjára Siyeon, én meg próbáltam ezt felfogni.

- Kedd? – néztem furán Siyeonra, mire ő elnevette magát.

- Nem drágám, hétfő délután kettő óra van. Tizenhat óra eltolódás van Szöul és San Francisco között, szóval itt még csak hétfő van – magyarázta Siyeon, de én csak arra tudtam gondolni, hogy akkor mi most konkrétan időt utaztunk.

- Ez tök menő! – mosolyodtam el, mire Siyeon és Hyojun is elnevette magát.

- Igen, menő, de szedjük össze a bőröndjeinket aztán menjünk, mert még van pár dolgunk, amíg találkozunk Jiminnel – mondta Hyojun, és pont ebben a pillanatban meg is pillantottuk a bőröndjeinket, szóval megindultunk értük.

Miután megszereztük a bőröndjeinket és elintéztünk mindent, amit kellett, kimentünk a parkolóba, és átvettük a hétre kibérelt autót. Én mondjuk ezt nem tudtam, de tény, hogy sokkal egyszerűbb minden, ha az embernek van egy autója, és akkor megy, meg oda, amikor és ahová akar. Meg nyilván kényelmesebb is, mint a tömegközlekedés, amit egyébként itt nem is ismerünk, szóval igen, minden szempontból jobb ez az autó.

Kiderült menet közben az is, hogy nem San Franciscoban, de még csak nem is San Joséban szállunk meg a héten, hanem San Maetoban, ami pont a két város között van félúton. San Mateo nagyjából húsz percre van autóval San Franciscotól, onnét pedig szintén húsz percre van San José, és az indok, amiért nem Jimin lakhelyén szállunk meg az az, hogy Siyeonnak és Hyojunnak sokkal szimpatikusabb volt ez a város, mint San José. Plusz mindössze húsz perc alatt ott vagyunk Jiminnél, mert ő pont a város szélén lakik és jár egyetemre, szóval pont tökéletes, nekem meg teljesen mindegy, hogy hol alszom.

Mindössze húsz perc alatt odaértünk a szállásra, ami egy nagyon szép hotel volt, pedig Siyeon és Hyojun azt mondták, hogy nem olyan puccos hotel. Nem tudom, hogy ők mihez vannak szokva, de nekem ez is elég puccos volt, és még úszómedence is volt, meg konditerem is. Nem mintha szükségem lenne konditeremre, mert nem vagyok túl sportos személyiség, de legalább van.

- Szerintem pakoljunk le, menjünk el ebédelni, aztán pihenjünk egyet, mert most van háromnegyed három, és fél ötkor el kell indulnunk, hogy ötre Jimin egyeteméhez érjünk – mondta Siyeon, mikor már a hotelban voltunk, és a két lefoglalt szoba előtt álltunk.

- Honnan tudjuk, hogy mikor végez Jimin? – kérdeztem meglepetten, ugyanis nekem fogalmam sem volt róla, hogy Jimin mikor végez.

- Beszéltem Minjaevel, a férfival, akivel kijött Jimin, és megadta a pontos címet, hogy hova kell menni, és, hogy Jiminnek mikor van vége az utolsó előadásának – magyarázta Siyeon, és így már teljesen világos volt a dolog.

- Nem baj, ha te egyedül leszel egy szobában? – kérdezte Hyojun.

- Nem, egyáltalán nem baj – ráztam meg a fejemet, ugyanis gondoltam, hogy én egyedül leszek. Mondjuk, általában problémáim vannak új helyen való alvással, szóval az első két éjszaka tuti nehéz lesz, de utána már nem lesz semmi gond.

Egymás mellett volt a két szoba, így nem voltam messze Siyeonéktól, de az kicsit fura volt, hogy két ágyas volt a szoba. Mármint, fura lesz úgy aludni, hogy senki nem lesz a másikban, mert amúgy azt teljesen megértem, hogy nem volt egyszemélyes szoba, de mondjuk egy franciaágyas szoba is jó lett volna. Végül is, mondjuk össze tudom tolni a két ágyat, szóval...

Miután lepakoltuk a cuccainkat, elmentünk egy közeli étterembe, amit Siyeon talált a neten, és ott ebédeltünk. Fura volt nem koreai ételt enni, mert én nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy mást eszek, így eléggé meg voltam lőve, hogy mit egyek. De szerencsére Siyeon kicsit jártasabb volt már, és ismerte az itteni ételeket, ezért ő választott nekem valamit, ami egyébként nagyon ízlett, szóval jól eltalálta az ízlésemet. Nagyon fura volt számomra, hogy itt minimum huszonöt fok volt, míg otthon csak tizenöt-tizenhat fok volt, és kabátban kellett járni, itt meg a rövidnadrágot is elálltam volna. De mivel nem szeretek annyira rövidnadrágot hordani, ezért itt is megmaradtam a szokásos melegítőnadrágnál és egy nagy rövidujjú pólónál. Kicsit melegem volt, de árnyékban meg pont jó volt, szóval tűrhető volt.

Háromnegyed négy volt, mire visszaértünk a hotelbe, ezért nem sokidőnk volt pihenni. Én csak elfeküdtem az ágyamba és videókat nézegettem, mert ilyen kevés időre nem akartam elaludni, plusz tanácsosabb inkább este aludni, hiába vagyok egyébként nagyon fáradt a repüléstől. Azt hinné az ember, hogy a repülés nem fárasztó, mert csak ül az ember, és nem kell semmi mást csinálnia, de igazából eléggé kimerítő. Egyrészt az indulás előtt minimum másfél órát kell gubbasztanod a repülőtéren, ha nem többet, aztán ott van még az is, hogy nem mindenki bírja olyan, hű de nagyon jól a repülést, mert például nekem is hányingerem volt, és a fülem szét akart szakadni a nyomástól. Nem feltétlenül tud az ember olyan pihentetőt és rózsásat aludni a repülőn, és valljuk be, szerintem azért elég sokan tartanak a légörvényektől meg minden egyébtől, többek között én is.

Fél öt előtt egy kicsivel már útnak indultunk, én meg alig bírtam megülni az autóban a seggemen. Már nagyon látni akartam Jimint, hallani akartam a hangját, és meg is szeretném ölelni, még akkor is, ha ő ezt nem szeretné. Tudom, hogy ő távolságtartó lesz, és igyekezni fog mindennemű érintkezést kerülni velem, de nem szigetelheti el magát teljesen tőlem. Persze megértem, hogy miért csinálja, de szerintem egy ölelés azért jár nekem.

Jól tettük, hogy fél öt előtt elindultunk, mert elég sokan voltak ilyenkor az utakon, és kellett fél óra, mire odaértünk. Amennyit San Joséból láttam, San Mateo tényleg szebb hozzá képest. Kicsit kopár ez a város, de amikor az egyetemhez értünk, azt hiszem, hogy az minden elvárásomat felülmúlta. Az épület nagyon gyönyörű volt, viszonylag új stílusú, mindenhol pálmafák voltak, és hétágra sütött a nap. Szerintem simán el lehetett volna tévedni a helyen, de Minaje adott anyának pontos leírást, hogy merre kell mennünk, így nem tévedtünk el. Az egyetem főépülete előtt volt egy hatalmas park, ami szerintem nagyobb volt, mint ami otthon van, és rengeteg egyetemista tanult a fűben ücsörögve. Én csak szájtátva követtem Siyeont és Hyojunt, és igyekeztem nem lemaradni, mert sietnünk kellett, ugyanis Jiminnek öt perc múlva vége az órájának, és ő egy másik épületben van, a matematikai részlegen.

Átmentünk az egész parkon, majd ott befordultunk egy-két helyen, és már ott is voltunk a Stanford matematikai karán. Ugyanolyan építésű volt ez az épület is, szóval semmiben nem tűnt ki a többi közül, csak ez kicsit arrébb volt. Pont akkor lett vége elvileg Jimin utolsó előadásának, mikor az épület elé értünk, ezért ott álltunk, és vártuk Jimint. Minjae azt mondta, hogy Jimin mindig ezen a kijáraton jön ki, szóval nem tudjuk elkerülni egymást, és csak reménykedtem abban, hogy Jimin pont nem ma gondol arra, hogy másfelé megy ki.

Nagyon izgatott voltam, és Siyeon meg Hyojun is, szinte alig bírtuk kivárni, hogy Jimin megjelenjen. Bár perccel később meg is láttuk a szőke hajkoronáját, ahogy egy nála kicsit magasabb szintén ázsiai fiúval sétál ki az ajtón, és közben nagyon beszélgetnek valamiről. Ahogy egyre közeledtek felénk, hallottam, hogy koreaiul beszélnek, és éppen valami matematikai dolgon veszekednek, de annyira bele voltak merülve, hogy észre sem vettek minket. Nem tudom, hogy végül mi keltette fel Jimin figyelmét, lehet, az, ahogyan csillogó szemekkel bámultam őt, de mikor nagyjából már csak tizenöt méter volt közöttünk, elemelte a tekintetét a fiúról, és egyenesen ránk nézett. Egy pillanatra megállt a sétában, mint aki nem hisz a szemének, majd ismét megindult, és fokozatosan gyorsított a léptein. Egy hatalmas mosoly kíséretében csapódott neki Siyeonnak és Hyojunnak, és olyan szorosan ölelte őket, mintha az élete múlt volna rajta, nekem pedig csak még szélesebb lett a mosolyom, ahogy rájuk néztem.

Jimin könnyes szemekkel nézett fel a szüleire, még egyszer megölelte őket, majd amikor elvált tőlük, észrevett engem is, és olyan hévvel ölelt meg, hogy majdnem hanyatt vágódtam. Ahogy újra éreztem a közelségét, és az illatát, egyből elérzékenyültem, és kicsordult pár könnycseppem.

- Nagyon hiányoztál! – nézett rám Jimin mosolyogva, mikor kibontakozott az ölelésünkből, és két tenyere közé vette az arcomat. Legnagyobb meglepetésemre egy puszit is nyomott a homlokomra, majd még egyszer magához ölelt. – Mit kerestek itt? – kérdezte Jimin, miután elengedett engem is, és közben a könnyeit törölgette.

- Úgy éreztük abban az üzenetben, hogy szükséged van ránk, szóval ideutaztunk – mondta Siyeon.

- Tényleg szükségem volt rátok! – mondta Jimin mosolyogva, majd egy csoportos ölelésbe invitált minket. – Köszönöm, hogy eljöttetek! – nézett ránk Jimin.

- Mi köszönjük, hogy megbocsájtottál! – mondta Siyeon elérzékenyülve, és ismét magához húzta Jimint, hogy jó szorosan megölelje. Én pedig csak mosolyogva álltam ott, és reménykedtem abban, hogy ezzel a lépéssel most közelebb kerültünk ahhoz, hogy a Park család újra egyesüljön, és ismét minden rendben legyen. Azt még nem tudom, hogy hogyan lehetne ezt kivitelezni, de ebben az egy hétben biztosan fogok találni valami megoldást rá, mert nem engedem, hogy Jimin és a szülei évekig külön legyenek miattam. Ha Jimint nem is kaphatom vissza, a családját megpróbálhatom helyrehozni. Vagyis nem, a családomat kell helyrehoznom.

2024.04.23.