Jimin szemszög

Amikor már az ötödik művészeti óra vette kezdetét egy nap alatt, komolyan elgondolkodtam azon, hogy kiugrok az ablakon. Az első két óra agyagozás volt, aminek az utolsó negyven percében lettem felvilágosítva, hogy hogyan is kell csinálni. Aztán volt egy laza irodalom, egy történelem, dupla órás grafika és még hetedik órában egy művészettörténelem. Értem én, hogy Jeongguk ilyen művész lélek, de jóból is megárt a sok, nem?

- Most akkor megyünk vissza az otthonba? – kérdeztem Jeongguktól az utolsó óra végeztével, miközben nyújtóztam egy nagyot, ugyanis rendesen elgémberedett mindenem.

- Előbb még ebédelünk a menzán, aztán utána megyünk vissza – mondta Jeongguk.

- Finom a menzás kaja? – érdeklődtem, és közben elindultunk kifelé a teremből.

- Én szeretem, de neked nem biztos, hogy annyira be fog jönni – rántott vállat a fiú.

- Nem vagyok ám olyan finnyás – kértem ki magamnak, ugyanis éreztem, hogy itt ez arról szól, hogy nagyvárosi gyerek vagyok és tuti csak ötcsillagos kaját eszek minden nap.

- Jól van, majd meglátjuk. Az biztos, hogy annál finomabb, mint amit ti csináltatok tegnap – nevette el magát Jeongguk, és én is elmosolyodtam, ugyanis annál nem nehezebb finomabbat csinálni.

Az ebédlőben egész sokan voltak, így bele telt egy jó öt percbe, mire sorra kerültünk. Jeongguk adott egy ebédjegyet, amit oda kellett adnom egy konyhás néninek, aki meg is jegyezte, hogy még sosem látott itt. Gyorsan két mondatban lerendeztem az ügyet, ugyanis sokan voltak mögöttünk, és biztos nem örültek volna, ha fél órát trécselünk. Meg mondom őszintén, én utoljára tizenkét évesen ettem a menzán. Addig én is, és az öcsém is az iskolában ettünk ebédet, ahogy a legtöbb diák, de utána anyának kicsit több ideje lett, így nekiállt rendszeresen főzni nekem ebédet, hogy ezzel is javítson egy kicsit az akkoriban nulla életkedvemen. Szóval eléggé nosztalgikus érzés volt, mikor a fém tálca minden kis részét teli pakolták nekem mindenféle finomsággal, majd az evőpálcikákat a kezembe nyomva engedtek utamra.

- Na? – nézett rám érdeklődve Jeongguk, miután lenyeltem az első feladatot.

- Tipikus menzás kaja íze van. Kicsit sótlan, de egyébként finom – fejtettem ki véleményemet.

- Akkor jó – mosolyodott el Jeongguk, majd ő is neki esett az ebédjének.

Szerintem soha nem ettem még ennyire ráérősen. Vagyis, én ettem a szokásos tempómban, de Jeongguk olyan lassan evett, mint egy lajhár. Nézelődött közben, tízszer megrágott egy falatot, elmélkedett, és így nagyjából negyed négy volt már, mikor elindultunk vissza az otthonba. Persze engem nem zavart, csak hozzá voltam szokva, hogy mindig sietnem kellett, de úgy néz ki, hogy ebben az egy hétben én is ehetek ráérősen. Végül is tényleg, Jeongguk hova siessen? Fél háromig itt rohad az iskolában, aztán az otthonban négytől fél hétig megint tanulnia kell, így érthető, hogy nem siet haza. Pláne, hogy nincsenek is ott barátai, így értelmetlen lenne kapkodni, és rohanni haza. Azért ebbe belegondolni, hogy senkije sincs, akivel beszélgethet meg minden egyéb... Nem lehet kellemes.

- Egyébként vannak, akikkel azért jóban vagy? – kérdeztem Jeongguktól, mikor már hazafelé sétáltunk. Ahogy az üres és csendes utcákon sétáltunk, teljesen ellepett egy kellemes érzés. Ismét nosztalgikus állapotba kerültem, akárcsak az ebédlőben, ugyanis a nagymamám is a város szélén lakik, pontosan egy ilyen nyugis utcában. Régen szinte minden nyarat a nagyinál töltöttünk az öcsémmel, és reggeltől estig az udvaron vagy az utcán játszottunk, természetesen mezítláb és elnyűtt ruhákban, ugyanis egy kis fogócskához vagy focihoz nem kellett szép ruha. Sötétedésig be sem lehetett rángatni minket a házba, utána pedig tizenegyig még bent is folytattuk a randalírozást. Aztán másnap reggel újult erővel robbantunk ki a házból, és kezdődhetett minden elölről. Milyen jó is volt...

- Van egy-két fiú, akivel ha kell, akkor elvagyok, de jobban szeretek egyedül lenni – mondta Jeongguk.

- És a szüleiddel jóban vagy? Mármint, hazajársz hétvégente, igaz? – kérdezősködtem tovább, mert szerettem volna jobban megismerni őt.

- Ami azt illeti, nem igazán. Szerintem négy hónapja nem voltam otthon – tűnődött el Jeongguk, de nem láttam az arcán szomorúságot, vagy bármi egyebet. Sőt, mosolygott.

- Ó... Sajnálom. És, ha szabad kérdeznem, akkor miért? – néztem rá a lehető legkedvesebben.

- Legyen elég annyi, hogy nem igazán tudják, hogy hogyan kell egy gyerekről gondoskodni és fogalmuk sincs róla, hogy mit jelent az, hogy felelősségteljesnek lenni – zárta le ennyivel a dolgot, én pedig nem is firtattam tovább a dolgot, mert láttam rajta, hogy nem szeretne többet beszélni róla.

- Értem – mondtam halkan, és inkább egy követ kezdtem rugdosni, hogy valamivel eltereljem a figyelmemet. Tegnap Jeongguk mikor az otthonról beszélt, azt mondta, hogy szegény családokat segítenek ki azzal, hogy nevelik a gyerekeket, vagy olyan szülők gyerekei kerülnek ide, akikre veszélyt jelentenek a felnőttek, vagyis bántalmazzák őket. Tényleg reménykedtem benne, hogy Jeongguk családja is szimplán csak szegény, de szerintem sajnos nem ez a helyzet, és ez eléggé rossz érzéssel tölt el. Az én szüleim sosem emeltek rám kezet, szerintem nem is kiabáltak velem soha, így belegondolni is rossz abba, hogy Jeonggukot a szülei szabályosan hamutartónak használták. Milyen szülő az ilyen?

Nagyjából negyven perc alatt vissza is értünk az otthonban, ahol Jeongguk egyből ment a saját dolgára, és én is mentem a szobánkba. Egyáltalán nem lepődtem meg, mikor Seonghwat és Sehunt is a szobában találtam, mert sejtettem, hogy ők előbb vissza fognak érni.

- Na, mi van? Fáradtnak nézel ki – mondta vigyorogva Seonghwa, mikor beborultam mellé az ágyába, mert nem volt energiám felmászni az emeletre.

- Ennél jobban nem is szophattam volna meg – morogtam a párnába.

- Miért? Mégsem olyan jó fej a gyerek, mint elsőre tűnt? – kérdezte Sehun.

- De igen, Jeonggukkal semmi baj nincs. Azzal van baj, amit tanul – folytattam, mire a fiúk érdeklődve bámultak engem. – Művészetis. Dupla órás agyagozás és grafika, meg művészettörténelem volt csak ma... Mi lesz itt egész héten? – szenvedtem továbbra is, a két fiú pedig nagyon jót szórakozott rajtam.

- Mi tök mázlisták vagyunk. A két srác, akikhez kerültünk osztálytársak, ráadásul tök normálisak – mesélte Seonghwa, én pedig egy kicsit irigyeltem most őket.

- Remélem holnap most már lesz valami reálos tantárgy, mert ha nem, akkor falnak megyek – sóhajtottam nagyot.

A fiúkkal fél hétig a szobánkban voltunk meg az udvaron lézengtünk, én anyáékkal is beszéltem, és csak ezek után volt programunk. Igazából azt sem nevezném programnak, mert az osztály harmada vacsorát főzött, a többiek pedig a gyerekekkel voltak a közösségi szobában. Inkább a kisebbek voltak ott, de velük is tök jól elvoltunk. Valami mesét indítottak nekik a kivetítő vásznon, így voltak, akik azt nézték, voltak, akik rajzoltak, és voltak, akik rajtunk lógtak. Igazából tökre élveztem, hogy négy kisgyerek lógott rajtam és velük birkóztam, kivéve akkor, mikor ők nyertek.

Miután megvacsoráztunk és elmosogattunk, elküldtek minket fürdeni, és vissza a szobánkba. Szerintem már majdnem pont elaludtam, mikor Seonghwa felkeltett engem, hogy kísérjem el mosdóba, mert egyedül nem mer elmenni. Nesze neked tizenhét éves érett férfi... Szóval így történt, hogy este tízkor a mosdóban álldogálva várom, hogy Seonghwa végezzen a dolgával. Rajtunk kívül senki nem volt a helységben, így eléggé kellemetlenül éreztem magamat, hogy komolyan arra várok, hogy Seonghwa könnyítsen magán. De hát azt hiszem, hogy ez a legjobb barátok dolga, nem?

- Hát te? Mire vársz? – hallottam meg hirtelen magam mellől Jeongguk hangját, így felé fordítottam a fejemet. A fiú ugyanabban a pizsamában ácsorgott mellettem, mint amiben tegnap, annyi különbséggel, hogy arca jobb oldala enyhén piros volt és volt rajta egy nagyjából két centiméter hosszú kékeslila csík. Fogalmam sincs miért, de egyből rosszul éreztem magamat, hogy megint megverték őt, és biztos, hogy a szobatársa volt. Csak tudnám, hogy miért nem áll ki mellette senki...

- Seonghwat várom, hogy... végezzen a dolgával – fejeztem ki szépen a helyzetet, de közben le sem tudtam venni a szememet az arcáról.

- Miért, egyedül nem megy neki? – kérdezte értetlenül, miközben elővette a fogkeféjét, és nekiállt fogat mosni.

- Tudod mennyire ijesztő egyedül vécézni egy ilyen helyen? – kiabált ki az egyik fülkéből Seonghwa, mire én is, és Jeongguk is elröhögtük magukat. – De most ne már, titeket ez nem zavar? – értetlenkedett a fiú felháborodva.

- Figyelj, elhiszed, hogyha itt ránk jön, akkor pont leszarjuk, hogy egyedül vagyunk-e vagy sem? Örülünk neki, ha van szabad fülke meg vécépapír – magyarázta Jeongguk, miközben a fogát mosta.

- Leszarjátok... ez jó volt – röhögött magában Seonghwa, én pedig csak a fejemet fogva imádkoztam, hogy végre kész legyen, és mehessünk vissza.

- Nos... akkor további kellemes időtöltést, és majd reggel találkozunk! – mosolyodott el Jeongguk, mikor végzett a fogmosással, majd intett egyet, és már el is tűnt. Tényleg el sem tudom képzelni, hogy hogyan tud mosolyogni ez a fiú... Annyira szörnyű az élete, ő mégis boldog, teljesen normális, és még segítőkész is. Hihetetlen ez a srác.

2021.11.28.